Az első puskalövés után legföljebb húsz perc telhetett el, legalábbis Natasa nem érezte többnek, és ennyi idő alatt fenekestől felfordult az élete.

Három férfi, az errefelé mindennapos viseletben, vászonnadrágban, kockás ingben, cowboykalapban, az arcuk elé kötött kendővel egymás után besorjázott Somsettown bankfiókjába, és az első, a legmagasabb felordított.

– Bankrablás – rikoltotta az álarcos, Natasa körül kitört a pánik, a nők sikoltoztak, a férfiak kiabáltak, mindenki a földre kuporodott, Natasa is. Elkezdték kirámolni a páncélszekrényt, de a bankigazgató csak nem bírt magával, előhúzta a pult alól a sörétes puskáját.

Az egyik bankrabló lábát találta el, mert a mellette álló pénztáros kisasszony ki akarta csavarni a kezéből a fegyvert. Ez volt az igazgató szerencséje, és voltaképpen a rablóé is, az igazgatót nő miatt nem puffantották le, és a rabló a lábába kapta a lövést, amit újabb sikoltozás követett, Natasát felrángatták a földről és hiába tiltakozott, az egyik bandita kivonszolta az épületből, maga elé rántotta a nyergébe, és már vágtatott is vele Somsettown főutcáján.

Natasának megijedni se volt ideje és nem maradt más választása, mint két kézzel kapaszkodni a ló sörényébe, hogy egyenesen tartsa magát, mert a bandita a szabad bal kezével, amivel nem a lovat irányította, a derekát kulcsolta át. Natasa orrát facsarta ló és a férfi bűze, amiben meghatározó volt a félelem kipárolgása.

A fejvesztett menekülés sem tartott sokáig, alighogy kiértek a városból, egy nyiladéknál befordultak az erőbe, a vágtató lovakat szelídebb tempóra fogták. A keskeny ösvényen libasorban haladva átkeltek a patakon, majd váratlanul megszűnt a sűrű erdő, egy tisztásra jutottak, aminek közepén lerobban tanyaház árválkodott. Natasát az elrablója leengedte a földre, a lovakat az egyik férfi elvezette valahová a ház mögé, és ő hiába húzódozott, beparancsolták az épületbe.

Natasán most uralkodott csak el a félelem, keze lába remegni kezdett, és valószínűleg el is sápadhatott, mert a férfi, aki hozta, amikor végre a házban elengedte a karját, ráparancsolt.

– Üljön le!

Natasa a ház sötétjében, mert a behajtott zsalugáterek alig engedtek be a szűk ablakrésen fényt, az asztal mellé húzott három szék egyikéhez botorkált, és lerogyott rá.

A ház belseje olyan volt, mint a többi száz tanya a város körül, csak elhanyagoltabb, a pallódeszkák felkunkorodtak a széleken, a falakon a sarkokat szürkére festette a tűzhely füstje, és a konyha közepén az asztal egyik lábát gyalulatlan deszkával pótolták.

Nem csak Natasa félt, látta, hogy a rablókon is eluralkodott a pánik. Sebesült társukat a szomszéd szobába vitték, s míg egy a szobaajtóban a bent történteket és Natasát is szemmel tartotta, kiabálni kezdtek egymással. Hogy ki a hibás a történtekért, hogy egyikük megsebesült, kinek mit kellett volna csinálni, hogy ne fajuljanak el a dolgok. Natasa eleinte nem figyelt, aztán, hogy a remegése csitult, hallgatódzni kezdett. Az első, ami meglepte és némiképp meg is nyugtatta, bár lehet botor módom, hogy a nő is velük tartott, aki megakadályozta, hogy az igazgató lelője egyik társukat. Legalábbis Natasa feltételezte, hogy az övé a női hang a szobából, ami hol siránkozik, hol a többieket szidalmazza. Legalább nincs egyedül két férfi és egy súlyos sebesült társaságában, lélegzett fel Natasa, és sírni kezdett.

Nem hagyták sokáig pityeregni.

– Jöjjön ide – mordult rá a férfi, aki a szobaajtóban posztolt. Natasa kihúzta magát, ujjai végével letörölte a könnyeit, felállt, és bevonult a szobába.

Akármi is lesz, nem hagyja megfélemlíteni magát, gondolta.