Írói szemszög:

James Norrington a futásban elfáradtan rogyott le a sziget másik felén. Jól tette mikor annak a ronda kagyló fejünek dobta a ládát, így megspórolta a felesleges cipekedést és hamarabb a parthoz ért. Ahogy Mr. Mercerrel is megbeszélte a következő teendője az lett volna, hogy vészjelző tüzet gyújt, hogy a Kelet Indiai Társaság valamelyik hajója megtalálhassa, de mégsem állt neki azonnal hanem mintudatlan elkalandoztak a gondolatai. Elenára gondolt aki még az utolsó közös perceikben is határozottan támogatta őt abban, hogy cselekdjen még akkor is ha biztosan tudta, (márpedig James tudta, hogy Elena biztos benne), hogy nem helyes amit tesz. Ezzel sokadjára is kihívta az exparancsnok csodálatát a lány irányába. Ha csak vissza emlékezett Elena érte aggódó szempárjára utolsó szavainál, máris melegség töltötte el a szívét és akaratlanul is elmosolyodott. Még soha senki sem nézett rá ilyen aggódó szemekkel és nagyon senki sem törődött az ő épségével. Talán az egy Govenor Swann kivételével. De átkozta is magát, hogy mikor Elena a kezébe adta a szívet, nem tudta elmondani neki az érzéseit. Mert aznap este amikor Elenát nyugtatta a padlón térdelve, megértette. Megértette, hogy pontosan mi is az az érzés amit már ismeretségük napján érezni kezdett iránta. Ez már nem az az erős vonzalom volt amit korábban Elizabeth felé tanúsított... nem... ez annál sokkal több volt. Az érzések terén nem volt épp a szavak embere, de most kénytelen volt elismerni a tényt, hogy beleszeretett a lányba. De ezt nem is tudta volna akkor elmondani neki, hisz az a két félnótás épp akkor jelent meg a ládával, ráadásul Jones legénysége is rájuk tört így igazából nem kellett volna hibáztatnia magát. De mégis...nem tudta, hogy mikor fogja a lányt újra látni ahogy azt sem, hogy vajon lesz-e még alkalma bevallani neki, hogy fontos számára. És ami a legrosszabb, még Elena maga sem tudta megmondani, mikor láthatják újra egymást, de ha a szavaiból jól vette ki akkor az az idő cseppet sem bizonyul majd rövidnek. Erre a gondolatra Norrington szomorúan emlékezett vissza arra a napra mikor ezt közölte vele.

,, – Miért adod ezt nekem? Ilyen kevés az esélye, hogy viszont látjuk egymást?

– Az igazat megvalva még nem tudom ezek után hol leszek és hol nem. Még így jövendő mondó létemre sem. Lényeg a lényeg, szeretném ha a tiéd lenne, emlékbe. Hogy ne felejtsd el ezt a mindenlébenkanál, harcias és szemtelen fruskát.

– Soha nem tudnék megfeledkezni rólad..."

Elena akkori szavairól eszébe jutott beszélgetésük tárgya is, ami nem más volt mint Elena karkötője. A felismerésre Norrington azon nyomban elő kapta a mellényzsebéből ahova legutoljára tette. A kezébe fogta az egyetlen dolgot amit még a lány hagyott maga után, és azon a napon a kapitány megfogadta, hogy bárhogy is hozza majd a jövő, vissza tér Elenáért és elviszi Port Royalba. De mindennek előbb: tisztázni fogja előtte az érzéseit. Ezzel a gondolattal állt fel jelző tüzet gyújtani ami kissé bajosan de sikerült. Pár óra múlva már meg is látott a látóhatáron egy hajót és a lobogóján már tisztán ki lehetett venni a Kelet Indiai Társaság címerét. A számára hazafelé vezető útja csendesen telt. Megtudta ugyan, hogy csak a szerencséjének köszönhette, hogy még feljutott erre a hajóra, mert ez volt az utolsó amit kiküldtek árúszállításra és egyben az ő keresésére is. Norringtont valahogy nem hozta lázba ez a hír, csupán egykedvűen vállat vont. Az elkövetkezendő időben mindössze annyit tett, hogy leült egy sarokba és Elena ajándékát nézegette közben a lányra gondolva. Most mikor elváltak döbbent csak rá igazán mennyire hiányozni fog ő a számára. Ezekre a gondolataira ismét csak emlékeztette magát a fogadalmára és hirtelen olyat tett amit még sosem: dúdolni kezdett egy dalt. Az ő dalát.

Hali!

Nos igen, ez a fejezet kicsit rövidebb lett az átlagnál. Tulajdonképpen ennek a fejezetnek a megírásának ötletét egy kedves olvasómtól kaptam amit hálásan köszönök neki és egyúttal ha lennének másoknak is további ehhez hasonló ötletei azokat nagyon szívesen meghallgatom.

junattehar