Pár nappal később miután bejelentették, hogy hamarosan szárazföldet érünk nem voltam ugyanaz a vidám és napra kész lány mint korábban. Napról napra egyre komorabb lettem, és ez a helyzetem kicsit emlékeztetett arra az időre amikor ön szobafogságra ítéltem magam. A szívem mélyén szomorú lettem és féltem attól, hogy mi lesz ha odaérünk. Külsőre igyekeztem semmi jelét mutatni ennek, de tudtam, hogy mikor megérkeztünk el kell búcsúznom Jamestől aki az idő alatt (mint ahogy azt a tájoló a múltnap is mutatta) nagyon fontos személlyé vált számomra az életemben. A gondoltara, hogy talán akkor fogom őt utoljára látni csak méginkább arra sarkallt, hogy több szabad időt harcoljak ki amit a fedélzeten tölthetek Jane és James társaságában. Általában a kislánnyal a karomban néztük a naplementét miközben James oda állt mellénk de sajnos legtöbbször nem maradhatott túl sokáig mert a kötelesség elszólította a legénységhez dolgozni. Most is egy hosszú meló végeztével támasztotta meg magát mellettünk és beszélgetni kezdtünk mindenféléről, köztük leginkább az otthonomról és James Port Royalba töltött idejéről amikor Jane ismét csak gügyögni kezdett. A napokban már nem először csinált ilyeneket, sőt az egyik alkalommal még mosolyogva meg is jegyeztem Elizabethtnek:

– Ha így folytatja előbb tanul meg beszélni mint járni – így most is szórakozottan kezdtük el hallgatni a számunkra egyenlőre még értelmetlen mondani valóját, mikor egy érdekes szó ütötte meg a fülemet.

– Aja – mondta Jane egyenesen rám nézve. Ez engem hirtelen annyira meglepett, hogy azt hittem mindjárt leejtem őt.

– Mit mondtál? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

– Aja – ismételete Jane. Egy pillanatra kővé dermedtem, mire James nevetni kezdett de én nem hittem el akkor, hogy ezzel mi is történt. Jane szemében attól a naptól kezdve anyává váltam.
A "kedves, jó" Norrington kapitány pedig még mindíg mulatott rajtam mikor egy idő után végre nekem is mosoly kúszott az arcomra.

– Remek, mostantól hivatalosan is a nyakamba varrhatják az anya címet – sóhajtotam leplezetlenül mosolyogva.

– Hát, te vállaltad ezt el – jegyezte meg el kicsit sem szarkaztikusan.

– Na jólvan inkább ma már nem szólok hozzád – mondtam lemondóan megcsóválva a fejem, de közben a szám sarkában nem tudtam elrejteni a kikívánkozó mosolyt ami jelezte, hogy valójában nem haragszom rá.

– Büszke lehetsz magadra Elena. Ha jól sejtem ezennel te vagy a Karib tenger legfiatalabb édesanyja.

– Na azért ne túlozzunk, még hivatalosan nem mentem férjhez és ezáltal Jane sem a vérszerinti lányom – mondtam felvonva a szemöldököm és legnagyobb meglepetésemre James a férj témára lesütötte a szemét.

– De ettől függetlenül még az én kis Jane-em – tettem hozzá és ölelésbe húztam a kislányt. Ám amikor mintudatlan megfordultam egy olyan dolgot láttam amit bár ismertem egyátalán nem akartam élőben is látni. Nem messze tőlünk Elizabeth és Jack állt egymással szemben és az arcuk már csak pár miliméterre volt egymástól.

– Elena? Mi a baj? – kérdezte James aki valószínűleg látta a lefagyott arckifejezésemet. Ám mielőtt még tehettem volna valamit azellen, hogy meglássa már késő volt. Tudtam, hogy még mindíg érez valamit Elizabeth iránt és nem akartam, hogy a látvány újra feltépje azokat a sebeket amiket nekem sikerült valahogy begyógyítanom, de ezzel elkéstem. James meglátta a majdnem csókolózó párost és az arca rögvest elborult. De mielőtt még szólhattam volna, vagy akár megpróbálhattam volna beszélni vele egy hangos kiáltás hangzott fel a hajó orrából.

– Föld! – erre a fél hajó a fedélzetre sietett és egy emberként pillantottak a lassacskán kirajzolódó sziget felé. Az Isla Cruses felé. Lopva Jamesre pillantottam akinek az arca erre a fordulatra megváltozott és komoly tekintettel nézett elébe a közeledő szigetnek.

– James... – kezdtem volna.

– Hol azaz üveg föld? – nézett szét Jack pánikolva, majd a kabinjába rohant. Türelmetlenül fordultam volna vissza Jameshez de ő már elindult segíteni a csónak leengedésében így én addig megkerestem Mr. Gibbst és Martyt és megkértem őket, hogy amíg én nem vagyok vigyázzanak egy kicsit Janere mert számítottam rá, hogy Jack engem is magával akar majd vinni. És sejtésem be is igazolódott amikor feltűnt a karjában a nagy üveg földdel.

– Én, Eli, Miss Swann, Mr. Norrington, Pintel és Ragetti partra szállunk. Ti ott, mozogjatok! Ásókat ide! – parancsolta a kapitány és nemsokára már a csónakban ültem össze préselve Elizabeth és James közé. Jack az elejében ült, mögötte a két okostojás, szemben velük meg mi hárman. Én igyekeztem úgy ülni, hogy ne érjek össze Jamessel, de sajnos nagyon kicsi volt a hely és ez majdhogynem lehetetlennek bizonyult. De akkor az volt a legjelentéktelenebb problémám.

– Elena? Minden rendben? – kérdezte Elizabeth felém fordulva.

– Na, mamár másodszor kérdezik ezt tőlem – gondoltam sötéten, miközben kívülről tényleg csak a hamu szürke arcomat láthatták.

– Csak nem tengeri beteg vagy? – folytatta a barátnőm amivel már kezdett idegesíteni.

– Az persze, akkor eddig mégis hogyan bírhattam a hajón? – kérdeztem vissza csípősen.

– Biztos minden rendben? – fordult felém mostmár James is aggódó tekintettel.

– Hagyjuk James – ráztam meg a fejemet. És az út további részében nem szóltam. Bármennyire is volt a következő rész a kedvencem, most mégsem voltam képes úgy örülni a történet folytatásának mint akartam. Úgy éreztem mintha az elmúlt jónéhány hónap kiszakadás lett volna a valós életből. Ami ahogy megérkeztünk egy szempillantás alatt szertefoszlott. Közben Pintel és Ragetti elkezdtek civakodni a Kraken szó kiejtését amire csak váltottam egy ez-most-komoly?- pillantást Elizával és Jamessel. Közben elhatároztam magam, hogy akár ez az utolsó közös utam Jamessel akár nem, nem fogom hagyni, hogy ez elrontsa a jókedvemet és az úgynevezett "optimizmusomat" így mikor legközelebb James vetett rám egy aggódó pillantást (merthogy a megnémulásomnak irányába ez lett a következménye) én halkan sóhajtottam és nyugodtan bólintottam jelezve, hogy mostmár minden rendben.
Mikor partot értünk Jack odaszólt Pintelnek és Ragettinek mielőtt elindultunk volna a tájoló szerint mutatott irányba.

– Vigyázzatok a csónakra, és az üveg földre – mondta ezután Elizabeth és ő előre ment míg James két ásót vett a vállára.

– Adj egyet nekem is – nyújtottam felé a kezemet segítőkészen.

– Nem nehéz, elbírom – mondta könnyedén mire én csípőre tettem a kezem.

- Ezzel arra célzol, hogy szerinted képtelen vagyok egy ásót is elbírni? – kérdeztem tőle fennhangon.

– Nem, de ezt most én hozom – válaszolt elmosolyodva.

– Csak szeretnéd.

– Mégis minek az neked?

– James, ne szórakozz!

– Nem.

– James!

– Nem!

– James add már ide!

– Mondom, hogy nem! – mondta "barátom" egyre jobban vigyorogva miközben én erőnek erejével de én is vigyorogva próbáltam kihúzni a kezéből az egyik ásót.

– Mi a vita tárgya? – szólt közbe Jack úrias hangnemben épp megszakítva a pillanatot mikor már sikerült megszereznem az ásó felét.

– James szivat engem – mondtam nyafogva mint egy kisgyerek ha az apukája nem akarja odaadni neki a beígért ajándékot. – Pedig csak segíteni akarok.
Ám ekkor eszembe jutott valami. James mögé lopakodtam és megböktem a bal vállát, mire ő arra nézett én pedig ezt kihasználva kihúztam a kezéből az ásót.

– Ez csalás!

– Legközelebb figyelj kicsit jobban kapitány – mondtam nevetve a mutató ujjamat felemelve. Azonban Jack megelégelte gyerekeskedésünket és végülis elindultunk.

– Tudod, néha nem értelek – kezdte séta közben James. – Az egyik pillanatban sírsz a másikban meg nevetsz. Ez nálad afféle hangulat ingadozás?

– Ha te is ismernéd a jövőt úgy mint én akkor megértenéd – válaszoltam fáradtan sóhajtva. – Minden egyes történésnek van jó és rossz oldala is. Ettől vagyok most én is ilyen szeszélyes. Egyszer örülök annak ami történni fog mászor pedig elszomorodok azért mert ennek ez és ez lesz a következménye – mondtam keserűen mosolyogva. – Amikor elhatároztam, hogy Jack legénységébe akarok tartozni vállaltam azt is, hogy ez a kaland keserédes lesz számomra, és ez így is fog megmaradni bennem – Ennek hatására James elkomolyodott és kicsit hozzám közelebb húzódva folytattuk az utunkat. Biztos voltam benne, hogy sejti a terhem nehézségét amit én magammal cipelek, de nem tudott segíteni az elviselésében ezért tehetetlenül kellett néznie ahogy én megpróbálom egyedül hordani. Csak azzal tudott segíteni, ha néha egy kis gesztussal egy apró dologgal de éreztette, hogy nem vagyok egyedül. És amivel akkor is egy kicsit könnyített a lelkemet. Így mosolyt erőltetve az arcomra kicsit ruganyosabb léptekkel folytattam az utat.

– Hihetetlen, hogy képes vagy még egy ásón is össze veszni – jegyezte meg James fejcsóválva.

– Örülj neki, hogy egyátalán össze veszek valamin – löktem oldalba pajkosan amin ő csak mosolygott. Tiszes távolságban követtük Sparrow-t és Elizát. Útközben elhaladtunk egy malom mellett is ami nem lehetett pár kilométerre tőlünk. Egy pillanatra megálltam és elgondolkodva meredtem a romos épület irányába ami eszembe juttatta a hamarosan történő dolgot, de egy határozott fejrázással tovább mentem. Aztán az út során barátnőm kezdett egyre bizonytalanabban lépkedni. Míg nem meg állt. Szinte láttam magam előtt ahogy a mutató megfordul, egyenest Jack irányába ő pedig erőszakosan vissza fordul tőle. Ennél a pontnál el kellett folytanom egy mosolyt és inkább érdeklődve néztem. James szintén, csak ő amolyan kétkedő arccal.

– Nem működik, nem arra mutat amire a legjobban vágyunk! – rogyott le a homokba Eliza megadóan az én kezembe nyomva a tájolót ami automatikusan James felé mutatott és legnagyobb pechemre James épp bele pillantott. Amint meglátta, félig felvont szemöldökkel pillantott rám, mire én elvörösödve letettem Elizabeth mellé az iránytűt amire Jack szintén rá pillantott.

– Dehogynem. Épp azon ül – válaszolt a megszokott kedvességével.

– Mi? – lepődött meg Elizabeth mire Jack arrébb tessékelte és intett Jamesnek, hogy lásson neki ásni. De én nem vagyok olyan szemét mint Jack, hogy csak dolgoztatom a társamat én pedig végig nézem, hanem segítőkészen oda álltam James mellé és én is ásni kezdtem.