A szemem sarkából figyeltem ahogy Will odalép Jackhez szót váltani és a hangzavarban épphogy csak meghallottam a kapitány utolsó szavait.

– Minek a harc ha tárgyalhatunk is? Nem kell más, csak a kellő ajánlat – mondta Sparrow magabiztosan. Eközben görcsösen megmarkoltam a korlátot a lábamat egyensúlyozó pozícióba állítottam várva a földrengést, ami ahogy Jack befejezte mondatát be is következett. A kapitány imádott földje megbillent, majd lecsúszva a korlátról a padlóra zuhant. Az össze törött üveg láttán Sparrow olyan rémült képet vágott, hogy olyat még sosem láttam rajta. A nagy dörrenéstől mindenki a padlóra került és még én is egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, de szerencsére én nem buktam orra.

Jack pánikolva rohant le szegény kis földjét siratni amiben eszeveszetten keresni kezdte a szívet, amit ezután sajnos egy jó darabig nem láthatott. Ebben a pillanatban kiáltott oda nekünk egy matróz.

– Megfeneklettünk! – Elizabeth és én a hajó másik pereménél teremtünk, hogy lássuk igaz-e amit mond. Természetesen tudtam, hogy ez nem így van, de ebben a rövid vihar előtti csendben képtelen voltam csak úgy ott állni és várni a végzetünket.

– Nem zátony! – kiáltotta Will és engem a ruhámnál, Elizabethet pedig a karjánál fogva húzott vissza.

– Gyertek innen hátrébb!

– Mi történt? – kérdezte Eliza rémülten.

– A Kraken! – kiáltottam Willel kórusban.

– Készülj! – ordította el magát William mint egy igazi hadvezér.

– Ágyút tölts, harcra készülj! – harsant fel mellőlem Gibbs hangja is.

– Jobbról fog támadni, egyszer már láttam! Ágyúkat készíts, várjatok amíg jelt adok! – folytatta Will átvéve Jack posztját. Apropó Jack, amint elhangzott a Kraken szó azonnal a mentő csónakhoz kezdtett el rohanni gyáva módon. Senki sem figyelt rá, én pedig hagytam had menjen, hisz úgyis vissza fog jönni. Ennél fontosabb dolgom is volt.

Az ágyúk miatt nem kellett aggódnom, ellenben a fegyvereket elő kellett hozni így a raktárban tárolt lándzsák, kardok és puskák kiosztásában kezdtem el segédkezni. Mikor ezzel végeztem fürgén a hajó oldalához szökkentem, hogy lássam feltűnt-e már a víz felszínén tengeri társaságunk. Hamar megállapítottam, hogy igen, mert lassacskán végig siklottak a Kraken hatalmas csápjai a hajó oldalán, egyenlőre ártatlan. Aztán elérte az én szintemet majd a fejünk fölé folytatta tovább az emelkedést. Az matrózok egytől egyig elnémultak, és szerintem mindegyiknek lepergett az élete maga előtt.

– Úristen, egy karja milyen hosszú lehet? – kérdeztem magamtól szörnyülködve. Ebben Jane is osztotta a véleményem, mert a csápok láttán elkezdett pityeregni a melkasomon. Halkan csitítani próbáltam, miközben harcra készen kivontam a kardomat.

– Ne aggódj nem fogom hagyni, hogy bántson – suttogtam Janenek.
Közben Will is le sietett az ágyúkhoz.

– Nyugalom fiúk! – mondta igyekezve elűzni a többiek hirtelen jött félelmét.

– Will... – szólalt meg Elizabeth remegő hangon az óriás csápokat megpillantva, ami egy elefánthoz hasonlítható hangot hallatott a mélyből. Valamelyest engem is elfogott egy kis félelem így a fél kezemmel magamhoz szorítottam a kislányt és hátrébb léptem.

– Várj még – szólt William ki nekünk.- Várj még!- ismételte.

– Will! – kiáltott le ismét Eliza mostmár határozottan rémülten.

– Várj, várj – mondta Will türelemre intve minket.

– Azt hiszem kellő ideig vártunk már – szólt közbe Pintel, amit én csak úgy hallottam mintha dobozban üldögélve mondta volna. De persze csak azért mert míg én fent voltam, ő lent az ágyúknál.

– WILL! – sikított le mostmár pánikolva barátnőm, nem alaptalanul, hisz a Kraken csápjai már olyan magasan voltak mint az árbóc.

– Tűz! – üvöltötte William és hatalmas durranással eldördültek a Fekete Gyöngy ágyúi. Az óriás karokat meglőtték, az állat pedig a fájdalomtól hangosan felordítva kezdett azonnal lassan vissza merülni a vízbe. Az egyik karja majdnem Elizabethre esett, így félrelöktem onnan de ezáltal pedig a második tartalék csónakunk tört ketté.

– Öhm... azt hiszem, hogy az ágyú hangjához nem fogok tudni egyhamar hozzá szokni – jegyeztem meg miközben a fülemet dörzsölgettem. A legénység ismét újongva lépett a hajó fedélzetére ám ezúttal nem tartott sokáig az örömködés.

– Vissza jön. El kell hagynunk a hajót – rendelkezett Will, nekünk intézve a szavait.

– De nincs csónak... – pillantott a lány az összetört ladikra. Ekkor egy puskaporos hordó gördült el mellőle ahogy a hajó ingadozott.

– Na, begördült már az ötlet? – kérdeztem Will mellől össze fonva a karomat. Az említett először rám nézett, majd vissza fordult az emberekhez.

– Le a rácsokat! A lőporos hordókat rakjátok a hálóba! – rendelkezett barátom okosan majd engem Elizabeth-tel faképnél hagyva elindult a hajó belsejébe. Előtte azonban Eliza kezébe nyomott egy puskát.

– Ha eljön az idő, ne hibázz – mondta komolyan.

– Eddig is rád vártam – válaszolt a Swann lány elszántan.

– Ne aggódj, én fedezem – biccentek Willnek.

– Óh, te gyáva! – hallottam egyszer csak mellőlem Elizabeth lesajnált hangját. Előre néztem és lám Jackket láttam aki egy csónakban evezve igyekezett menteni a bőrét.

– Vissza jön – mondtam legyintve egyet, de még be sem fejeztem, már jött is az ismerős rázkódás.

 – Rossz jel... – sóhajtottam fel, majd hirtelen a Kraken mind a nyolc csápját felemelve egyenesen a lövés nyílásokba rontott egy éles víjjogással. Az alsó szinten kitört a pánik. Mikor meghallottam Will kiáltását.

– Húzzátok!

Erre Gibbs és Marty is bíztatni kezdte az embereket akik lőporos és rumos hordókkal megrakott háló felemelésével voltak elfoglalva. A tengeri szörny karjai egyre magasabbra kúsztak, mígnem elérték a fedélzet szintjét is. Az óriás praclik sorra ragadták meg az kalózokat, és vagy a levegőben roppantotta szét az emberek testét, vagy a vízbe húzták a biztos fulladásba. Jane most már megállíthatatlanul sírt a vérfagyasztó ordításokat és rémült kiáltásokat hallva, de nem volt időm megnyugtatni, mert minden pillanatban arra kellett ügyelnem, hogy nehogy engem is elfogjon egy csáp. Puska és dárda mit sem ért a szörny ellen, így én csak kerülgettem, de azt olyan sebesen kellett, hogy egy pillanatra sem lankadhatott az éberségem. Egyszer a szemem sarkából megpillantottam amint Marty lábát is elkapja egy csáp, mire rémülten oda rohantam és levágtam róla.

– Köszönöm! – kiabálta túl a nagy hangzavart.

– Ne köszöngess, hanem figyelj! – kiáltottam vissza idegesen. És bár már nem először fordult elő utam során, hogy úgy éreztem (és úgy is volt), hogy kötélen táncol az életem, mégsem voltam képes hozzászokni ehhez.  Épphogy csak sikerült elhajolnom egy a fejem magasságában kígyózott kar elől.  Amerre a Kraken csápjai kúsztak, mindenhova víz fröccsent és golyók repültek. Mondjuk az utóbbival együtt elég nehéz volt talpon és egyben maradni. Miközben én kerülgettem, megpillantottam Elizát a lépcső alján így én is mellé szegődtem.

–Miért van olyan érzésem mintha egy kidobóst játszanánk? – kérdeztem magamtól. Végülis nem volt akkora hülyeség, hisz mi voltunk az egyik a Kraken a másik fél csak itt mindig nála volt a labda és ha ő kidob, akkor végünk.

– Will! – kiáltott barátnőm a vőlegényének, aki lassan de biztosan emelkedett fel a hálón.

– Várjál, várjál! – üvöltött vissza Will a levegőben himbálózva. Ám ekkor hangos reccsenést hallottunk, mire mindhárman a hang irányába kaptuk a fejünket és láttuk amint egy nagyobb csáp körültekeredett a felvonón amit eddig a többiek toltak és egy pillanat alatt összezúzta az egészet.

– Vonuljatok fedezékbe! – kiáltottam oda az eddig a tolással elfoglalt társainknak. – Vagy legalábbis csináljatok úgy mint egy kidobósban... – tettem hozzá de ezt már csak magamnak. A felvonó eltörésével Will egy kicsit vissza esett a magasságból, de szerencsére meg akadt egy bizonyos ponton. Elizabeth és én feszülten figyeltük a fiú minden mozdulatát. Egy pillanatra megcsúszott a keze a kötélen de vissza tornázva magát hívogatni kezdte a tengeri állatot maga felé. A kiáltozásai nem maradtak következmények nélkül, mivel a Kraken megragadta a hálót, rajta Willt és elkezdte a ráncigálni. Én a kezemet a továbbra sem használt pisztojomra csúsztattam és egy lépést hátráltam, hogyha az egyik csáp Elizabethet is elkapja rögtön le tudjam lőni. Íjjász tudásom miatt szerencsére jó célzó és lövő voltam... bár az már más kérdés, hogy ugyanezt pisztojjal is ment-e. Elizabeth lövés pozícióba helyezkedett és a puskát is már a célpontra állította.

– Lőj! Elizabeth lőj! – kiáltotta Will mostmár szinte fejjel lefelé lógva a hálóról. Ám ekkor váratlan fordulat következett. 

Ugyanis mikor egy másodpercre Elizabeth lábára néztem még nem csavarodott rá egy kar sem. Ekkor viszont az én lábam alól csúszott ki a talaj, és kis híján majdnem Janere buktam volna ha a könyökömmel nem enyhítem az esés fájdalmát. Sebesen kezdtem el visszafelé csúszni és egy rémült kiáltás hagyta el a számat. Eliza erre megpördült majd engem megpillantva riadtan szökkent utánam még lőni is elfelejtve. De legnagyobb megkönnyebbülésemre (vagy pechemre) Ragettinek sikerült elvágnia fogvaejtőm karját egy fejszével. Azonban Elizabeth puskája még ott hevert ahol ijedtében eldobta. Sietve odarohant érte, de pont a legjobb pillanatban mikor már fel akarta venni az egyik matróz megelőzve őt, felemelte a sörétest, és hisztérikusan az óriás csápokra szegezve lőni készült, ám ezzel csak azt érte el, hogy a Kraken felkapta, és a vízbe húzta. A fegyver a levegőben kiesett a kezéből, és a kormány mellett landolt. Barátnőm már szinte ugyancsak hisztérikusan igyekezett érte mászni, de cselekedetében ekkor meg egy már általam egyszer lesikált, ismerős csizma talp akadályozta meg. Én és Eliza fölnéztünk a csizma tulajdonosára majd mindkettőnk arcán megkönnyebbült mosoly terült el.