Másnap reggel Charles nem tudott Isabellel beszélni, mert a fedél nélkül maradt lovakról kellett gondolkodnia, később felmérték a károkat az istállóban. Kissé megszeppenve fedezte fel azt a boxot, ahol eszméletlenül feküdt. Körben elüszkösödött falak, középen a kidőlt gerenda. Nem biztos, hogy túléli, ha Isabell nem jön be érte. És ő így hálálta meg a nő önzetlenségét, hogy kishíján megerőszakolta, aztán meg leteremtette. Azért mert érintetlen.

No, jó, nem teljesen azért, de akkor is gorombán beszélt vele.

Állt a legégett lovarda közepén, és gondolkozott. Talán igazuk van azoknak, akik fennhéjázó, öntelt alaknak tartják, többek között Szása, az öccse, vagy akik óvatosan közelednek hozzá, mint a húga, Mariann.

Ideje változtatni, ideje kicsit felülbírálni a nézeteit, és ideje komolyan elbeszélgetni a feleségével.

Öt azonban nem találta a házban, és hatot ütött a falióra, amikor komolyan nyugtalankodni kezdett, hogy hol marad Isabell.

Mrs. Fox a vacsorához sütött lángost, amikor Charles megállt a konyhaajtóban.

– Jó munkát, Mrs Fox! – kezdte a nagy elhatározás hevében, hogy udvariasabban báni a körülötte élőkkel.

Az asszony mordult egyet és folytatta a tészta dagasztását.

– A feleségem keresem.

– Miss Brosst?

Charles nagy levegőt vett, és nem tett megjegyzést a szemtelenségre.

– Mrs. Krilovot. Itthon kellene lennie. És Miss Krilovot se találom. Miss Esmeraldát – mondta ki Esme teljes nevét, noha sose szokta. Mrs. Fox kicsit pökhendin bánik Isabellel, és igazság szerint vele is, de ez őt eddig nem érdekelte, és Isabellt se érezte kötelességének megvédeni.

Mrs Fox a deszkához csapta a tésztacipót, és végre szembe fordult az urával.

– Mrs.. Krilov négy körül elhajtott a csézán, hogy hazahozza a kisasszonyt, de még nem tértek vissza.

– Két óra alatt? – döbbent meg Charles. – Az iskola innen félóra a kocsin.

Mrs. Fox vállat vont és visszafordult a tésztához. Elkezdte gombócokká szaggatni.

Charles kifordult a konyhából, sebtében megmosakodott, inget váltott, a kormos, tisztára cserélte, és lóra pattant.

A déli hőség már enyhült, nyugat felé tartott, a lemenő nap a fák lombjai közt tűzött időnként egyenesen a szemébe.

Szerette ezt a vidéket, szeretett lovagolni, de most valami érthetetlen feszültség lopózott a szívébe. Vagy egyszerűen csak félt. Félt, hogy elveszítette Isabellt. Olyan kevésre becsülte, mert Bross lánya volt, akit nem tartott sokra, mert lányanyaként gyermeket szült, és mert olyan volt, amilyen.

Mekkora barom vagyok, gondolta Charles, és a nyakára hajolva, vágtára fogta a lovat. Isabell nem tehet, róla, hogy Bross lánya, és a gyerek nem is az övé, valószínűleg szívjóságból vette magához., és vállalta a világ, az ilyen tökkelütöttek – mint amilyen ő – megvetését. Az meg, hogy kissé rendetlen, bocsánatos bűn. Az édesanyja, Mrs Kirlov is az. Azért pedig, hogy neki, a férjének Isabell jelenlétében mindig vággyal teli gondolatai támadnak, Isabell nem tehet. Kizárólag ő, aki nem tudja a nadrágjában tartani a farkát. Igaz, eddig igen, de ugyancsak kényelmetlen módon.

Az árvaházban is vacsora folyt, Charles kikötötte a lépcsőkorláthoz a lovát, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, felszaladt az étkezőbe.

Natasa már végzett, a terem túloldalán beszélgetett néhány emberrel, akik között Charles megkönnyebbülve ismerte fel Isabellt.

Megkönnyebbülése addig tartott, míg átvágva a termen, köszöntötte az egybegyűlteket. Kiderült, hogy két órája nem találják Esmét, már tűvé tették érte a környéket, senki nem tudja, hová tűnt, az utolsó tanóra óta nem látta senki.

Charlest magát is meglepte az ijedtség, ami a gyerek eltűnésének hírére elfogta. Esme nem az ő gyereke, de még a feleségéé se. Mégis. Míg Isabelltől valami megmagyarázhatatlan, és ostoba elhatározással igyekezett távol tartani magát, Esmét fenntartások nélkül szerette.

– Hová mehetett? – szögezte Natasának a kérdést. – Azt hittem, rendet tartasz az iskoládban.

Natasa felszegte a fejét.

– Ne itt vitatkozzunk. Gyertek az irodámba.

A másik két tanárnőt és a gondnokot útjára engedte, és bevezette a bátyját az irodájába. Leültette Isabellt az egyetlen székre, ő is helyet foglalt a zöld bársonnyal bevont íróasztala mögött, Charles pedig lecövekelt az ablak előtt.

– Mi van, ha elrabolták? – vetette fel a férfi, és a két nő elkerekedett szemmel nézett fel rá.

– Itt? Nálunk? – kérdezte Natasa, és a hangjából érezni lehetett, hogy kétségbe vonja a testvére éppelméjűségét.

– Például a szülei – mondta jelentőségteljesen Charles, és a testvére helyett Isabellre nézett.

Az asszony a kezét tördelte az ölében, de erre felkapta a fejét, és farkasszemet néztek egymással Charles és ő.

– Miről beszélsz? – kérdezte Natasa, és odébb igazította az asztalon az abakuszt, hogy ne takarja Isabellt.

– Majd a nejem megmondja – mordult a férfi, és széthúzva a függönyöket kibámult az udvarra. Vagyis inkább az útra, hátha megpillantja valahol Esmét.

– Miről beszélsz? – kérdezte újra emelt hangon Natasa.

– Esme nem az én lányom – szólalt meg halkan Isabell. – Mr. Krilov tegnap rájött, és most mérges.

– Rájött? – visszhangozta kábán Natasa. – Miből jött rá?

– Nem ez a lényeg – pördült hátra Charles –, hanem hogy Isabell mindenkit az orránál fogva vezetett.

– Igaz ez? – fordul Natasa a vádlotthoz.

– Részben – felelte Isabell. – Esme a nővérem lánya. Claráé, de születésétől én nevelem, engem anyakönyveztek anyjaként, hivatalosan a lányom. És nem hivatalosan is.

Erre senkinek nem volt szava, csönd támadt a szobában, csak az intézet megszokott zajai szűrődtek be közéjük, ajtócsapkodás, gyereksírás, nevetés.

– Hogy történt? – kérdezte Natasa részvéttel.

Isabell igazgatta kicsit a ruháját, míg szemmel láthatóan a gondolatait próbálta összeszedni, aztán belevágott.

Elmesélte, hogy Clara apácának készült abban a rendben, ahol Charles őket Esmével megtalálta, de ki tudja hogyan – ennél a részletnél Charles felhördült, de Natasa leintette –, teherbe esett. Levélben hívta magához látogatóba a húgát, az akkor tizenhárom éves Isabellt, és mint kiderült, azért, hogy legyen mellette valaki a nehéz időkben. A zárdából távoznia kellett, a gyerek apja rég a tengeren hajózott, elfogyott a pénze, egy lepusztult fogadóban húzta meg magát.

– Belehalt a szülésbe – mondta Isabell színtelen hangon, és ugyanilyenné vált az arca is. Nem mesélt a rettegésről, a nővére sikolyairól, a rengeteg vérről. Pedig emlékezett. De hogy mondja el ezt ennek a két embernek, aki egész életükben napfényben éltek?. – A fogadós kiebrudalt minket Esmével, aki ordított az éhségtől, én pedig félbolond voltam a rémülettől. Az apácák szántak meg minket, befogadtak a gyerekkel, és az egyszerűség kedvéért az anyjaként írtak be az anyakönyvükbe.

– És az édesapád? Nem segített – kérdezte részvéttel Natasa?

Isabell megrázta a fejét, és az indulattól kiszínesedett az arca.

– Írt, hogy csak Esme nélkül jöhetek haza, a gyerekkel nem.

– Mindig is egy cégéres gazember volt – mormolta Charles a bajusza alatt. Isabell nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

– Tehát a szülők nincsenek a képben – fordult a bátyjához Natasa –, nem valószínű, hogy magukkal vitték volna Esmét.

A férfi visszafordult az ablaktól.

– És az apa. Az a James, vagy ki. Vele mi van?

A nő csak a fejét rázta.

– Én sose láttam. Clara szerint nem is tudott a terhességéről, mikor elment. Clara később írt neki, de sose kereste őket.

– Tehát mindaz, amit mesélt róla, hazugság – szögezte le Charles.

Isabell felpattant.

– Igen, az – kiáltotta és csípőre vágta a kezét. – Maga úgy viselkedett velem, mintha senkinek se kellenék. Mit kellett volna mondanom. Hogy tényleg? – kérdezte és a tekintetével majd fel öklelte Charlest

– Ti meg miről beszéltek? – kérdezte elhűlve Natasa, de nem kapott választ.

Charles mozgásra lett figyelmes a szeme sarkában, visszalépett az ablakhoz, és még épp látta Esmét egy másik gyerekkel és egy idősebb nővel lekászálódni a szekérről.

– Esme! – kiáltott fel. Isabell mellé szaladt, és Natasa is csatlakozott hozzájuk az ablak előtt.

Isabell már pördült is hátra, és futva elhagyta az irodát. Charles is szaporázta a lépést utána.

– Erről még beszélünk – figyelmeztette Natasa.

– Abban biztos lehetsz – vágta rá Charles és behúzta maga mögött az ajtót.