Mert nem tudtam megszólalni, gondolta Isabell, és dacosan hallgatott Azonnal megismerte Charlest, ahogy kitárta az ajtót, pedig tíz éve nem látta, és tíz év alatt a férfi nyurga kamaszból erőteljes, felnőtt emberré vált, magasabb lett és vállasabb, vonásai határozottabbak, csak a tekintete nem változott, mert már tizenhat évesen is ilyen volt, szigorú és közömbös. Ha egy angyal személyesen teszi tiszteletét Isabellnél csütörtök hajnalban, az se lepi meg jobban a nőt, mint annak a férfinak a felbukkanása, akibe kislánykorától elszántan és reménytelenül szerelmes, és akivel hivatalosan mindössze egy alkalommal találkozott egy aratóbálon, amikor a fiú tekintete épp csak érintette arcát a bemutatkozás közben.

Amikor reggel a kopogást meghallotta, Isabell biztosra vette, Bud az, a kifutófiú a rendházból, hogy jöjjön azonnal, mert a főnökasszonynak most rögtön van rá szüksége, és amíg Isabell a hűvös lépőköveken végigszaladt, magában füstölgött, és azzal az indulattal csapta ki az ajtót, hogy leteremti szegény Budot, mert háromszor is kopog, ahelyett, hogy várna. És akkor az ajtó mögött nem Bud széles, vigyori képe fogadta, hanem Charles Krilov lenyűgöző látványa, elegánsan, izzadtan és ingerülten, mint valami elkésett karácsonyi meglepetés, mely szívfájdítóan gyönyörűbb, váratlanabb és éppen ezért rémisztőbb minden eddigi ajándéknál.

– Nem kérdezte, ki vagyok – mondta mindezen megállapítások helyett Isabell, és óvatosan a férfira pillogott.

Mit akar vajon?

Míg a hálószobában kétszer átöltözött, újrafonta a haját, és izgatottan fel-alá rohangált, ez járt a fejében. Mit akarhat tőle Charles Krilov? Egy másik élet, egy másik világ képviselője. Az apja küldte? Lehetetlen. Az apja kitagadta, szóba se áll vele, nem ír, és a leveleire sem válaszol, az apja nem lehetett, de ha mégis, akkor se Charles Krilovot küldené, akit valószínűleg nem is lehet csak úgy küldözgetni.

Miért jött hát?

Charles legyűrte mérgét, felemelkedett a székből, lévén ez az egyetlen alkalmatosság, amelyre Isabell leülhetett, és udvariasan oldalra lépett.

– Kérem, Miss. Bross, foglaljon helyet. Beszélni szeretnék önnel.

– Várjon! Hozok egy másikat – ocsúdott Isabell, visszapördült a szobába. Charles természetesen nem követte a hálószobába, de kezében egy székkel felbukkanó nőt tüstént megszabadította terhétől, elvette, és az asztal mellé helyezte a széket.

– Üljön le, és hallgasson végig – mondta határozott hangon, megvárta, amíg a nő elrendezi a ruháját, és ő is visszatért előbbi helyére. – Fontos mondandóm van az ön számára.

Isabell felszegte a fejét, kiegyenesítette a hátát, jobb kezével az asztal alatt oldalra nyúlt, és bátorítón megszorította a mellette ülő kislány balját. Az viszonozta a kézfogást, de tekintetét egyetlen pillanatig sem vette le Charlesról.

Ez a férfi senki emberfiára nem hasonlított, akit a kislány életében látott. Kiglancolt földesúrral volt már dolga, de ebből a magas és szigorú emberből méltóság áradt, nyugalom és határozottság. Esme számára, akit egy fiatal és tapasztalatlan nő egyedül nevelt, és élete nagy részét apácák között töltötte, Charles különleges volt, olyan tulajdonságokkal felvértezett, melyek hiányoztak az anyjából. És megérezte a veszélyt is a férfiban, hogy felbukkanása nem múlik el nyom nélkül, ahogy a tengerben tovahaladó cet is felkavarja maga körül a vizet.

A kislányt megcsapta a változás hűvös fuvallata.

– Először is szeretném biztosítani önt legmélyebb részvétemről, kisasszony – kezdte mondókáját komor ünnepélyességgel Charles. – Az édesapja egy hónappal ezelőtt elhunyt.

Elhallgatott, és várt, hogy a nő tegye azt, amit jónak lát, vagy amit a szíve diktál. Sírjon egy sort, merengjen a múlton, bármit.

Isabell tenni nem tett semmi feltűnőt, továbbra is egyenes háttal ült, csak az arca rándult meg egy, és a válla merev tartásában jelent meg a fájdalom.

Meghalt az apja, akit sose szeretett, de mégis egy korszakot jelentett az életében. Halála lezárta a gyermekkorát. Eddig, ha csupán villanásra is, de a bajok közepette felmerült Isabellben az apja képe, hogy végszükség esetén fordulhat hozzá. Hiába nem volt ennek az oktalan hitnek létjogosultsága – az apja megüzente, hogy hallani sem akar róla –, valami halovány biztonságot adott a nőnek. Most ez is megszűnt. A rideg és igazságtalan Eduard Bross halott, és ők Esmével végleg magukra maradtak.

Amíg Isabell magában az érzéseit boncolgatta, Charles nem túl feltűnően, de alaposan megnézte a nőt.

Nem volt csúnya, de szép sem. Egy árnyalattal mindenből több volt rajta a kelleténél. Túl fekete, túl zabolátlan haj, hatalmas, éjfekete szem, a kívánatosnál barnábbra sült bőr. A nyaka kecses és hosszú, ez jó, de a melle már megint nem tetszett a férfinak. Egy bordélyban lenne a helye az ilyen súlyos, telt és kemény kebleknek, nem egy tisztességes polgár tisztességes házában. A buja keblektől minden férfinak felgerjed a vágya, és ez szégyenletes a nőre nézve, gondolta bosszúsan Charles, akinek a mustra közben éledező ágyéka amellett, hogy igazolta elmarasztaló ítéletét, fokozta bosszúságát.

Nem mintha Charles ellenezte volna a testiséget. A maga idejében, a maga helyén igencsak kellemes. Jó, ha a férfi kívánja a feleségét, hisz a testi szerelem nélkül sivár lenne a házasélet, és keserves kötelesség a gyermeknemzés, de igencsak fárasztó lesz Isabelltől távol tartani a lelkes udvarlókat, hisz a nőre nézve minden egészséges férfinak a nadrágjában keletkezik az első gondolata, és nem a szívében, vagy a fejében. A melléről és ingerlő csípőjéről persze Isabell nem tehetett, nem is hibáztatta értük a lányt Charles, de azt igenis rosszallotta, hogy a gallérját pecsét csúfítja, és felfeslett a szegély a ruhája ujján. Laura megjelenése mindig kifogástalan volt, ruhája rendezett, frizurája tökéletes. Haja simán borult elegáns formájú koponyájára, és gondozott loknikban a vállára. Isabell haja hol itt, hol ott bújt ki a rendből, és a nőre nézve Charlesnak olyan érzése támad, mintha a fején kígyókat kötöttek volna egy csokorba, amik hamarosan szerte csúsznak a világ minden égtája felé

Miután elég időt hagyott a gyászra, Charles indokoltnak vélte, hogy jövetele valódi céljával hozakodjon elő. Némi figyelmeztető torokköszörülést követően, és igen nehezen fogott hozzá.

Nehéz feladat várt rá.

Mióta Isabellhez útra kelt, vagyis bő két hete szünet nélkül a belépőjét formázgatta. Hogy mit mond majd és hogyan. Hogy győzzön meg egy idegen nőt olyasmiről, amelynek helyességéről ő maga sincs meggyőződve? Hogy adjon elő olyan érveket, melyeket maga is visszautasított egy hónappal ezelőtt, és hogy vegyen rá egy másik embert olyasmire, amibe ő maga is csak fogcsikorgatva egyezett bele?

– Az édesapja végrendelkezett, kisasszony – mondta rekedten.

Isabell meglepetten nézett fel rá.

– Maga az ügyvédje?! – kérdezte és mondta is egyszerre, mint, ki végre megért valamely sötét talányt.

Charles megrázta a fejét.

– Nem – felelte. – Én az ön jövendőbeli férje vagyok. Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét, elvegyem feleségül, majd hazavigyem Somsettownba.

Dicséretére legyen mondva, Isabell nem kezdett sem vihogni, sem jajveszékelni, csupán az arca vált még sápadtabbá és feszültebbé.

Ez a gyanakvó arckifejezés már korábban is szöget ütött a férfi fejébe, már az első pillanatban, mikor még be sem mutatkozott, már akkor látta a nőn, hogy tart tőle, és ezt nem tudta mire vélni. Ahogy ő nem ismerte fel Isabellt, pedig valami bizonytalan kép élt benne a lányról, de mint kiderült, annak köze se volt a valósághoz, nem feltételezte, hogy felbukkanása egyből félelmet gerjesszen a nőben. Hisz fogalma se volt, hogy ki ő, hogy Somsettownból jött, ahol az apja is él. Mégis kezdettől bizalmatlanul méregette, és tartott tőle.

Most pedig még inkább tart.

– Megismételné, uram – kérte udvariasan Isabell. – Gyanítom, félreértettem.

Charles nem rejtette véka alá a kényelmetlenségét.

– Jól értett. Halála előtt az édesapja kifejtette határozott kívánságát, hogy kérjem önt feleségül, és vegyem át a birtokai irányítását.

– Tehát ezért! Apám engem nem akart örököséül megtenni, ezt egyébként már évekkel ezelőtt megmondta, de a rokonokra se óhajtotta a vagyonát hagyni– szakadt ki Isabellből a felismerés, meglepve Charlest gyors észjárásával.

Charles komoran bólintott.

– Nagyjából így van, ahogy összefoglalta, Miss. Bross.

– Elmegyünk innen? – szólalt meg váratlanul a kislány. – Elutazunk? Magával?

Charles meglepetten nézett rá, mert teljességgel megfeledkezett róla. Mivel a hasonló korú férfiaknál kevésbé közönyösen viseltetett a gyerekek iránt – a legfiatalabb húga alig múlt hatéves –, barátságosan rá mosolygott.

– Igen, elutazunk. Somsettownban fogsz élni.

A gyerek foghíjas mosolya valósággal ragyogott.

– Somsettownban? A mama szerint nincs Somsettownál gyönyörűbb hely, minden zöld és illatos, gyönyörű virágok nyílnak a mezőn, és...

– Esme – figyelmeztette Isabell. – Még egyáltalán nem biztos, hogy utazunk.

Charles tűnődve nézett vissza rá.

– Mi a gyerek neve? – kérdezte, hogy a közömbös témával kissé megnyugtassa az asszonyt.

– Esme. Esmeralda Bross. De Esmének nevezzük. Az Esmeralda túl..., – elbizonytalanodott –, túl..., hát nem kislánynak való.

– Kilenc éves, ugye?

– Apám említette a gyereket? – kérdezte Isabell, és dacosan felkapta a fejét.

– Igen – bólintott Charles, és hogy tisztázzák a leginkább kényes kérdést, hozzátette. – Valamint azt is, hogy születésének körülményei vezettek az önök elhidegüléséhez.

Isabell keserűen elhúzta a száját.

– Esme törvénytelen gyerek, igen. De a nevemre vettem, mert a lányom.

– Tudom, asszonyom. Az édesapja pontosan tájékoztatott.

Isabell gúnyosan felnevetett.

– Ön tehát minden szégyenteljes részletet ismert. És ez sem tántorította el. Ide utazott, a világ végére, hogy feleségül vegyen? Ennyire vágyik a Bross vagyonra, Mr. Krilov, hogy a nevét adná egy bukott nőnek, és felnevelné a gyerekét.

Charlesnak megrándult a szája. A téma nem gyereknek való.

– Menj ki az udvarra kicsit, ...Esme! – Mondta. Árnyalatnyit tétovázott a furcsa név kimondása előtt. – Beszélni szeretnék az édesanyáddal.

Esme kérdő tekintetére Isabell igent intett. A gyerek lecsusszant a magas székről, majd az ajtó felé szaladt.

– Ne menj ki az utcára – szólt utána Isabell – Hamarosan reggelizünk.

Esme megpördült, és megrántotta a vállát.

– Úgyse lesz se tea, se tojás. A tűzhely bekrepált.

– Tévedsz – felelte zavartan Isabell, mert az egyszerű megjegyzés kendőzetlenül tárta fel a férfi előtt nyomorukat és tehetetlenségüket. – Hamarosan rendbe teszem és reggelizünk.

A kislány erre nem felelt, szó nélkül elinalt. Hallották, ahogy az udvaron fennhangon hívja a macskáját.

Isabell visszafordult Charles-hoz. Jóval kevésbé tűnt zaklatottnak, mint az imént.

– Apám, míg élt, azt hitte, a szava szentírás, és halála előtt biztosítani igyekezett, hogy a továbbiakban is maradjon az. Csakhogy halott. Nem vagyok köteles engedelmeskedni neki.

– Valóban nem – bólintott Charles.

Isabell piszkálni kezdte maga előtt az egyik piszkos villát. Odébb tolta, majd visszahelyezte merőlegesen az asztal szélére.

– Továbbra se értem önt, uram. Azért törődött ennyit, hogy feltegye nekem a képtelen kérdést, amit valójában fel se tett, hogy magához megyek–e feleségül – kérdezte hosszabb szünet után ­–, és most, hogy amint az várható volt, és én nemet mondtam, most veszi a sátorfáját, és hazautazik? – kérdezte.

Charles szomorúan elmosolyodott.

– Őszinte, vagyis kíméletlen leszek önnel, kisasszony. Ön nincs tisztában a valós helyzettel. Ellenkező értelmű meggyőződésem dacára, a halálos ágyán megígértem az ön apjának, hogy teljesítem az óhaját, nőül veszem önt. Higgye el, nem hagyott nekem választási lehetőséget. Magát nem ismertem, a vagyonára nem vágytam, és jegyben jártam egy hölggyel New Orleansban. Az édesapja azonban megzsarolt, a jóérzésemre, a családom iránti szeretetemre apellált, és én szavamat adtam, hogy feleségül veszem, majd hazaviszem önt és megmentem a Bross birtokot az összeomlástól. Ön nem köteles engedelmeskedni, engem azonban köt a szavam. Eljöttem, hogy rávegyem önt apja végakaratának teljesítésére, és az oltár elé vezessem.

– Miért nem hagyta egyszerűen önre apám a földjét, és hagyott ki engem ebből? – vágott közbe ingerülten Isabell.

– Nem állok a Bross családdal rokonságban, kisasszony. Önt hajdan kitagadta az édesapja, és továbbra sem látja alkalmasnak a birtok irányítására. Megnevezett örökös híján, és az önök szakításának tudatában a számtalan unokatestvére közül valamelyik bizonyára perre megy, és a birtok szétdarabolása elkerülhetetlen lesz. Édesapja ezt a lehetőséget óhajtotta elkerülni.

– Amit mond, logikátlan. Ha apám visszafogadott az örökségbe, ami meglep, de lehetséges, ezzel rám hagyta a gazdaságát. Enyém a vagyon. Elfogadhatom, ha akarom. Még gondolkozom rajta. De mi kényszerítene a házasságra önnel?

Charles felsóhajtott. Ennyi beszéd, amikor a nő úgyis kénytelen lesz engedelmeskedni. Bross mindent eltervezett, nem hagyott számára választási lehetőséget. Egyikük számára sem.

– Talán kevéssé érthetően fogalmaztam, Miss. Bross. A végrendelet értelmében ön kizárólag akkor örököl, ha nőül jön hozzám. Édesapja, valamely érthetetlen sugallatnak engedve, az én kezemben látta biztosítva a gazdaság jövőjét.

Isabell hűvösen vállat vont.

– Nos, ez engem nem érdekel. A kényszerű házasság eltúlzott ár az örökségért. Nem hiányzik nekem apám pénze, ahogy eddig se hiányzott. Eszemben sincs követni magát Somsettownba..

Charles tudta, hogy nehéz lesz a nővel, hogy győzködni kell, de arra nem számított, hogy ennyire bosszantja majd a húzódozás.

– Édesapja végrendelkezése értelmében a házasság meghiúsulása esetén ön földönfutóvá válik – magyarázta türelmet tettetve, de zöld szeme feketévé sötétedett az indulattól. – Ezt a házat is eladják hamarosan, és önnek költöznie kell.

Isabell elsápadt döbbentében. El is felejtette az évek során, hogy a ház az apjáé, vagy, ha eszébe jutott, a szeretet halovány jelének értelmezte. Az apja hallgatólagosan tudomásul vette, az ő házában él a lánya és az unokája. Megdöbbentette az elszántság, mellyel Eduard Bross véghez kívánta vinni a végakaratát. Az apja kérlelhetetlensége.

– Ha így van – szegte fel a fejét büszkén Isabell –, hát legyen. Szembe nézek a jövővel. Egyedül is boldogulok. A Szent Anna rend, ahol dolgozom, rövid időre biztosan menedéket nyújt két földönfutónak. Meghúzzuk ott magunkat Esmével, amíg egy olcsó bérletet találok. Eddig is megéltem a keresetemből.

Charles gúnyosan felrántotta a szemöldökét, és hangsúlyozott lassúsággal körbenézett a helyiségben.

– Látom – mondta.

Isabell elvörösödött mérgében, és alig talált szavakat.

– Maga, ...maga! Ne merészeljen megszólni. Megteszem, amit tudok. Szegények vagyunk, ez igaz, de soha nem éheztünk.

Charles megértette, hogy túl lőtt a célon. Megadása jeleként felemelte a kezét.

– Bocsásson meg, ha megsértettem. Nem állt szándékomban. – Csibészes mosoly ömlött el az arcán, amitől Isabell gyomra remegni kezdett. – Legalábbis nem nagyon.

Rögtön el is enyészett a mosoly. Az évődő Charles helyét átvette a komor Charles.

– Belátom, ön egyedül is talpon marad, kisasszony. De magán, és a kislányon kívül másokat is érint a döntése. Az édesapja birtoka valójában egy kisebb várossá nőtte ki magát az utóbbi tíz évben. A marhaállomány több ezresre duzzadt, és helyben történik a levágott állatok feldolgozása is. Vágóhíd, bőrfeldolgozó üzem, és bútorgyár is működik a birtokon. Magam is elámultam, amikor néhány hete ott jártam. Noha az édesapja nem tartozott a barátaim közé, és céljai érdekében szörnyű tettekre ragadtatta magát, el kell ismernem, a birtoka virágzik. És ez áldás volt rajta kívül sok, sok embernek. Nagyjából másfélezer alkalmazottnak ad munkát és fizetést. Egész családok dolgoztak nála. Ha a bírtok tönkremegy, és gazda híján, perek és torzsalkodás által sújtva, a csőd vár rá, ezek az emberek menthetetlenül elszegényednek.

Isabell füle azonban zárva maradt az érvek számára. Az ijedelem és a sértettség dübörgött a fülében. Gúnyosan felnevetett.

– Ne próbáljon befolyásolni engem, uram. Ne zsaroljon mások nyomorúságával. Átlátok magán. Akár az apámat, magát is kizárólag a pénz érdekli – mondta megvetően, mert elképzelhetetlenül fájt neki az apja eljárása.

Odadobta egy idegennek, hogy mentse a vagyonát, amit mindig is jobban szeretett a lányainál és a feleségénél. Egyedül a pénz érdekelte, a lánya és az unokája még halálában sem. Azt Eduard Bross nem tudhatta, hogy Isabell számára a kiszemelt Charles Krilov a vágyálmai megtestesítője.

De nem így!

Egy kényszerházasságban semmi reménye, hogy szerelme valaha viszonzást talál. Isabell még most, huszonhárom évesen, tíz évvel azután, hogy elhagyta az államokat, és örökre búcsút vett Charles Krilovtól, még most is álmodozott a férfiról. Regényesen színezgette magában találkozásuk körülményeit, hogy róla kiderül valami meglepő és csodálatos dolog, mondjuk, hogy az uralkodó távoli rokona, vagy, hogy örökölt egy mesés vagyont, és egyszer, egy bálon, vagy egy vadászaton, romantikus körülmények között találkozik majd Charles-szal. Ő gyönyörű lesz, okos, elegáns, és gazdag a férfi pedig egy csapásra őrülten szerelmes. Lelke mélyén Isabell hitt ostoba álmában. Úgy érezte, nem történhet meg vele a méltánytalanság, hogy magányosan vénül meg ebben a poros kisvárosban, és soha nem látja viszont örök és egyetlen szerelmét. Az apja, a látszat dacára, hogy megszerezte neki az imádott férfit, valójában mindent tönkretett. Charles nem hogy nem őrülten szerelmes, de még csak nem is vonzódik hozzá. Letagadhatatlan a rosszallás a tekintetében, ahogy időnként végigméri. Kelletlen és dühös, hisz mást szeret, erre őt kell feleségül vennie, akit utál és lenéz. És a hétköznapok unalmában biztosan nem fog beleszeretni, ha a kéményt kormolni látja! Még az is átfutott Isabellen, hogy a férfi becsületből el kívánja majd hálni a házasságukat. Ha megkapja a testét, utána nincs az a fortély és kellem, ami kívánatossá teszi a már ismert és unalmas nőt.

Charles felállt a székről, a zakója zsebébe dugta a kezét, és kinézett az ablakon.

Mi kifogása van ellene a nőnek, tűnődött? Miért hadakozik kézzel-lábbal? Vadembernek látszik, vagy olyan rút, esetleg büdös? Laura egyiket se vetette a szemére, pedig jobb nevelést kapott ennél a közönséges nőszemélynél, aki nem tud rendesen megfésülködni, maga körül rendet tartani, és aki képes volt házasságon kívül gyermeket szülni valamikor tizenévesen.

A méregtől kipirult arccal nézett le Isabellre.

– Mi az, amihez körömszakadtáig ragaszkodik kisasszony? A lakályos háza, az antik bútorai, vagy a készséges szeretője? Megígérhetem, az utóbbin kívül mindennél sokkal különbet biztosítok magának.

Mint a támadni készülő macska, úgy fújt Isabell.

– A szabadságomhoz ragaszkodom, uram. Egyetlen porcikám se kívánja, hogy maga parancsoljon nekem, megszabja, mit vehetek fel, hová és kivel mehetek, mire gondolhatok.

– Azt hiszi, korlátokat akarok magának szabni? – kérdezte elképedten Charles. – Én sem óhajtom ezt a kényszerűségből létrejött viszonyt szorosabbra vonni a kötelezőnél, Miss. Bross. Nem várok magától semmit, csupán a látszat fenntartását. Hogy öltözzön fel tisztességesen, tartsa rendben a házam, és viselkedjen illendően a társaságban...

– Netán szeretőt is tarthatok? – vágott közbe fojtott hangon Isabell, mert a torka égett a fájdalomtól, ahogy a férfi közönyét látta, és a sivár jövőt elképzelte.

A felvetéstől némileg megrökönyödve, hűvösen felelte Charles.

– Felőlem szeretőt is tarthat, ha nem szarvaz fel nyilvánosan. Ön jól fejlett, fiatal nő, bizonyára vannak fizikai szükségletei, melyek kielégítése szükséges és egészséges. Amennyiben diszkréten teszi, azt enged az ágyába, akit óhajt.

– Azt hittem, ön ragaszkodik majd hozzá, hogy őrizze az egészségemet uram, és őrizze önnön egészségét is egyúttal – riposztozott Isabell, és reszketett a felindultságtól.

Charles megérteni látta felháborodása okát, és ez némi tiszteletet is ébresztett benne iránta.

Megállt, kivette kezét a zsebéből, és békítően mondta.

– Ha attól tartott, erőszakoskodni fogok önnel, biztosíthatom, eszembe se jutott, hogy az ön testével oltsam természettől kapott férfiúi gerjedelmem, kisasszony. Ha muszáj, időnként nem sajnálom a pénzt a hivatásos örömlányokra. Sose süllyednék odáig, hogy önt használjam. Hisz édesapja családunk régi ismerőse....

– Elég! – sikoltotta Isabell, felugrott a székről, és befogta mindkét kezével a fülét. – Elég volt? Nem hallgatom tovább? Menjen most! Menjen innen! Holnap reggelre megkapja a válaszom.

Berohant a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Charles zavartan téblábolt egy ideig, majd csöndesen távozott. Az udvaron körülnézve nem látta sehol a kislányt, így tőle sem tudott elbúcsúzni.