Este Isabell hagyta, hogy Esme a szokásosnál tovább maradjon mellette az ágyban. Jobbjával magához ölelte a kislányt, fejét a mellére vonta, és elgondolkozva simogatta a haját. A nyitott ablakon át kellemesen hűvös és illatos levegő áradt a szobába, tücsökciripelés és távoli zeneszó.

– Szerinted milyen? – kérdezte aztán a hozzásimuló gyerektől. – Nem túl félelmetes?

Mindketten tudták, kiről beszél.

– Kicsit félelmetes. Hatalmas – felelte komolyan a gyerek.

Isabell szomorúan elmosolyodott.

– Valóban elég nagydarab. Az édesapja is ilyen magas, volt kitől örökölnie.

– Vörös – mondta Esme, mert szokatlan hajszíne volt, ami a férfi külsejében leginkább meglepte. Kkizárólag fekete hajú és szemű férfiakat látott eddig. Az ő városukba még elvétve se kószáltak turisták.

– Nem. Nem igazán vörös – cáfolt sietve Isabell. – Vöröses barna. Te még nem láttál igazán vörös embert, picim. Akinek szinte piros a haja, és csupa szeplő a bőre. Ő legföljebb vöröses barna. A testvérei közül Charles ütött egyedül a nagyapjukra, Lord Rowlingra. Iván, a bátyja, és az öccse, Szasa is fekete hajú.

– Egy igazi lord? – kérdezte felélénkülve Esme. – Ő is lord? Olyan, amilyenek az Ivánhoe–ban szerepelnek. Bajvívnak, meg minden?

– Majdnem – mosolygott Isabell. Hajdan az ő képzeletét is felgyújtotta a kép. A páncélba öltözött Charles, a titokzatos, tengerentúli kastély. – Csakhogy Charlesnak nincs vértje, meg dárdája.

Esme csalódottan biggyesztette a száját, majd tovább kérdezősködött.

– Sok testvére van?

– Négy. Két fiú és két lány. Legalábbis akkor annyian voltak, amikor én utoljára Somsettownban jártam.

– Jó lehet ennyi testvér. Van kivel fogócskázni. Fognak játszani velem a lányok?

Isabell szomorúan felnevetett.

– Ők már nagyok, kis szívem. Natasa egy évvel idősebb nálam, Mariann meg legalább..., várj, kiszámolom. Úgy tizenkilenc lehet. Nem hiszem, hogy játszanának veled. Ivánnak meg Natasának már bizonyára gyerekei is vannak. És egyébként sem ott laknak, ahol mi fogunk élni.

Isabell tűnődve nézte az esti szellőtől meg-meglebbenő függönyt.

– Az iskolai szünetekben jöttek csak haza Somsettownba – kezdte mesélni az emlékezés lágy hangján. – Sokan voltak, zajosak, és boldogok. Kicsit irigyeltem őket.

Elhallgatott, mert nem tudott beszélni a kislánynak a fájdalomról, ami akkoriban a szívére nehezedett. A magányról. Tíz éves múlt, amikor Somsettownba költöztek, a nővére, Clara azon a nyáron ment férjhez, és ő egyedül maradt egy közönyös apa mellett, idegenek között, akik ferde szemmel néztek rá. A Krilov gyerekek a szomszédos birtokon laktak, és Isabell éveken át vágyakozva figyelte őket, ahogy együtt játszanak, ahogy fürdenek és horgásznak a folyóban, lovagolnak és sárkányt eregetnek. Isabell egyetlen társasága egy borzos póni volt, ennek a hátán nyargalászott, hogy magányát feledje. Aztán lassanként megváltozott a helyzet, az iskolában barátokra tett szert, de soha annyira, mint Natasa Krilov, aki tipegő kora óta ismerte a velük egyidős lányokat, és akinek a nagyapja népes kerti ünnepségeket rendezett nyaranként, ahová csaknem az egész város meghívást kapott, csak a Bross lány nem, mert az apja sose kereste mások kedvét. Isabell nem tartozott a Krilov lányokkal egy társaságba.

És amikor betöltötte a tizenhármat, és a blúza alatt már gömbölyödni kezdett a melle, és észrevette a fiúkat is az iskolában, megismerte Charles Krilovot, és lelkében fészket rakott az első szerelem. Hallani persze hallott már a középső Krilov fiúról, és messziről látta is, de egy májusi délutánon közelebbről is megismerte, és ifjú lelke minden hevességével beleszeretett.

Egyik osztálytársát látogatta meg Isabell, a legidősebb Blecklahe lánynak, Gertrudnak vitte el a házi feladatot, mert hiányzott az iskolából, fájt a torka. Gertrud délutánra jobban érezte magát, kiszaladtak Isabellel megnézni a macskakölyköket a szénapadláson, aztán fecsegtek még egy órát, amikor meghallották, hogy lovasok érkeztek az udvarra.

Gertrud a pajta nyitott ablakához kúszott, és kilesett rajta. Az örömtől kipirultan fordult vissza Isabellhez, hogy elújságolja a hírt.

– Ez Iván. Iván jött át hozzánk, meg az öccse.

Gertrud akkoriban Iván Krilovba volt szerelmes, ahogy két héttel előtte Robert McKinleybe, és augusztusban George Smisbe. – Menten elalélok – súgta az élveteg nők hangján, úgy, ahogy a vándor színtársulat éltes színésznője a végzett asszonyát domborította.

Isabell is kíváncsi volt, és négykézláb, hogy az udvarról meg ne lássák, Gertrud mellé osont.

Az udvaron két fiatalembert látott, gyönyörű lovon, drága lovaglónadrágban, vakítóan fehér ingben. Az egyik úgy tizenhét, tizennyolc lehetett, a másik vagy két évvel fiatalabb.

– Eszméletlen jól néz ki – súgta Gertrud. – Úgy üli meg a lovát, akár egy herceg. – Isabellre nézett, szeme nagyra nyílt, szembogara kitágult, orrán csak úgy virítottak a szeplők. – Tudtad, hogy Iván nagyapja egy igazi lord, és ha az apja is meghal, Iván lesz Rowling hatodik lordja.

Isabellnek keveset mondott a hangzatos cím, de tetszett neki, amit látott, mert fogékony volt a szépségre, és a fiú valóban szép volt. Magas, karcsú, hajlékony és izmos.

A szénapajta tetején egymás mellett térdelt a két lány, és elbűvölten bámulták az udvaron a fiúkat, akik a ház urát várták, s közben unottan cigarettáztak. John Blecklahe udvarán megtehették, mert a gazdának eszébe sem jutott, hogy ily kicsinységet szóvá tegyen akár nekik, akár a szüleiknek.

És ekkor váratlan dolog történt. Iván, aki eddig egykedvűen üldögélt a nyeregben, megemelte a fejét, egyenesen a bujkáló lányokra nézett, és szélesen elmosolyodott. Isabell ijedten visszahúzódott a sötétbe, de Gertrud maradt, ahol volt.

– Ugyan ki gubbaszt ott a szénában, akár egy kotlós tyúk? – kérdezte a fiú fennhangon. – Rossz helyen költesz gerlicém. Megzápulnak alattad a tojások abban a marha melegben.

Isabell azt se tudta, hová legyen meglepetésében. Először hallott férfit így beszélni nőnemű lénnyel. Az apja többnyire ingerülten vakkantott rá, ha kérdezte, az emberei pedig nem álltak szóba a gazda lányával, legföljebb zavartan motyogtak a bajszuk alatt, ha a közelébe vetődtek.

– Zápul ám a te fejed, Iván, hisz egyenesen rátűz a nap – riposztozott Gertrud, és csengőn felnevetett.

A fiú közelebb léptett a pajtához és a fal tövéből nézett fel a nevető lányra.

– Szállj alább hozzám, tyúkocskám. Had szorongassalak meg – hívta nevetve a kislányt, és kitárta a karját.

– Hogy szállnék? Nincs szárnyam.

– Majd elkaplak én, ne félj.

– Nagyobb a szád, mint az erőd, Iván – cukkolta a lány. – Összerogysz még egy ilyen kis jérce alatt is, mint én vagyok.

Iván hangosan nevetett, egészséges fehér fogai villogtak a napsütésben.

– Ne félj te attól! Repülj, csak repülj galambom!

És akkor, Isabell legnagyobb döbbenetére, Gertud kimászott a pajta ablakán, megmarkolta a szoknyája szélét és leugrott.

Egyenesen a fiú ölelő karjába pottyant.

Isabell az ijedtségtől szinte elalélt, kezét a szája elé kapta, hogy elfojtsa rémült sikoltását. Tekintete az Iván mögött várakozó, másik fiúra rebbent. Mint szól ehhez az ostobasághoz?

Isabell tökéletes élességgel látta a fiú arcát. Hasonlított ugyan a bátyjára, de csupán első pillantásra, Isabell azonnal észrevette a különbséget. Míg Iván nyílt volt, barátságos és közvetlen, Charles fenntartásokkal él.

Zöld szeme helytelenítőn villant bátyja könnyelműségét látva, de a rosszallás mellett fájdalom is tükröződött bennr. A kívülállók oly ismerős magánya. Charles elítélte a bátyja viselkedését, és irigyelte a könnyedségét. Isabell beleremegett a felismerésbe, hogy az a másik fiú, aki egyetlen szót se szólt eddig, hasonlóan némán, szinte láthatatlanul van jelen, ahogy ő is.

Charles összeszorította a száját, és elfordult a nevető pártól. Leugrott a lováról, hosszú, ruganyos léptekkel felszökellt Blecklaheék verandájára, és eltűnt a házban. A másik kettő hangosan viháncolva követte.

Isabellről Gertrud megfeledkezett, de a lány nem is bánta. A hirtelen támadt érzelmek szorításával a torkában sétált haza.

Esme észrevette anyja szomorúságát. Megsimogatta a vállán nyugvó kezét.

– Nem játszottak veled? – kérdezte mélységes sajnálattal a hangjában.

Isabell megnyugtatón rámosolygott.

– Dehogynem. A lányokkal sokat játszottunk – füllentette. – A fiúk tudod, milyen hülyék! – Elfintorodott. – Iván és Charles csúzlival lövöldöztek a madarakra az erdőben, és állandóan verekedtek.

Esme visszavackolódott Isabell hóna alá és kezdett leragadni a szeme.

– Én azért örülök, hogy elmegyünk innen... – mondta álmosan. – Utazni nagyon jó... És nem is félek tőle... De nem szeretném papának szólítani... – tette hozzá végül, és elaludt.

*

A kicsi kápolnában, míg az anyakönyvet aláírták, Isabell szomorúan arra gondolt, hogy talán ő az egyetlen menyasszony, aki fordított fogadalmat tesz a szívében. Nem azt ígéri magának, hogy holtáig szeretni fogja ezt a férfit, aki mellette áll, hanem abban bízik, hogy az idő multával egyre kevésbé szereti majd. Reméli, hogy egyszer anélkül pillant majd rá hogy a fájdalom emésztené, mert szerelme viszonzatlan.

Charles is aláírta a nevét, majd megfordult az oltár előtt, karjába fűzte Isabell karját, és körülnézett, mintha a világban lezajlott változásokat keresné, most, hogy akarata és óhaja ellenére házasemberré vált.

– Él még? – kérdezte, mikor a szeme megakadt a padban üldögélő Esmén, aki egy csokor rózsát szorongatott a kezében, hogy a szertartás után átadja az anyjának.

A férfi tekintetének irányából találta ki Isabell, hogy kire gondol.

– Igen – felelte kurtán, hátha ennyivel megelégszik a másik. Esme apjára nem szívesen gondolt, és nem is esett nehezére kiverni a fejéből.

– Hol van?

– A tengeren.

Charles továbbra se mozdult, eltökélten posztolt az oltár közvetlen közelében, nem állt szándékában még elhagyni a templomot.

– Hol?

– Ezt nem tudom – adta meg magát Isabell. – Tíz éve láttam utoljára, és nem hallottam felőle, nem gondolok vele. Nem is tudja, hogy Esme él.

Charles elképedten fordult a nő felé.

Isabell elviselhetően nézett ki ma este. Bokáig érő, derékban húzott vajszínű ruhát viselt, bodros fekete haján pedig egy aprócska kalapot rövid tüllfátyollal. Nem gondol a gyereke apjával? Furcsán bánik ez a nő a szeretőivel.

– Tehát egy futó viszony volt.

Isabell visszanézett a férfira, és megállapította, hogy igaza van Esmének, Charles tényleg vörös. A háta mögött, a nyugati ablakon betűző nap fényében a férfi haja vörösen izzik az arca körül.

Isabell ajka huncut mosolyra húzódott.

– Mire gondol? Az aktusok hosszára, a számukra, vagy a következményeire?

Charles sose szenvedhette a szabados nőket, úgy érezte, a családjában mindenki bolond egy kicsit, neki kell megőriznie a józan észt és a tiszta erkölcsöket. Isabell frivol megjegyzése bosszantotta. Egy házasságon kívüli született gyermeken nincs mit viccelődni.

– Az érzelmek mélységét kérdezem – mondta rosszallón.

– Az érzelmeimhez semmi köze, Mr. Krilov – vágta rá Isabell megbántottan, hogy a férfi minden megnyilvánulását elutasítja.

– Amennyiben az én életemet is befolyásolja, annyiban rám tartozik, Mrs. Krilov – mondta, gúnyosan hangsúlyozva a nevet Charles. – Várható, hogy felbukkan a hűtlen szerelmes, és visszaköveteli magát, vagy a gyereket?

– Nos, engem biztosan nem – felelte hűvösen Isabell. – S mivel Esméről nem tud, úgy őt sem. Nincs miről félnie, Mr. Krilov.

Charles ajka a méregtől vékony vonallá torzult, de nem vágott vissza. Kimért fensőbbséggel bólintott, és a karját nyújtotta a feleségének, hogy ünnepélyesen kivezesse a templomból.

Már a templom közepén jártak, amikor Isabell megértette, hogy nem állnak meg Esme mellett, hogy ő megcsókolhassa a gyereket, és elvegye tőle a virágait. Megtorpant, és ezzel megállásra kényszerítette a férfit is, visszafordult, és integetett Esmének, hogy kövesse őket.

– Gyere Esme, most már hazamegyünk – szólt a hely csöndjétől megilletődve.

– Vége van? – értetlenkedett Esme, és kikecmergett a padból. – Ezzel mit csináljak? – lóbálta meg maga mellett a csokrot.

Charles elengedte Isabell karját, és a nő teljesen a gyerek felé fordulhatott.

– Ad ide nekem – mondta a nő ragyogón mosolyogva, és könnyes szemmel leguggolt a gyerekhez. Esme odarohant hozzá, a nyakába borult, és sírós, nedves csókot nyomott az arcára. Az ölelés közben a rózsák alaposan összeszurkálták Isabell hátát a vékony ruhán keresztül.

A két összeölelkezett nőt látva Charlesban először támadt fel az együttérzés. Bizonyára Isabell sem ilyen esküvőről álmodott. Csakhogy az álmait a nő magának tette tönkre tíz évvel ezelőtt, míg Charles álmainak összetiprásában a nőnek akaratlanul is jelentős szerep jutott.