Vacsora alatt Isabellt leginkább a ruhája feszélyezte. Először viselt ilyen divatos és drága holmit, ráadásul ez túlságosan feszült rajta. Mindenütt. A mély dekoltázsától kezdődően a szűk derékon át a szoros szoknyarészig. Hol volt már az abroncsos szoknya kényelmes terebélyessége? Ezen a nyáron a hölgyek amellett, hogy nehezen kaptak levegőt a feszes fűzőben, tipegve voltak kénytelenek közlekedni, akár a megnyomorított lábú kínai nők, csak az amerikai nőket nem a cipőjük, hanem csőszerű szoknyájuk akadályozta a mozgásban.

Isabell már túlesett a bemutatkozásokon, és a vacsora megaláztatásain, amikor mindenki észrevette, hogy az ifjú asszony nem tud mit kezdeni a sokféle tányérral, pohárral, és evőeszközzel. Erre a két órára, a Krilovéknál elköltött első vacsorára Isabell évekig emlékezni sem szeretett. Míg a többi meghívott hamar átsiklott az asszony tévedései fölött, ő katasztrófának érezte, hogy az előételhez kiskanállal látott neki, pedig a fűszerezett vajat – fel sem ismerte a vajat abban a fodros gömböcskében, ami a kistányérja közepén díszelgett – késsel illett a pirítósra kenni.

Amikor a háziasszony asztalt bontott, Isabell pirulva és könnyes szemmel menekült a szomszédos helyiségbe, hogy megnyugodjon kissé.

A könyvtárszobában találta magát, a félhomályban a kandalló pislákoló tüze világított, és a nagyvárosok elmaradhatatlan esti fénye szivárgott be a franciaablakon.

Isabell a kandalló márvány szélének dőlt, és úgy érezte, képtelen megbirkózni a feladattal, hogy Charles Krilov felesége legyen. Naivan azt képzelte, kizárólag Charlest kell megnyernie magának. Erre rá kell döbbennie, hogy a házasság nem két ember szövetsége, hanem két család, neveltetés, ízlés és temperamentum összecsapása. Ő pedig ehhez túl gyenge. Képtelen megkapaszkodni, és hamarosan, mint valami bűzös daganatot, kiveti magából a Krilov família.

– Isabell! – szólt be Charles az ajtón. – Itt van?

Az asszony fontolgatta, csöndben marad, aztán elcsábulva az lehetőségtől, hogy kettesben lehet a férjével, megszólalt.

– Igen. Itt vagyok.

Charles beljebb lépett az ajtón, a fényözönben úszó szalon szolgáltatott hátteret sötét alakjának.

– Mit csinál itt, a sötétben?

– Nincs sötét – válaszolt Isabell a kérdés második és lényegtelen részére.

Csak sejtette a férfi arcán megjelenő mosolyt.

Charles behúzta maga mögött az ajtót, megállt előtte, és várva, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez.

– Látom, idegenkedik a tudomány vívmányaitól – mondta még mindig mosolyogva. – Miért nem gyújt villanyt? Biztosra veszem, délután Szása töviről, hegyire elmagyarázta önnek a villanykapcsoló használatát.

Isabell felkacagott. Ez a meleg, gyöngyöző hang mindig Charles szívébe markolt. Olyan volt, akár egy simogatás.

– Elmagyarázta, igen.

Charles már jobban látott, nem fenyegette a veszély, hogy átesik egy útban felejtett széken, közelebb sétált a nőhöz.

– Miért menekült el? – kérdezte meglepő kedvességgel. – Megbántottuk netán?

– Nem, nem – rázta a fejét határozottan Isabell. – Én vagyok a hibás. Elveszettnek és setének érzem magam. Nem tudom, mit kell tennem, felállni, vagy leülni, megszólalni, vagy hallgatni. Mint amikor az apácarendben az első misén részt vettem. Sose tudtam, mikor mondjam együtt a szöveget a pappal, és mikor csak ismételjem utána, mikor térdeljek le, álljak fel vagy üljek le. Szörnyen kínos volt. Ráadásul a ruhám is kényelmetlen. Gyönyörű, sose volt ilyen rajtam, csakhogy túlságosan szoros. Úgy érzem magam benne, mint egy kötözött sonka selyem zsinórba bugyolálva.

A ruhakivágás széléhez nyúlt, két kézzel megragadta, és fesztelenül feljebb rántotta.

– Olyan lenn van ez a dekoltázs, hogy mindjárt kiesik belőle a mellem. A fenekemen meg úgy feszül a szoknya, hogy biztos vagyok benne, hamarosan szétreped.

Az iménti látványtól, ahogy az asszony hüvelykujja eltűnt a ruha széle alatt, mégpedig pontosan a mellbimbóknak megfelelő helyen, Charlesban benne rekedt a levegő.

Egész este azon igyekezett, hogy távol tartsa ettől a helytől a tekintetét, a két rózsás dombtól, és a köztük húzódó, a fűző szorításának köszönhetően, keskeny és végtelenül mély szurdoktól.

Manapság a mély dekoltázs jött ismét divatba, minden nő ilyet viselt, de Charles nem tapasztalt még hasonlót, hogy egy nő ily közönnyel viszonyuljon közszemlére tett bájaihoz. Igazság szerint Charles meg volt győződve, hogy Isabell szándékosan mutogatja azt, ami a leginkább feltűnő – legyünk igazságosak, szép – benne. A gyönyörű mellét és észbontóan formás fenekét. Iménti szavai, és a keresetlen mozdulat még egy kislánytól sem lett volna illetlen. Olyan ártatlan volt, hogy Charlesban felmerült, talán őszinte is, és Isabellnek elképzelése sincs, milyen érzés egy kielégítetlen férfinak a testét nézni.

Mert felkavaró érzés volt. Charles csak combközépig érő zsakettjének köszönhette, hogy a vacsora során nem került szégyenbe a nadrágja elejét domborító vágya miatt. Szása halálra röhögné magát, ha látná, hogy kívánja a feleségét, akiről délután még úgy nyilatkozott; hétköznapi teremtés, elképesztően rossz modorral és zavaros ízléssel.

– Mit mondott? – préselte ki magából a kérdést, feleszmélve Charles, és levette a szemét Isabell melléről. – Mikor kerültek a kolostorba?

Isabell csodálkozva nézett fel rá.

– Nem mondtam, hogy mikor. – Vállat vont. – De elmondhatom, ha érdekli. Kevéssel Esme születése után. Vagyis pontosan négy nappal utána. Mindketten éhesek voltunk és álmosak. Sose éjszakáztam azelőtt a szabadban, és persze Esme is utálta. Éjjel Mexikóban nagyon lehűl a levegő. A kolostorban kaptunk menedéket.

Elkomorodott az arca az emléktől. Arról nem is beszélt, hogy a csecsemő két napig szünet nélkül ordított, de akkorra már csak nyöszörgött, és ő félbolond volt a nélkülözéstől és az aggodalomtól, hogy a gyerek meghal.

– A nővére nem fogadta be önöket? – kérdezte részvéttel Charles.

– Clara akkor már halott volt – felelte színtelen hangon Isabell.

– Ó! – sóhajtott okosabb válasz híján Charles. – Nehéz lehetett önnek. Egyedül, tizenévesen egy újszülöttel. – Eszébe ötlött, íme az alkalom tisztázni a homályba vesző részleteket. – Hány évesen is szülte a kislányt?

Isabell nem válaszolt, és előbb még nyílt arca tartózkodóvá vált. Félre fordította a fejét, és tüzet kezdte elmélyülten figyelni.

Visszavonulása felkeltette Charles kíváncsiságát.

– Hány évesen szülte Esmét, Isabell?

A nő gyors pillantást vetett rá.

– Lehettem, úgy tizenhét – felelte óvatosan.

Charles nyilvánvalóan többet gyakorolta nála a számtant. Azonnal tudta, Isabell lódít.

– Én nyolcvanhétben születtem. Maga? – kérdezte ravaszul.

– Kilencvenegyben – vágta rá Isabell meggondolatlanul.

– Lehetséges volna? Esme születésekor még nem töltötte be a tizennégyet? – szakadt ki a döbbent kiáltás a férfiból. – Nem volt tizennégy? Tizenhárom évesen esett teherbe?

A nő mintha megütötték volna, hátralépett, és ijedten meredt a férfira, majd ismét félrekapta a tekintetét, és szégyenkezve lehorgasztotta a fejét.

– Úgy valahogy – mondta alig hallhatóan.

Charles elhűlve nézte. A feje tetején fodrozódó hajrengeteget, a kecses nyakat, a formás testet. Amikor Isabell történetét meghallotta, buja fiatal lánynak hitte, aki a tűzzel játszott és rajtavesztett. De tizenhárom évesen? Charles látott már kamaszlányt, aki nem fért a bőrébe, mégis nehezen képzelte el Isabellt kéjre sóvárgó fiatal lányként. Most sem kihívó, és a legkevésbé sem buja. A teste talán, de a viselkedéséből hiányzik a magakelletés. Kedves, közvetlen, de nem kacér. Most sem, nem hogy tíz évvel ezelőtt.

A férfi hallgatását Isabell megvetésnek gondolta, és a keserűségtől összeszorult a torka.

– Isabell! – szólította meg Charles, mert sejtette, mi jár a nő fejében. – Isabell, nézzen rám!

Isabell engedelmesen felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. Bájos arcán végiggördült egy kövér könnycsepp..

Charles nem tudta megállni, hogy megcsókolja. Úgyis kezdettől vágyott rá, valójában mióta a háza kapujában meglátta, azóta vonzotta a szája. Hogy milyen lehet? A templomban váltott csók még puszinak is szemérmes volt. Csak súrolta egymást a két száj, és Charles alig figyelt oda, mert fojtogatta a párás hőség és bosszantotta a nő, akit ráerőltettek.

Isabell nem is sejtette, Charles mire készül, váratlanul érte, amikor a férfi előre hajolt és a szájára szorította a száját.

Egész testében megmerevedett. Mit akar tőle a férfi? Ez egy barátságos csók, mely szánalomból ered, vagy a bevezetője valaminek? Az éjszakának? Csapongtak fejében a kérdések.

Alig értek egymáshoz, Charles jobb keze mindössze Isabell nyakát érintette könnyedén, de még így is megérezte a nő feszültségét.

Soha nem csókolták még, döbbent rá a férfi, abból, ahogy a nő viselkedett, tágra nyílt, kérdő szeméből, mozdulatlan ajkából és merev testéből. Charles liliomtiprónak érezte magát. Egy nővel, akinek kilenc éves gyereke van!

Azonnal elengedte a lányt.

– Mi történt magával, Isabell? – kérdezte feldúltan. – Mi történt magával tíz évvel ezelőtt? Megerőszakolták?

Isabell hevesen rázta a fejét, és az eddiginél is rémültebbé vált az arca.

– Nem. Nem – tiltakozott halkan, de határozottan.

Charles levette a kezét a nyakáról, de nem tágított a titkaitól.

– Tudni szeretném. Tizenhárom évesen teherbe esett, és erős a gyanúm, hogy először csókolták meg életében. Hogyan lehetséges ez? Épp ésszel fel nem fogható. Azt hiszem, jogos a gyanúm, hogy Esme apja erőszakot tett magán.

Isabell dacosan felvetette a fejét.

– Mondtam már, hogy nem. Nem bántott. – Habozott kicsit. – James nem bántott. ...Én is, ...én is akartam.

– Így hívták? James? – kérdezte Charles némi éllel a hangjában.

Isabellt érzékenyen érintette a férfi minden hangulatváltozása, amellett, hogy kivétel nélkül megérezte, rendszerint túl is értékelte.

– Semmi köze hozzá – felelte ellenségesen.

– Talán mégis. A férje vagyok – vágta rá, most már határozottan ingerülten Charles. – Ami magával eddig történt, és ezután történni fog, az én dolgom is. Felelősséggel tartozom magáért. Ismernem kell a múltját, hogy befolyásolni tudjam a jövőjét – kántálta tanítós hanghordozással. Azon a hangon, amely a leginkább ingerelte Isabell.

– Mire kíváncsi? Jamesre? – kérdezte pimaszul. – Beszélhetek róla, ha ez az óhaja. Jamesnek hívták, igen. És bizton állíttom, ő volt a leggyönyörűbb férfi, aki nőt a karjában tartott. Magas, karcsú, kék szemű, a haja szőke volt, mint az érett..

– Ugyancsak rövid ideig tarthatta a karjában – vágott közbe Charles, és alig látott a méregtől –, ha meg sem csókolta.

Isabell dacosan felvetette a fejét.

– Ezt a marhaságot meg honnan veszi?

– Éreztem az imént – magyarázta higgadtságot tettetve Charles, noha az iménti szavak, az ismeretlen James magasztalása igencsak megtépázta hírhedt önuralmát. – Amikor megcsókoltam, maga úgy meglepődött, mint egy nyolcéves kislány. Mozdulni sem mert. Merev volt, akár egy darab fa.

Most már Isabellt is elöntötte a pulykaméreg.

– Muszáj a csókjától elalélnom, Mr. Krilov? Azt hiszi, hogy maga előtt nem volt más? Hogy maga az első? Csak, mert közönyös maradtam? Mert nem omlottam a karjába? Ugyan már! Mégis? Mit kellett volna tennem?

– Megmutatom – morogta Charles, előrenyúlt, megragadta a nő derekát, magához rántotta, és újra megcsókolta. De most már alaposan. Nem várt rá, hogy a nő engedjen, vagy bármi jelét adja a jóváhagyásnak, száját a telt és meleg ajkakra szorította, majd előre döfte a nyelvét, ami az összezárt fogsor gátjába ütközött. A nő, ahogy az imént, mozdulatlanul állt, összeszorított szájjal, csak a levegőt vette sietve. Charles tisztán érezte szapora légvételeit az arcán.

– Nyisd ki a szád! – mordult rá.

Isabell gondolkodás nélkül, azonnal engedelmeskedett. Résnyire nyitotta a száját, de ennyi elég volt a férfinak, hogy erős nyelve máris a lány fogai közt, majd szája belsejében járjon.

Charles akkor már nemigen tudta, mit tesz. Tenyere lecsúszott Isabell derekáról, mindkét kezével erősen megmarkolva a nő fenekét, és csípőjét lüktető ágyékához szorította. Közben valósággal ette a lány száját, harapdálta az alsó ajkát, ami a leginkább tetszett benne, mert duzzadt volt és az íve tökéletes.

A tüzes rohamtól Isabell valóban elalélt. A fejét hátrahajtotta, hogy a jóval magasabb férfi kényelmesebben elérhesse, szemét lehunyta, és halkan nyögdécselt. Közben meg sem mozdult, se a csókra nem válaszolt, se a kezét nem emelte fel az oldala mellől, ahol a csók kezdetekor ernyedten tartotta.

Mindezen körülmények, a nő passzivitása lassan Charles felajzott elméjébe is utat talált, és ráébredt, hogy nem együtt teszi a nővel, amit tesz, hanem csupán kedvét leli Isabellben, még ha ő nem is tiltakozik. Talán ugyanúgy, ahogy az ismeretlen gazember, James is tíz évvel ezelőtt.

Vonakodva elengedte a nőt, először a feneke markolászásával hagyott fel, majd távolabb húzódott a testétől, végül elszakadt az ajkától is. Közelről láthatta így az arcát.

Isabell mint ki álomból ébred, lassan kinyitotta a szemét, és káboultan nézett Charlesra.

– Mi volt ez? – kérdezte, és szaporán verdesett a szempillája. – Óh, Charles! – lehelte. – Sose történt ilyen jó velem.

Aztán kicsit összehúzta a szemét, felismerte a helyzetet, a férfit, és eltűnt a révedező boldogság az arcáról. Nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, amikor vágódott az ajtó, és Szása jelent meg keretben.

Egyik kezét a kilincsen, másikat az ajtófélfán nyugtatta.

– Itt bujkáltok? Charles? – pislogott vaksin a sötétbe.

Aztán feltűnt neki a két árnyék a kandalló mellett, és hunyorogni kezdett, hogy tisztábban lásson.

– Mi a jó fenét műveltek? Bújjatok elő! Anyánk mérges. Kettőtök tiszteletére rendezte a vacsorát, erre ti eltűntök. Gyertek és búcsúzzatok el Rose-tól. Enyelegni ráértek később is. Aligha ez az alkalmas időpont. Nem is tudom, miért nem bírsz magaddal, drága...

– Befognád végre, Szása? – förmedt rá Charles, mert ekkorra nyerte vissza a hangját.

Isabellt egy finom érintéssel indulásra késztette, és közvetlenül mögötte haladva ő is kisétált a fényre.

kép: Andre Kohn