Épségben megérkeztünk a hajóhoz, de bennem megváltozott valami. Noha senki sem vette észre, hisz mindenki a maga problémájával volt elfoglalva. Ürességet éreztem. Éreztem hogy a hajón és a legénységben meg fognak váltzoni a dolgok. Új szakasz kezdődött el, és a java még hátra volt, a Krakennel az élen. Nem engedhettem meg magamnak, hogy utat engedjek a James okozta hiány érzetnek és annak fájdalmainak, ehelyett igyekeztem koncentrálni arra mit tegyek akkor ha a szörny lesújt ránk. És, hogy Janet miképpen fogom tudni megvédeni ha mindeközben minden szabad kézre szükség lesz.

Ahogy odaértünk a hajó oldalához, Jack még csak a kötél létrára sem lépett fel, már kiadta az utasítást, hogy amilyen gyorsan csak lehet húzzuk el a csíkot.

– Hol van Jane? – fordultam azonnal Gibbshez ahogy felértem. Az első tiszt erre egy kicsit zavartan válaszolt.

– Öhm... nyűgösnek tűnt a kicsi, így hát gondoltuk letesszük aludni...

– És vigyáz rá valaki?

– Nos, egy ideig ügyeltünk rá, de aztán jobbnak láttuk...– de még be sem fejezte a mondatát, már rohantam is a szobámba.

– Tudtam, hogy nem lett volna szabad ezekre a féleszüekre bíznom, hisz még annyit sem tudnak hogyan kell tisztába tenni egy gyereket! – gondoltam és mérges voltam magamra a könnyelműségem miatt. Mikor nem túl halkan berontottam a lakosztályomba, legnagyobb megkönnyebbülésemre Jane békésen szuszogott addig míg a belépőmmel fel nem ébresztettem. Rögtön kipattantak a szemei de amint meglátott engem mosolyogva kezdett el gügyögni.

– Aja! – a megszólításra oda mentem és boldogan emeltem fel az ágyamról, hogy egy szoros ölelésbe húzzam. Magamnak sem mertem volna bevallani de a megszólításon enyhén meghatódtam. Mikor ismét a szemébe néztem csak megfogta a vállamat és ez úgy hatott mintha azt mondta volna: James elment, de én soha nem hagylak cserben. És ez nagyon jól esett. Visszasiettem a fedélzetre, ezúttal már Jannel a karomban és oda léptem Elizabeththez, aki még mindig aggódva ült az ájult Will mellett aki (bár ezt nem tudta) Jack jóvoltából került ilyen állapotba.

– Minden rendben lesz, ne aggódj – tettem a vállára a kezemet megnyugtatóan. Elizabeth csak fáradtan elmosolyodott és látszólag könnyítettem egy kicsit a lelkén. Ebben a pillanatban jelent meg Jack is a hajó fedélzetén.

– Elárulnád miért kellett Willt kupánvágnod? Úgy kidőlt mint egy fa! – vontam kérdőre mikor beértem.

– Miért kérdezed, ha egyszer úgyis tudod rá a választ? – kérdezett vissza Jack nem törődve azzal, hogy a sarkában vagyok.

– Honnan tudod, hogy tudtam róla?! – vágtam  vissza felvont szemöldökkel megtorpanva.

– Hát nem tudtad? – fordut vissza Jack kérdőn.

– Dehogynem, de ez még nem azt jelenti, hogy Calypso vagyok aki mindent tud kalendárium szerűen! – kontráztam csípősen.

– Útban volt – vont vállat Jack.

– Hogyne, én meg a feleséged vagyok – mondtam komolyan bólogatva.

– Szóval végre észhez tértél? – kérdezte Jack elvigyorodva, mire részesítettem egy feleséges pofonban. Jane felkuncogott, mintha tudta volna, hogy miről folyik a szó.

– Látod, még Jane is nevetségesnek tartja az ötletet – mutattam rá aminek hatására Jack magában morogva (,,Nő mindkettő") masírozott el a karjában az üveg földel ami az ideérkezésünk óta úgy hozzá ragadt mint kalózok a palacsintához. És akkor még csak nem is túloztam! Idő közben Willnek is sikerült kilábalnia az ájultság mezejéről így rögtön odamentem hozzá.

– Hé pajti minden oké? Rendesen beverted a fejed.

– Jól vagyok, köszönöm... de mi lett a ládával? – fordult Elizához. Mert hát mi is lett volna fontosabb a ládánál ugyebár?

– Norrington elcsalta őket vele – válaszolt Eliza, és egy kicsi sajnálatot azért kihallottam a hangjából. Majd rögtön hozzám is fordult, megfogva a kezemet. – Nagyon sajnálom Elena... 

A tudatra hogy többé nem fogom látni, a sírás kezdte el folytogatni a torkomat, de erőt vettem magamon mielőtt tovább súlyosbodhattak volna a gondolataim, és sikerült ki préselnem egy ,,Ennek így kellett lennie"-t. Ezt követően kicsit elhátráltam tőlük. Ez volt akkor a legkisebb problémám, amit nem abban a környezetben és helyzetben szándékoztam megvitatni. A látóhatárt kezdtem el kémlelni, és nem ok nélkül. A szemem sarkából figyeltem Jack útját a hajón ami már önmagában is különös látványt nyújtott kezében az üveg földdel, az ideges, ide-oda járó tekintetével és Gibbsel a nyomában. Közben akarva akaratlanul is fel mentem kormányhoz és mivel Jack is erre tartott így kristály tisztán hallottam Gibbs utolsó szavait.

– Te hála istennek, itt vagy. Davy Jones nem ért utol – mondta bizakodva.

– Pff, tényleg? – kérdeztem szarkaztikusan megfordulva miközben az állammal a tenger felé biccentettem, ahol abban a pillanatban robbant ki a vízből a Bolygó Hollandi. A két kalóz képén ülő ábrázat fizethetetlen volt, és talán még el is vigyorodtam volna ha nem kötött volna jobban le a Hollandi vészes közeledte és Jane ilyedt tekintete.

– Ne aggódj, én vigyázok rád – mondtam neki megnyugtatón, és úgy döntöttem inkább vissza megyek Will és Elizabeth közé ahol talán nagyobb biztonságban lehet. A Hollandi legénysége gonoszul vicsorgott és fenyegetően a kardjaikat és egyéb fegyvereiket villogtatták maguk előtt ránk. Emellett megpillantottam Davy Jonest is a hajó fedélzetén. Aztán meghallottam Jack eszement kiabálásait.

– Hé polipfej! Ez hilyányzik, he? – kérdezte vigyorogva a feje fölött lóbálózva azzal a szerencsétlen üveg földdel. – Jól nézd meg... – folytatta egy Jack Sparrowhoz illő lépcsőn lebukással mire én csak megjegyeztem:

– Ha legközelebb tárgyalni akar először tanuljon meg rendesen járni, mert ezzel a tudással még Jane is rendelkezik – a mellettem állók némelyike felkuncogott a megjegyzésemet hallva de a többség inkább figyelte Jack folytatását.

– Megvan! – mutatta fel az üveget a kapitány továbbra is diadalittasan. – Jöttél tárgyalni mi? Te filézett cet? Látod mim van? – folytatta úgy járva-kelve mintha övé lenne az egész világ. – Van egy üveg földem! Van egy üveg földem! Na és mi van benne? – dalolta vigyorogva felmutatva.

– Szerintem nem ártana költenie egy dalt arról az üveg földről... – állapítottam meg magamban.

– Elég legyen! – hallottuk a túlsó hajóról Davy Jones bosszús hangját. Ekkor megnyíltak a Hollandi ágyú nyílásai ahonnan kábé Jack feje méretű csövek meredtek a kapitányra.

– Élesen jobbra – mondtam felsóhajtva Jack-et is megelőzve, mire Elizabeth is elordította magát.

– Élesen jobbra! – a kiáltásra minden kalóz mint a villám sürgölődni kezdett így én meg sebesen a korláthoz lapultam a hirtelen irányváltás miatt és persze, hogy el ne sodorjanak, viszont közben eszembe jutott, hogy ha itt a Krakennel harcra kerül sor, akkor nem foghatom a karomba végig Janet így ki kellett találnom, hogy hogyan tudom őt magam mellett tudni anélkül, hogy bármi nehézséget is okozna. Fürgén körbe néztem és még akadt a szemem egy hordón pihenő kötelen és kicsit távolabb egy takaró féle rongyon. Odarohantam, hogy össze szedjem őket, ám ekkor már eldördültek az első ágyú golyók. A Hollandi gyakorlatilag felrobbantotta a hajó egész hátulját és biztos voltam benne, hogy az én kicsi kabinomat is ezzel kivégezték. Hamar össze kapkodtam a kötelet meg a rongyot, majd egy pillanatra letettem Janet és jobb ötlet híjján össze tákoltam egy zsákfélét amit fel tudok venni a hátamra, egyúttal Jane is belefért. Magam elé vettem a kislányt és látva rémült arcát megnyugtatóan megsimogattam a fejét. Bár a helyzet kicsit sem volt rózsás, mivel mindenki idegesen rohangált, hogy mindent meg tudjon tenni a hajó és saját biztonsága érdekében, ráadásul még Pintel és Ragetti is ordítozva jelentette Jacknek, hogy a Bolygó Hollandi a nyomunkban van. Sparrow türelmetlenül lökte odébb Mr.Gibbst és ő maga kezdett kormányozni. Én gyorsan felrohantam Elizabeth mellé és az ellenséges hajót kezdtem el kémlelni. De a Hollandi az ellenszél miatt egyre távolabb kerül tőlünk.

– Elhagyjuk őket! – kiáltott fel Eliza megkönnyebbültem.

- Igen, sikerült! – szólt Gibbs is megkönnyebbülten elmosolyodva.

– A Hollandi lassabb? – kérdezte mögöttem felbukkanva Will amivel a frászt hozta rám.

–  A széllel szemben sokkal gyorsab, de hátszélben... – magyarázta az első tiszt.

– ...Túljártunk az eszén – fejeztem be Willel kórusban. Gondolatban elképzeltem ahogy Jones ki adja a parancsot a tűz szüntetésére és a Kraken ránk uszítására, azonban gondolataimból Marty hangos kiáltása szakított ki.

– Feladják! – ennek a legénység újongó csatakiáltással adtak hangot.

– Még nincs vége – mondtam de a hangzavarban aligha hallhatta meg valaki, hacsak nem Elizabeth, aki elszánt arcal nézett vissza rám kijelentésemre.

Hali!

Elnézést a hosszú kimaradás miatt, de mostanában rengeteg dolgom volt és nem jutott az írásra idő, de mégcsak az ihlet sem kopogtatott az elmém ajtaján. Remélem azért a minősége (már ha ezt a micsodát lehet minőségnek nevezni) és érdekessége sem veszített túl sokat fejezetemben. Remélem tetszett. : )

junattehar