– Mondtam, hogy vissza jön – pillantottam Elizabethre vigyorogva, majd Jack mellé lépve, én is előhúztam a pisztojomat.

– Háromra. Egy... – emelte Sparrow a feje fölé a puskát. Eközben a puskaporos hordó rakományon Willnek épphogy sikerült kiszabadítania az eddig beszorult lábát és épségben a földre érkezett.

– ...Három – fejeztembe helyette is, és meghúztam a ravaszt. Elizabeth Jack lábához bújva figyelte ahogy a kapitány és az én golyóm szinkronban benyomulnak az egyik már épp esésnek induló hordóba ami egy robbanó láncreakciót indított meg. Lángcsóvák és törmelékek röpültek mindenfelé, így gyorsan a földre vetettem magam és befogtam Jane fülét. Az én fülem már nem számított, de Jane már az korábban is olyan eltorzult képet vágott az ágyúk dörrenésére, hogy attól féltem hallás károsodást szenved.

A Kraken fájdalmában felnyüszített még utoljára, majd megcsonkított karjai visszasüllyedtek a tengerbe.  Tudtam hogy ezzel még nem volt vége, de számunkra véget ért a harc.

Mi akik megmaradtunk, kikászálódtunk a hajó romjai közül. Nyomasztó csend honolt a fedélzeten. De amerre néztem, mindenhol csak a Kraken maradványait és legnagyobb rémületemre holt testeket pillantottam meg, a lehető legsajátosabb pozíciókban. Az egyiküket megfordítottam, és a halott arcáról felismertem Dan-t. Csak egy segéd matróz volt, kábé annyi idős mint én, vagy talán fiatalabb. Jóban voltunk. A szívem sajdult meg a halott fiú láttán, és magamban elmondtam egy imát érte és összes bajtársamért akiknek ezen a napon meg kellett halniuk. A hirtelen jött csendben a korláthoz léptem és kinéztem rajta. Jane egy kicsit még szipogott a félelmetes kaland után, de nekem is könnyes volt a szemem.

– Sss, semmi baj – mondtam megsimogatva a buksiját, ezzel magamat is nyugtatva. – Most már minden rendben lesz.

– Ezek szerint megöltük? – kérdezte Marty mellém állva.

– Nem. Csak feldühítettük – ráztam meg a fejemet csüggedten.

– Úgy bizony, még nem úsztuk meg – mondta Gibbs is kitekintve a hajóból. – Kapitány, mi legyen? – kiáltott fel a még épphogy megmaradt lépcsőn lefelé tartó Jacknek, akinek az arcán szokatlan ábrázat ült.

– A csónakba. Hajót elhagyni – mondta komor tekintettel, és az első tiszt kezébe nyomta a korábban sikeresen elsütött puskát. Gibbs egy pillanatra még maga sem hitte el a kapitány szavait így kicsit viszakozva fordult vissza hozzá.

– Jack. A Gyöngy... 

– Ez csak egy hajó, ember... –  válaszolt Jack üveges tekintettel.

– Így van, földet kell érnünk – szólalt meg Elizabeth tárgyilatosan.

– Az nagy út még innen – pillantott az épphogy látszódó sziget felé Pintel.

– Annyi nyílt vízen – tette hozzá Ragetti.

– Nincs más esélyünk. Elmenekülünk míg lerántja a Gyöngyöt – nézett körbe Will és igaza biztosítására felém pillantott, én pedig csak szomorúan bólintottam.

– Oda a hajó. Oda a hajó vagy oda a remény... – sóhajtott Gibbs beletörődve a dologba, majd ő és a többiek szaporán elkezdték berakodni a még megmaradt dolgokat a csónakba. Nekem az volt az egyetlen szerencsém, hogy még a láda vadászat előtt össze szedtem a kis táskámba az összes cuccomat ami számomra fontos volt és magammal akartam vinni, így mikor felsereglettünk a hajóra a vállamra rögzítettem.

– A remény hal meg utoljára – jegyezem meg magamnak halkan, majd mikor végre a csónakot vízre eresztették  én is lemásztam, és segítettem elrendezkedni. Közben viszont éles szemmel figyeltem Will minden mozdulatát. Egy pillanatra lefagyott az arca és egyenesen egy pontra meredt. Tudtam hogy az a pont Eliza és Jack. Csak remélni tudtam hogy még emlékezett a korábbi szavaimra arról, hogy nem minden az aminek látszik.

– Oldjátok már el, nincs sok időnk! Mozgás Will, nincs sok időnk! – noszogatott bennünket Gibbs kizökkentve Willt a gondolataiból. Rövidesen Elizabeth is megjelent, ám amint leért Will már neki is szegezte a kérdést.

– Hol van Jack? – hangja hideg volt és érzelem mentes. Elizabeth hosszú ideig nézett rá de választ már nem ő adott.

– Itt marad, hogy esélyt adjon nekünk – mondtam jelentőség teljesen barátnőmre pillantva. A többiek egy pillanatra megálltak a mozdulatukban és némán felmeredtek a hajóra.

– Gyerünk! – szólt Eliza végül türelmetlenül. Így Marty és Ragetti kénytelen kelve, de elengedték a köteleket amik még a hajóhoz kötöttek. Én pedig csak néztem az egyre távolodó hajót.

– Nem is tudtam elbúcsúzni tőle... – mondtam csendesen a Fekete Gyöngyöt fürkészve. A többiek valószínüleg nem tudták a hajóra gondolok-e, Jackre, vagy esetleg Jamesre így ők csak hallgattak, és tovább pedáloztak. A távolból végignéztük ahogyan a Gyöngre még utoljára felkapaszkodnak a Kraken csápjai, mielőtt szép lassan elkezdi húzni lefelé a tenger mélyére. 

Mikor már egy morzsányit sem láttunk belőle, csak akkor fordultunk vissza az egyre közeledő sziget felé. Az út további része csöndben telt, senki sem beszélt. Elizabeth bánatosan a vállamra hajtotta a fejét, én pedig vígasztalóan a vállára tettem a kezem. Ahogy közeledtünk Tia Dalmához egyre több gyertyát tartó szigetlakó tűnt fel. Minden bizonnyal Tiától tudták meg a történteket és ezzel akarták kifejezni gyászukat. Dalmához érve nem mondtunk semmit, csak beléptünk a házba és némán letelepedtünk vagy megálltunk egy üres helyen. Tia sem kérdezett semmit hanem bement az egyik szobába és egy tálca innivalóval tért vissza amit aztán körbekínált.

– Ír a hidegre, és a bánatra – mondta Elizához lépve, aki először vonakodott venni belőle. Természetesen én is vettem egy korsóval de nem ittam belőle. A gondolataim egészen máshol jártak. Jane buksiját simogatva, vissza emlékeztem mindenre amit Jamessel együtt átéltem az utolsó pillanatokig és most végre szabadjára engedtem a fájdamamat.

– Mihez kezdek nélküle? Nem fogok tudni úgy csinálni bármit is, hogy ne jutna eszembe... Csak az emlékek maradtak utána. Sosem lesz már ugyanaz – Arcomon egy könnycsepp futott le, de bánatom mélyebb volt annál, hogy sírjak. – Mi lesz ha elfelejt?  – kérdeztem magamtól, de erre már a belső hangom is megszólalt.

– Ne légy ostoba Elena sohasem felejtene el téged, és ezt te is tudod nagyon jól! Nem emlékszel még arra a kis karkötőre amit még a nyári táborban tanítottak neked készíteni és amit mindig magadon hordtál?

– Tényleg, azt én odaadtam neki... – jutott eszembe. Az azt megelőző éjszakán már annyira elhatalmasodott rajtam a kétség at elválás gondolatára, hogy hirtelen ötlettől vezérelve oda adtam neki.

" – Miért adod ezt nekem? Ilyen kevés az esélye, hogy viszont látjuk egymást? –idéztem fel James szavait.

– Az igazat megvalva még nem tudom ezek után hol leszek, és hol nem. Még jövendő mondó létemre sem. Lényeg a lényeg, szeretném ha a tiéd lenne emlékbe. Hogy ne felejtsd el ezt a mindenlébenkanál, harcias és szemtelen fruskát  – feleltem akkor halványan elmosolyodva.

– Soha nem tudnék megfeledkezni rólad – mondta elmosolyodva és megfogta a karkötőt."

Az elmélkedésemből Tia hangja ébresztett fel.

– Sajnálom. Tudom tudom azt gondolod hogy Gyöngyel legyőzted volna Jonest, hogy megszabadítsd apád lelkét – mondta épp Willnek vígasztalóan.

– Mostmár nem számít. A Gyöngynek vége. Jack Sparrow-val együtt –  válaszolt enyhe keserűséggel.

– Igen. És a világ már is unalmasabb lett – szólalt meg először az evakuálás óta Gibbs az ajtóból. – Lóvá tett minket az a vén róka. De a végső nemes tett feloldozza. –  folytatta, majd felemelte a poharát. – Jack Sparrowra!

– Nincs még egy ilyen kapitány – értett egyet Ragetti a könnyeivel küszködve.

– A vagyonszerzés lovagja volt – emelte a poharát Pintel is.

– Az idegesítés mestere volt – tettem hozzá én is, és szomorúan elmosolyodva vissza emlékeztem Jack gyilkolási kísérleteire Jamessel szemben.

– Jó ember volt – fejezte be a dicsőítést Elizabeth röviden. Will is felemelte a poharát, azonban ő nem mondott semmit,  csak felhajtotta az italt ami saját megtapasztalásaim szerint rum volt. Barátnőmre pillantva láttam rajta összetörtséget és a szomorúságot. Sajnáltam őt és tudtam, hogy most bűntudata van azért amit tett, így lopva össze néztem Willel és bólintottam.

– Ha van rá valami mód, hogy vissza hozzuk... – kezdte kis szünet után Will bátortalanul Elizára pillantva. – ...Elizabeth.

– Visszahoznád? Hm? – vágott a szavába Tia felfigyelve. Te mit mond? Hm? – fordult oda Elizabeth-hez is. – Van mindenki hajlandó erre, hm?! – fordult körbe Tia Dalma.

– A világ végéig elhájózni, és tovább? Onnét hozni vissza Jackket és imádott Gyöngyét – a teremben egy pillanatig csend lett majd Gibbs magabiztosan előlépett.

– Igen

– Igen! – állt fel Pintel is elszántan.

– Igen – csatlakozott társához Ragetti is.

– Ez nem volt kérdés – álltam fel én is biccentve.

– Igen! – helyeselt Cotton papagája is, majd lassan Elizabeth is helyeslően meghajtotta a fejét.

– Igen

– Igen – zárta a sort Will bele egyezően.

– Jól van – mosolyodott el Dalma. – De aki menni messzi vízre, zátonyok közé a világ végén... annak olyan kapitány kell, aki tudni az út – mondta Tia megfordulva és az én arcomra levakarhatatlan vigyor költözött az ismerős csizma koppanásait hallva és megjelent...

– Had haljam, a hajómmal mi történt? – kérdezte az ismerős-ismeretlen ördögi vigyorral egy almába harapva és a vállán megpillantottam...

– Szia Jack! Ugye hogy megmondtam, hogy még találkozunk? – furakodtam a sokkot kapott kalózokon át jókedvűen, amit csak egy homlokomnak repülő zöld alma tudott véget vetni.

– Áu! Jó ezt megérdemeltem, most már kvittek vagyunk?– pillantottam az alma feladójára bocsánatkérően. Erre Jack válaszképp a vállamra ugrott és integetett egyet a még mindig a hasamnak dőlő Jane-nek aki nevetve integetett vissza.

– Ezek szerint ha jól látom ismeri Jackket – jegyezte meg Barbossa a váratlan fordulatot látva.

– Igen, mondhatni igen – bólintottam vigyorogva.

– Te ezt mindvégig tudtad?! – nyögte Will még mindig káprázó szemekkel.

– Igen. Szólnom kellett volna? Azzal lelőttem volna a poént – magyaráztam mintha ezen annyi ideig törtem volna korábban a fejemet. –  Végülis, mostmár mindegy, inkább ha kérhetem kászálódjatok ki a sokkból és figyeljetek, mert sok minden megbeszélni valónk van – mondtam és intettem a többieknek, hogy üljünk le a kerek asztalhoz.