Isabell a zajra ébredt, és rögtön utána megérezte a füstszagot. Esme békésen aludt mellette, de szemben, a falon közeli tűz fénye táncolt. Valami ég az udvaron, eszmélt és kipattant az ágyból. Sietve magára rángatta a tegnapi ruháit.

– Hová mégy? – kérdezte Esme álmosan.

– Tűz van. Segítenem kell, de te maradj a szobában. Ígérd meg, hogy nem mozdulsz innen, ne keljen érted is aggódnom.

Esme már felült az ágyban, és riadt arccal figyelte az anyja készülődését.

– Megígérem. Maradok. Visszajössz hamar?

Isabell röpke puszit nyomott a homlokára.

– Hát persze, hogy vissza kicsim. Nem lesz semmi baj, ne aggódj. Sokan vannak kinn, mind erős felnőttek.

– Akkor te minek mégy? – kérdezte Esme ásítva, és visszadőlt a párnára.

– Magam se tudom – mormolta Isabell és végigszaladt a folyosón.

A szabadban kaotikus kép fogadta A főépülettől vagy háromszáz lábnyira felhúzott istálló teteje lángolt, az ég felé szökő lángnyelvek szikraesőt hánytak a magasba és az udvaron sürgölődő emberekre. Lehettek vagy ötvenen, már megkezdték az oltást. Az itató vályú mellől hordták a vizet, két férfi a kút mellett a kézi pumpás tűzoltó kocsit töltötte újra éppen.

A lovak? Isabell megkereste őket a tekintetével. Sikerült kimenekíteni őket, a közeli karám kerítése mögött nyargalásztak. A levegőt ordibálás és parancsszavak zaja töltötte ki, Isabellt izgatott emberek lökdösték.

Sehol nem látta Charlest.

– Az úr? – kérdezte egy ismeretlen férfitől, aki díszes nyerget cipelt a vállán.

– Az úr meghalt – mordult rá a férfi.

Isabell rémülten kapott a szájához, aztán ráeszmélt, a férfi minden bizonnyal a halott apjára gondolt, nem Charlesra. Őt emlegették az úrként még mindig. Hol lehet Charles? Este látta utoljára, most pedig nincs sehol. Mrs. Fox az intézővel beszélget a ház mellett, és a lovarda vezetője kezeli a tűzoltó kocsit. Kevés eredménnyel, a kőépület ablakkeretei is lángot fogtak, a tető hamarosan beomlik, ég a faszerkezet.

Isabell megragadta egy asszony karját, aki a kormot mosta le a kút mellett a lába száráról.

– Ki hozta ki a lovakat? – kiáltotta, hogy meghallják a nagy zajban.

Az asszony ráemelte a tekintetét, de nem látszott megismerni.

– Ki hozta ki a lovakat? – ismételte meg Isabell.

– Krilov meg a lovász – felelte az asszony, és kirántotta a karját Isabell szorításából.

Isabell egyre jobban aggódott. Ha Charles nincs itt, akkor nyilván benn van az épületben. Visszafordult a mosakodó asszonyhoz.

– Maga látta?

– Mit? – kérdezte az kelletlenül.

– Az uraságot? Krilovot?

Az asszony megrántotta a vállát, és leengedte a szoknyáját a lábszárára.

– Még az elején – mondta.

– Azóta nem? – kiabálta Isabell legalább annyira a rémülettől, mint a zaj miatt.

Az asszony némán rázta a fejét.

Benn van. Isbaell tudta, érezte. Ha nem így lenne, itt igazgatná az embereket, kezelné a tűzoltókocsit, vagy utasításokat osztogatna. Lehet, valami baj érte, elesett, vagy megtaposta egy ló.

Felkapta a vödröt, amiben a nő az előbb a lábát mosta, és a saját fejére borította. Kitörölte a szeméből a kormos vizet, a felső szoknyáját hátulról a fejére borította, és beszaladt az égő épületbe.

Benn kevésbé katasztrofális helyzet fogadta, mint amitől tartott. Az istállónak nem fából, hanem téglából emeltek boltozatos tetőt, az még ellenállt a tűznek. Lángot kapott viszont a baloldali bokszok hátsó része, és a padlásra vezető falépcső. Mindent elborított a füst, és alig elviselhetően perzselt a levegő. Isabell a szoknya szélét a szája, orra elé húzta, és sorban haladva kicsapta a bokszok ajtaját, hogy mindbe benézzen. Remélte, megtalálja a férjét, mert a padlásra már nem tud felmenni utána. A vizes szoknya egyelőre megvédte a tűztől és a hőségtől, a szemét azonban csípte a füst, a könnyeitől még kevesebbet látott. Egyszer kiabálni is próbált, de csak fulladozó köhögés lett belőle.

Annak a boksznak már lángolt az oldala, amelyikben végre megtalálta Charlest. A férfi a parázsló szénán feküdt, megpörkölődött rajta az ing, és a nadrág. Ahogy Isabell, ő is benedvesítette a ruháját, azért nem kapott lángot.

– Charles – kiáltott fel a nő és leguggolt a földön fekvő alak mellé. Lélegzett, de nem volt eszméleténél. A beszívott füst kábíthatta el. Isabell erőteljesen megrázta a vállát. – Ébredjen Charles. Ébredjen.

Egyre erősebben rázta, és szólongatta, mire a férfi végre kinyitotta a szemét.

– Maga? – kérdezte kábán. – Miért nem alszik?

– Ki kell mennünk – nyúlt a hóna alá Isabell, hogy felsegítse. Charles feltápászkodott, megrázta magát, majd azonnal köhögni kezdett. Isabell lerángatta magáról a nedves alsószoknyáját.

– Szorítsa a szája elé, és menjünk! – nyomta a kezébe a szoknyát, majd belekarolt, és húzni kezdte a kijárat felé.

*****

– Ez nagyon csúnya – mondta Isabell, és maga is érezte a kijelentés képtelen voltát. Végre sikerült Charlest rábeszélnie, hogy bújjon ágyba, közös erővel lehámozták a megpörkölődött ingét, és Isabell nekilátott, hogy ellássa az égési sérülései. Az igaz, hogy a vállán a felhólyagosodott bőr, és az oldalán a tenyérnyi a vörös folt nem nyújtott szép látvány, de egyebekben a félmeztelen férfi gyönyörű volt. A világos bőre, a vállán a szeplők, a mellkasát borító göndör, vörösbarna szőr elbájolta Isebellt.

– Mrs. Fox adott valami hűsítő kenőcsöt a vállára – mondta, és letekerte a tégely tetejét. A férfi mellett ült, az ágy szélén, és igyekezett nem feltűnően bámulni.

Charles ingerülten tűrte az anyáskodást, nem tetszett neki a beteg szerep, és ahogy rendszerint, a felesége is idegesítette.

– Hogy jutott eszébe utánam jönni – förmedt rá, amikor a nő finom mozdulatokkal a bal vállára kenni kezdte a kámforos kenőcsöt.

– Inkább jajgasson, ha fáj, ne veszekedjen – mondta nő.

– Nem azért veszekszem, mert fáj – tiltakozott Charles. – Ostobaság volt bejönnie az égő istállóba. Mit keresett? A macskáját?

Isabell megbántottan pillogott rá.

– Magát kerestem

– Ugyan – húzta el a száját Charles. – Nem is tudta, hogy ott vagyok.

– De tudtam – mondta a nő. – Nem találtam az udvaron, hol máshol lehetett volna?

Megemelte a férfi karját, hogy hozzáférjen az oldalához.

– Tartsa! – parancsolt rá.

Bekente az oldalát is, ami nem hólyagosodott fel, csak kipirult.

– Fáj ugye – mondta lágyan, és az ujjbegyeivel végigsimított az épp bőrfelületen, a bordák hullámain. Mivel a férfi nem szólt, leengedte a karját, és szokatlanul csöndesen tűrte a simogatást, Isabell mintegy önkívületben az ujjaival beletúrt a mellszőrzetébe. Csak picit, és figyelte, ahogy a szőrszálak rátekerednek a simogató ujjaira. Nem is nézett a férfire, a saját kezét nézte, a férfi megkeményedő mellbimbóját. Sokkal kisebb volt az övénél, ahogy az udvar is, és sokkal világosabb, mondhatni fejletlenebb. Megérintette azt is, épp hogy csak hozzáért, majd körberajzolta. A férfi mellkasa közben egyre szaporábban emelkedett és süllyedt, Charles valósággal zihált, és Isabell egértette, ezt ő okozza. Az ő keze, az ő ujjai. Előre hajolt, és az ajkát ügyetlenül a mellbimbóra szorította. Hallotta, ahogy a férfi felnyög.

– Ne – mondta, de Isabellt nem érdekelte. Kidugta a nyelvét, és a hegyével megpöckölte a mellbimbót.

Charles felhördült, mozdult, fordult, és Isabell arra eszmélt, hogy hanyatt fekszik a férfi ágyában, és Charles ott tornyosul felette, és már érezte is a száját a száján.

Már tudta, mit kell tennie, nyitotta az ajkát, befogadta a kutakodó nyelvet, hallotta a blúza reccsenését, a melleit hideg levegő csapta meg, de máris két forró férfikéz fonódott rájuk. Charles elvált a szájától, és rácsapott az egyik mellére. Valóban csapott, mert mélyen beszívta a bimbót, az egész sötét bimbóudvar, amit Isabell úgy utált, eltűnt a szájába, és úgy szopta, ahogy Esme hajdan a szoptatós dadát. Isabell leszegte a fejét, hogy lássa, és remegve a kéjtől nézte, amíg bírta, ám mintha gyújtózsinóron szalad volna le oda, kínzó vágy költözött a melléből a combjai közé. Isabell hátrafeszítette a nyakát, hogy még jobban a férfi szájába tolja a mellét, és hangosan sóhajtozott.

– Akarod? Mondd, hogy akarod – hallotta a vágy ködén át a férfi türelmetlen kérdését, nem is felelt rá, csak szétnyitotta a combját, és azt a lüktető, fájó valamit közöttük a férfinek nyomta. Nem is tudta hová, mert gondolkozni se tudott, de Charles igen, érezte, hogy rendezkedik, vagyis lerángatja róla a szoknyáját, majd a félhomályban azt is látta, ahogy kioldja a nadrágja korcát és előveszi magát.

Isabell ettől valahogy elszégyellte magát, elkapta a tekintetét, inkább behunyta a szemét, és már érezte is magán a férfi, mellén a meztelen mellkasát, száján a száját, és a combjai közt a csípőjét, ott lenn pedig valami újat, idegent, forrót és keményet. Majd a fájdalmat.

Önkéntelenül megrándult, de akarta, tolta előre a csípőjét, ölelte a férfi nyakát, de akkor hirtelen mindennek vége lett. Mintha a gyertya fénye is elhalt volna a szobában, Isabell egyedül találta magát az ágyban, meztelen testén a borzongató levegőt, és a férfit sehol.

– Mi ez? – csattant fel Charles valahonnan messziről. Ahogy tegnap a kutya rágta csizmáját kérte rajta számon, amit Isbell kitett az udvarra, hogy lemosatja, de elfelejtett a cselédnek szólni

Isabell kinyitotta a szemét, és meglátta a férfi hátát, ahogy az ajtónál áll, és épp rendbe szedi magát.

Hogy lehettem ilyen ostoba, sikoltott a pánik a nőben. Rájött! Mindent tud.

Magára rángatta a feldúlt ágyból a takarót, hogy az első széllökések ne a meztelen testét ostromolják. És a vihar már el is érte.

Charles megfordult, és amellett hogy lesírt róla a szégyen és a bűntudat, iszonyatosan mérges is volt.

– Maga szűz  – mondta, mintha azt közölte volna, hogy ő mérgezte meg szomszéd falu kútját.

– Igen. És? – kérdezte hetykén Isabell, mert ő is kezdett méregbe gurulni.

– Magának van egy lánya, és mégis szűz. Ez nem lehetséges.

– Gratulálok Mr. Krilov. Fején találta a szöget, ahogy mindig.

– Ne pimaszkodjon. Maga hazudott nekem. A férjének.

– Maga nem a férjem. Most az lehetett volna, de elpuskázta.

– Isabell!

– Igen?

– Elég a hazudozásból. Vége. Ideje, hogy elmondjon nekem mindent.

Isabell kikászálódott az ágyból, úgy, hogy közben húzta magával a sebtében a testére tekert takarót, és kereste a földre hányt kupacban a szoknyáját, hogy magára vegye.

– Nem tartozom magának magyarázattal – vetette oda. Megtalálta  a szoknyát, és elkezdett belebújni.

– A férje vagyok.

– Nem! – Lerángatta a helyére a szoknyát, és egyenesen Charles szemébe nézett. – Maga nem a férjem, csak aláírt egy papírt. Maga a tanárom, az intézőm, majdhogynem az apám, de nem a férjem.

– Ahhoz képest meztelenül feküdt velem az ágyban.

– Igen. Mert bolond voltam. de biztosíthatom, ez volt az utolsó eset.

– Hogy? – hördült fel Charles

– Ahogy mondom Maga nem az apám, elegem van a kritizálásból, fennhéjázásból a megvetésből.

– Magyarázattal tartozik nekem.

Isabell összefogta a szakadt blúzát  a melle előtt, és felállt az ágyról.

– Igaz. De éjjel kettő van, álmos vagyok, fáradt, és azt hiszem kielégítetlen, vagy, hogy mondják ezt, amikor az éhező szájába dugnak egy sült csirkecombot, majd kirántják belőle. Jó éjt, Mr. Krilov.

A takarót visszadobta az ágyra, és kimasírozott a szobából.