Charles legalább tíz perce álldogált a földet söprő csipkefüggöny előtt, háta mögött összefont kézzel, és várta Laurát. A lány azért késik, gondolta, hogy megleckéztesse őt, aki elhagyta.

Mielőtt Mexikóba indult nem jutott ideje a Mayer házba látogatást tenni, és maga akarta elmondani a lánynak cselekedetei okát, noha Laura más értesült a történtekről, Bross haláláról, a fogadalomról, amit a haldoklónak tett, és a házasságáról is.

Az ajtónyílás zajára megfordult. Laura könnyes szemmel sietett hozzá és átölelte.

– Óh, Charles! – sóhajtotta a férfi mellére borulva. Az átölelte, szorosan, ahogy mindig is szokta, és arcát a hajára simította.

– Bocsáss meg, drágám! – súgta esdeklőn. – Bocsáss meg, kérlek. Rettenetesen szégyellem magam, de nem volt más választásom. Kénytelen voltam elvenni Isabellt. Megígértem az apjának.

Laura elhúzódott tőle, az ujja hegyével a könnyeit törölgette zavartan, és leszegte a fejét.

– Nekem is tettél ígéretet – súgta a földnek. A férfi sokáig késlekedett a válasszal, olyan hosszú ideig, hogy Laura legyőzte félénkségét, és rá emelte a tekintetét. Bizonytalanságot és gyötrődést látott. – Miért Charles? Miért? Hisz szerettél engem.

– Most is szeretlek – vágta rá sietve Charles, majd nagy levegőt vett, hogy kimondja a szörnyű igazságot. – Én öltem meg Brosst. Én okoztam a halálát. Azért engedtem neki.

Laura aprót sikkantott, és nagy szürke szeme elkerekedett a rémülettől.

– Te? Azt mondták, egyik embere volt. Hogy harcba keveredett az embereivel, és az egyik lelőtte.

– Én tettem – mondta Charles, és nem bírt tovább mozdulatlan maradni, járkálni kezdett a szobában. Az ablak és a kandalló között, hosszú léptekkel, a kézi csomózású, drága, afgán szőnyeget taposva.

– Én húztam meg a ravaszt, és ráadásul fölöslegesen. – Kínzott tekintetét a nőre vetette. – Senkinek nem mondtam ezt el, a családom tapintatból nem kérdezte, a húgom pedig, aki ott volt, az őt ért megrázkódtatástól nem emlékezett semmire.

– Azt beszélik, Bross elrabolta Natasát – vetette közbe Laura, hogy a férfi izgatottságát oldja. – Érthető a haragod.

Charles megrázta a fejét.

– Nem a harag volt az oka. Egyszerűen a rossz helyzetfelismerés.... – kezdte felidézni a négy héttel ezelőtt történteket. – Apám rám bízta Natasát, és én hagytam, hogy Bross rátegye a kezét. El akarta venni feleségül.

– Óh! – sóhajtott Laura. – Szerelmes volt belé?

A lány jóhiszeműségét látván Charles feldúlt állapotát meghazudtolva, elmosolyodott.

– Dehogy. Kizárólag a vagyonát védte. Valami bonyolult örökösödési ügy következményeként szüksége volt a házasságra Natasával. És a nővérem önszántából sose megy hozzá. Kényszeríteni akarta. Csak elfajultak a dolgok. Az emberei nem engedelmeskedtek neki, és ... – Charles tétovázott, kímélni akarván a nőt a szörnyű részletektől. – ...bántani akarták Natasát. Mire én odaértem, Bross már megbánta a nőrablást, és megpróbálta menteni a húgomat.

Megáll, szembe fordult Laurával, és mintha vádlója előtt bizonygatná igazát, széles taglejtésekkel kísérve a mondandóját, magyarázta.

– Egy félig beomlott kápolnában voltak. A sötétben alig láttam valamit. Akkor értem oda, egyedül, és tudtam, hogy Natasa benn van négy férfival. Bross néhány nappal azelőtt hidegvérrel megöletett egy ártatlan nőt, semmi jóra nem számítottam tőle. Eszemet vette az aggodalom. Amikor az első lövés eldördült, nem bírtam tovább. Berontottam, és ott találtam Brosst a húgom mellett a földön, kezében egy pisztollyal. Épp rám fogta. Ő se tudta izgalmában, ki vagyok. És én se gondolkoztam, egyből lőttem. A lövés leszakította a karját. Ömlött a vére, rá Natasára, akiről azt sem tudtam, él-e még. – Elhallgatott, befejezte a járkálás, az arcát eltorzította az önvád. Jóval csöndesebben folytatta. – Másnap reggelre Bross halott volt, én nyomorult pedig elkötelezett a Bross birtok jövője iránt.

Laura nem bírta tovább nézni a férfi vergődését, hozzá lépett, és simogatni kezdte a haját.

– Nem tehetsz róla. Te nem, Charles. Ez nem gyilkosság. Ha kevésbé vagy gyors, lehet Bross lő le téged.

A férfi a lány puha és illatos nyakába fúrta az arcát, nehéz testével annak filigrán testére támaszkodott, és várta, hogy a kicsiny mellek, a csípők és combok rugalmassága életre keltsék az érzékeit, de hiába.

Olyan, mint ha a húgomat ölelném, futott át rajta az áruló gondolat, és rögtön utána a következő, hogy mennyire más lenne a feleségét a karjában tartani.

Az öccse, aki sose tett féket a nyelvére, egyszer megkérdezte tőle.

– Mit eszel azon a szikkadt tyúkon? – Charles akkor behúzott Szasa-nak egyet, pedig rég leszokott a verekedésről. Talán Szasa rátapintott a lényegre. Mélységesen tisztelte és szerette Laurát, de alig kívánta.

Elengedte a lányt, hogy ne tegye ki tovább a méltatlan összehasonlításnak.

– Akárhogy is magyarázzuk én öltem meg. Engedelmeskednem kellett Brossnak. Nagyon is jól tudta a gazember, hogy kínoz a bűntudat és a szégyen. Gátlástalanul kihasznált.

Laura szomorúan bólintott.

– És elvetted a lányát.

– Igen. Ragaszkodott hozzá. Hogy én vezessem tovább a birtokát. Hogy ne jusson a rokonok kezére, és ne cincálják ezer darabra.

– Nem gyűlölt téged? Hisz megölted?

A férfi vállat vont.

– Brosst nem érdekelte a gyűlölet, ahogy a szeretet sem. Kizárólag a vagyona. Élete munkája, ahogy ő mondta. A lányára és az unokájára tíz év alatt ügyet sem vetett. Hagyta őket nyomorogni a világ végén.

– Igaz, hogy törvénytelen gyerek? – kérdezte szánakozva Laura.

Charles méltatlannak érezte kiadni Isabellt, aztán belátta, kár tagadni. Laura csupán az őszinteségét teszi próbára, nem a tájékozottságát.

– Igaz. Esmeraldának hívják.

– Esmeralda? – kérdezett vissza Laura és hangja magasra csapott a felháborodástól. – Milyen szörnyen... – kereste a megfelelő kifejezést –, ...szörnyen közönséges, édeskés név.

– Esmének szólítjuk – mentette a gyereket Charles azonnal, és szemében szigorú fény villant. Laura visszahőkölt.

– Szereted? – kérdezte elhalón.

A férfi megragadta mindkét kezét.

– Miért ne szeretnék egy kilenc éves kislányt, aki semmiről sem tehet? – kérdezte gyöngéden

– Szép? – folytatta a kérdezősködést Laura, hogy megaláztatása maradéktalan legyen.

– Aranyos. És szép is. Alig hasonlít az anyjára. Talán csak a szeme formája. Az apjától örökölhette a külsejét.

– Ki az apja?

Charles vállat vont.

– Róla semmit nem tudok. Szégyellem faggatni Isabellt, ő pedig magától nem beszél. Elcsábította, aztán elhagyta.

Laura komolyan bólintott.

– Szomorú történet. Megviselhette a nőt is – mondta nagylelkűen.

Charles csodálkozva nézett rá.

– Isabellt ugyan nem. Legalábbis én nem veszem észre rajta. Ha nem dühös és dacos, akkor vidám.

Laura nyelt egy nagyot, mielőtt megkérdezte.

– Ő milyen?

Ahogy kimondta, meg is bánta, hogy kíváncsiskodott. Charles enyhén elpirult, és lekapta róla a tekintetét. Laura bensője összerándult a szörnyű felismeréstől. Tetszik neki, értette meg. Tetszik neki! Pedig az imént azt mondta, hogy engem szeret.

– Nem is tudom – vizsgálgatta elmélyülten Charles a csipkefüggöny mintázatát maga mellett. – Magam sem döntöttem el, valójában milyen is. Fekete a haja, és a szeme is. Alacsony. Jóval alacsonyabb, mint én, vagy te.

– Szép? – faggatta tovább kíméletlenül Laura.

Charles még mélyebben elpirult, és fontolgatta, hogy egyszerűen nem felel. Hazudni nem volt szokása, az igazság pedig meglehetős bonyolult, és minden bizonnyal fájdalmas is Laurának. Tartozott az őszinteséggel a volt menyasszonyának.

– Nos... – latolgatta a választ. – Nem mondanám szépnek, de csúnyának sem. Összességében kellemes jelenség. Életteli és színes.

Aztán csak magában tette hozzá, hogy Isabellt bizonyára nem véleményezné szikkadt tyúknak az öccse. Szasa rajongani fog az asszonyért, amilyen tökkelütött.

Álltak egymással szemben a lenyugvó nap sárgás fényében, és Laura úgy érezte, mindaz, ami kettőjüket Charles-szal valaha összefűzte, lassan és fokozatosan elillan, ahogy a szél hordja el a finom homokot. Felkapja, aztán viszi. És a férfi észre sem veszi mindezt, nem marad benne üresség, torokszorító veszteség, ahogy benne. A férfi csak fél szívvel van vele, a lelke másik felét otthagyta a feleségénél, ha ma még ezt nem is tudja.

Laura összerázkódott fájdalmában, megkeményítette a szívét, rendbe szedte a gondolatait, és fegyelmezettre igazította a hangját.

– Miért csak álldogálunk itt a szoba közepén – kérdezte kedvesen. – Gyere, ülj le, és mesélj. Milyen volt a mexikói utad. Valóban olyan szörnyen kietlen és barbár vidék, ahogy mondják?

A férfi engedelmesen követte a kerevethez, mindketten helyet foglaltak, elég távol ahhoz, hogy ne érezzék egymás testét, és elég közel, hogy Charlesnak ne keljen hűtlenségéért módfelett szégyenkeznie.

Amikor Laura kikísérte a férfit, az ajtóban az visszafordult.

– Köszönöm – mondta érzelemteli hangon.

– Nincs mit – mosolygott Laura, pedig tudta, hogy igenis van. Charles feloldozásért jött, és maradéktalanul meg is kapta.

Kép: Adriana Evangelisti