Natasa végiglovagolt Somsettown főutcáján, jobbra balra köszöngetett, és anakronisztikusnak érezte a megjelenését. Ideje lenne automobilt vásárolni, gondolta, ami jóval drágább egy lónál, viszont gyorsabb, rendesen bele lehet ülni, nem női nyeregben hadakozni a szoknyával, nem piszkítja össze az utcát, és amíg a gazda dolga után néz, nem kell gondoskodni róla.

A barátnőjének, Rose–nak volt is az óhazában, ideje, hogy fontolóra vegye a az automobil vásárlás lehetőségét.

A körorvos rendelője előtt lecsusszant a lóról, az utcai kút mellől hozott egy, az állatok itatására tartott vödör vizet, és lerakta a ló elé.

– Remélem, nem valami kehes jószág ivott előtted! – mondta fennhangon.

– Mindig beszélget a lovával? – kérdezte egy pimasz hang.

Natasa kiegyenesedett, és szúrós pillantást vetett a hang gazdájára, James Millerre. Pontosabban dr. James Millerre, de mert Natasa azért jött, hogy alaposan leteremtse a férfit, se az élcet, se a férfit nem jutalmazta mosollyal.

– Látom, bal lábbal kelt – nyugtázta a férfi a szúrós tekintetet, és hörpintett a kezében tartott csészéből.

Natasa csípőre tette a kezét.

– Beszédem van magával.

– Ó, jaj – vigyorgott a férfi, zöld szeme körül összetorlódtak a ráncok.

Tetszett Natasának. Sajnos nagyon is tetszett. Az első benyomása után, hogy semmi különös, tizenkettő egy tucat, az eltelt egy hétben, amikor az intézetben rendszeresen látta, megváltozott a véleménye róla Noha hozzá legföljebb beköszönt, és nem ért rá hosszasan tereferélni, Natasa figyelte. Ruganyos járását, kedvességét, határozottságát. Amikor Jane, az egyik kisegítő konyhalány megszúrta magát egy csontvéggel, és az egész konyhát beborította a vér, egy pillanatra nem veszítette el a fejét. Pedig az óbégató asszonyok igencsak megnehezítették a dolgát. Pillanatok alatt átlátta a helyzetet, utasításokat osztogatott, döntött, cselekedett.

– És nem vagyok vicces kedvemben – tette hozzá Natasa, leginkább magának, mint a férfinak.

James arcáról lehervadt a mosoly.

– Jöjjön beljebb. Ne az utcán döfje át a szívem, még megszólnák, hogy túl kegyetlen.

Az épület egész hosszán végighúzódó tornác után ablaktalan folyosón vezette a férfi, ahonnan jobbra az orvosi rendelő, és a váróhelyiség nyílt, a végén pedig csigalépcső vezetett az emeleti lakrészhez.

– Még van fél óra a rendelésig – jegyezte meg a férfi. – Kér kávét?

– Meleg? – kérdezte Natasa, pedig elhatározta, nem fog barátkozni, de a kávéillat, és a lehetőség, hogy kap valamit, ami ezé az emberé, elcsábította.

– Forró – villantott rá Miller egy vigyort, és bevezette a rendelőbe. Míg kitöltötte, és megcukrozta a kávét, Natasa feltűnés nélkül körülnézett.

Alig változott valami Picket doktor óta. Ugyanaz a fehér színű vitrin, vizsgálóágy, az asztalt is helyén, sőt a méretes vízipálma is ott díszeleg a sarokban, ahol tavaly. Miller tehát nem az az ember, aki azonnal gyökeresen át alakítja a környezetét, kivág minden fát, majd újat ültet két méterrel odébb, hanem inkább az alkalmazkodó fajta.

– Foglaljon helyet Miss Krilov – intett egy karosszék irányába Miller, és Natasa kezébe nyomta a gőzölgő bögrét. Ő nem ült le, az udvarra néző ablak párkányának támasztotta a csípőjét, és keresztbe tette a bokáját. – Hallgatom.

Natasa azonban nem ült le, a vizsgálóágy mellett állt meg, és a kezét melengette a csészével.

– A két kislány miatt jöttem. Akiket tegnap hazacsábított az iskolából, anélkül, hogy szólt volna róla valakinek.

– Tessék? – húzta ki magát a férfi. – Azért lovagolt ide, mert tagnap nálam töltött két gyerek vagy fél órát? Vagyis a macskákkal. És milyen szó az már, hogy csábított?!

Natasa a kérdés második felét elengedte a füle mellett, mert maga is túlzásnak érezte a kifejezést, de fázott ettől a beszélgetéstől, magától Millertől, hogy mi derül ki, hogy kiderül-e valami egyáltalán, és ha igen, mit kezd ő az igazsággal.

– Tűvé tettük értük az egész intézetet, körben a mezőt és az erőt, és már a seriffel akartuk kerestetni őket, amikor végre hazakeveredtek.

Miller tekintetet elsötétült, és letette a kezéből az ablakpárkányra a poharát.

– Tulajdonképpen mivel is vádol, kisasszony?

Natasa gondolkozott a feleleten, mert maga sem volt biztos benne, hogy valóban vádaskodni jött. Charles persze tajtékzott tegnap, hogy micsoda fejetlenség van náluk, senki se tudja, hová tűnik órákra két gyerek, és ebben volt igazság. Esme és Emily egy segédtanítónővel bekocsiztak a városban, mert Miller megígérte a kislányoknak, hogy megmutatja a kismacskákat a fészerben.

Az egész történetet sokféleképpen lehetett nézni. Úgy, ahogy Miller, aki állítása szerint kedveskedni akart két gyereknek, valamint úgyis, hogy a tanárnő kapva kapott az alkalmon, hogy bejöjjön a városba, és míg a kislányok a macskákkal játsszanak, meglátogassa a lányát, és persze úgy is, ahogy Charles értelmezte, aki szerint Miller valami beteges barom, akinek összetöri a képét, ha még egyszer meglátja a lánya körül sündörögni.

Natasa azért ajánlotta fel, hogy ma utána jár a dolgoknak, Millernek, a hajlamainak, mert nem akarta, hogy két férfi a szokásos férfi módon intézkedjen. Hogy péppé verjék egymást.

Ahogy Miller elfelhősödött, feszült arcát figyelte, nem tudta eldönteni, kinek is higgyen.

A férfi elszakadt az ablaktól, és közel lépett Natasához. Fenyegetően közel, majdhogynem hozzáért Natasa keményített mellfodros blúzához az inge.

– Maga szerint beteges vágyakat táplálok a hétévesek iránt? – kérdezte, és a tekintete szikrát hányt.

– Én ezt nem mondtam – felelte Natasa, és ő is jobbnak látta megszabadulni a kávésbögrétől. Kihúzta magát. Majdnem egymagasságba került így a szemük, mert Natasa magas nő volt, Miller pedig átlagos testalkatú. – Csupán megkérdeztem.

– Mit? – vakkantott a férfi.

– Hogy táplál-e beteges vágyakat gyereklányok iránt, uram – felelte pimaszul Natasa, és eszébe se volt meghátrálni.

– Nem.

– És ezt higgyem is el bemondásra

– Kénytelen lesz – mondta a férfi, megragadta Natasa jobbját, és nyitott tenyerét rászorította a nadrágja elejére.

Natasa érzett már ilyet, öt éve hónapokig jegyben járt Vaszilij Alexandrovics Bokunyin nagyherceggel, s noha ténylegesen érintetlen volt, nem tapasztalatlan. Tudta mit ez a hosszú, kemény és forró a tenyere alatt, és hogy mi váltotta ki.

Kirántotta kezét a férfi markából, de a tekintetét nem szakította el a férfi tekintetétől.

– Magát kívánom, nem a gyerekeket – szűrte a férfi a fogai között.

Natasa nem szólt, bár érezte, ahogy a vér lángba borítja a dekoltázsát, a nyakát, az arcát.

– Ez nem bizonyít semmit – mondta, amikor végre hangjára talált.

A férfi testtartása oldódott valamelyest, és kis mosoly jelent meg a szája sarkában.

– Ó, dehogy nem.

Két kezébe fogta Natasa arcát és megcsókolta.

Kávé ízű volt a csókja, és Natasát megrohanták az emlékek. Hogy milyen rég nem érzett ilyet, egy férfi száját, testét, mert James nem csak csókolta, de szorosan magához is ölelte, egyik keze a hátán, másik a fenekén, és úgy magához préselte, hogy Natasának kétsége se maradt a szándékait illetően. Vaszilijnak többnyire bor íze volt, furakodott Natasa gondolati közé. Majdnem mindig, mert egy pohár vörössel kezdte napot nagyjából délben. Legalábbis ezt mesélte Natasának, mert délelőtt nem találkozgattak, ennek megvolt a maga etikettje.

Egy alkalommal, a csókolózás után, részegen ki is bontotta magát a nadrágból, hogy Natasa lássa, mennyire kívánja Tizenhét évesen, Natasa számára a vörösen meredező, kanyargós erekkel borított szerszám látványa minden volt, csak boldogító nem, sokkal inkább ijesztő, és a férfi borgőzös leheletté valahogy összefonódott a fejében a vággyal. Alig tudott elmenekülni akkor, a férfi ott akarta magévá tenni az orgonalugasban, és Natasa másnap elküldte a szakító levélkéjét. A családja azt gondolta, Vaszilij találta kevésnek az amerikai lányt, laza rokoni kapcsolatokkal az orosz nemességhez, de nem így történt. Évekre megundorodott a férfiaktól, a vehemens természetüktől, talán kicsit a szerelemtől is.

Natasa csak később beszélt erről az anyjának, neki se részletekbe menően mesélte el mit történt, csak annyit mondott, hogy Vaszilíj túl sokat ivott, és olyankor modortalanul viselkedett. Az anyja belátta, ha huszonévesen valaki nem bír ellenállni a káros ösztöneinek, akkor negyven évesen még annyira se fog tudni.

– Mi a baj? – kérdezte James, és eltávolodott tőle.

Natasa fülig pirult. Ostobaság a régmúlton merengeni, amikor egy vonzó férfi épp közeledik hozzá. Vissza kellett volna csókolnia Jamest, nem letűnt időkön merengeni.

– Semmi – préselt ki Natasa magából egy mosolyt. – De perceken belül kezdődik a rendelés. Talán tele a váró. Gondolom, nem szeretné, ha a körzeti nővér csókolózáson kapna minket.

James talányos pillantást vetett rá, engedte elhúzódni, és megigazította az öltözékét. Konkrétan a nadrágját.

– Elnézést – mondta, és végigsimított a haján. – Nem akartam letámadni, de elragadott a hév. Sose láttam még ilyen gyönyörű nőt, mint maga.

Natasát valamiért bosszantotta a bók. Tudta magáról, hogy szép, az anyja szabályos vonásait örökölte az apja színeivel, dús fekete haját, fehér bőrét. Eddig vajmi kevés örömét lelte a szépségében. Vaszilij is egyből kinézte magának, az első, bemutatkozó bálon, és utána mindenkit elmart mellőle, mint Natasa fülébe jutott, egy fiatalembert meg is sebesített párbajban. Pedig a fiú egyszer kérte fel táncolni, és hozott neki egy pohár bort a menüett után.

Az iskola igazgatói címét is kizárólag az apja közbenjárásának köszönhetően kapta meg. Már a meghallgatáson látta, amikor beült a középkorú férfiak sorába, hogy nincs esélye. Mindenki kedvtelve nézegette, de senki nem hagyta, hogy egy hosszabb mondatát is befejezze.

Persze Jamesnek is feltűnt, hogy szép, és csinos. Ha alacsony lenne, duci és ragyás, nem csókolgatná.

– Nem történt semmi – felelte hűvösen, noha dehogynem, a csóktól őrült ütemben vert a szíve, és egy pillanatra azt gondolta, számára is van remény. Míg eszébe nem jutott Vaszilij, meg nem merevedett, a férfi el nem engedte, és meg nem kapta ezt a suta bókot.

– A lényeget, azt hiszem megbeszéltük – mondta James az ablakpárkányról felvette a kávésbögrét, belekortyolt és elfintorodott.

Biztosan kihűlt, gondolta kárörvendőn Natasa.

– Legközelebb, ha a macskáit reklámozza, legyen szíves, szóljon nekem.

– Úgy lesz – felelte a férfi, és a bögre fölött vizslatta Natasát.

– Megyek. Jó munkát.

– Kikísérem – tette vissza James a párkányra a bögrét.

– Fölösleges. Kitalálok – szegte fel a fejét Natasa, és egyenes háttal, méltóságteljesen kivonult.

Mert vonulni azt tudott. Megtanult Szentpétervárott.