Céltalanul lődörögtem a fedélzeten. Jane a délutáni alvás miatt most a kabinomban pihent Elizabetht-tel, aki utolsó értesüléseim szerint mellette olvasott, a matrózok pedig a délutáni hőségnek köszönhetően a pincében iszogattak. Csak Mr. Cotton állt a kormány mögött. A nap már félig lebukott a horizonton mikor lépések zaját hallottam meg a hátam mögül. Felesleges lett volna megfordulnom, hisz már nagyon jól ismertem e a rugalmas, de határozott léptek zaját.

– Hát te? – kérdezte James felvont szemöldökkel vizslatva mikor odaért hozzám.

– Nincs nagyon dolgom – vontam vállat elmosolyodva. Az múltkori óta hivatalosan is átváltottunk tegeződésbe. Úgy tűnik csak egy kis fordulat kellett Jamesnek, hogy átszakadjon a gát, ezen téren.

– Te? – kérdeztem vissza.

– Nekem sem – vont vállat ugyanúgy. Egy ideig hallgattunk. Majd kisvártatva James a korlátnak dőlt.

– Ki gondolta volna... – szólalt meg alig hallhatóan, keserédes mosolyra húzva a száját és szemeit merengve a tenger kékségére függesztette. Egy pillanatra azt hiszem megfeledkezett az én jelenlétemről.

– Micsodát? – kérdeztem vissza érdeklődve mellé támaszkodva. James erre össze rezzent és zavartan kapta felém a tekintetét. Egy pillanatig habozott mielőtt választ adott volna.

– Hogy egyszer itt kötök ki – felelte végül elgondolkozva. Hangjából se rosszat sem pedig jót nem lehetett kivenni, így vártam. De nem érkezett bővebb magyarázat.

– És... bánod, hogy így történt? – kérdeztem végül bizonytalanul fel nézve rá. James egy időre maga elé bámult.

– Nem tudom – válaszolt végül megfontoltan. – Sok minden történt... jó és rossz is... – tette hozzá.

– Hát... ilyen az élet – tártam ki a karomat, majd kicsit elvigyorodtam. – Remélem azért én az ezelőbbibe tartozom – tettem hozzá vicceskedve, mire James elmosolyodott és lehajtotta a fejét.

– Határozottan... – ismerte el, én pedig elégedetten bólintottam.

– Helyes.

Ismét csend telepedett ránk.

– Különben... neked tényleg olyan fontos a rangod? – kérdeztem aztán. Jamest valószínűleg váratlanul érhette ez a kérdés mert meglepetten nézett rám.

– Honnan jött ez a gondolat?

– Mert azt mondtad nem számítottál rá hogy valaha is itt végzed. Ezért jutott eszembe hogy akkor vajon tényleg ennyit vártál a címedtől és...hogy tényleg ilyen fontos-e neked.

Jamest úgy tűnt gondolkodóba ejtette a kérdés.

– Ha azt vissza szerzem, a becsületemet is vissza szerzem...újra leszek valaki... és helyrehozhatom amit elrontottam – mondta végül és szemében egy pillanatra megvillanni láttam a harag tüzét, de rögvest köddé vált mikor pillantása felém esett. Mondani akart valamit de én a szavába vágtam.

- Te most is vagy valaki James.- néztem rá félmosollyal.- A vívás oktatóm, Jane elnevezője és a barátom. Nem te tehetsz róla, hogy így alakultak a dolgok. Az élet kiszámíthatatlan. - mondtam bölcselkedve és egy gondolatra mosolyom kiszélesedett.- Ezt volt alkalmam már tapasztalni.

- Úgy sejtem nem lehetett olyan rossz fordulat, ha egyszer mosolyogsz rajta.- jegyezte meg James felvont szemöldökkel, mire én felnevettem.

- Hát tudod...- kezdtem egy nagyot sóhajtva,- Első látásra valóban nem tűnik túl rossz dolognak.- mondtam de a mosolyom halványulni kezdett amit James is észre vett.

- De ha komolyabban belegondolok...már egyátalán nem tűnik olyan jónak.- folytattam és úgy éreztem eljött az idő, hogy elmeséljem az exparancsnoknak a kis történetemet.

- Mire gondolsz?- kérdezte James csendesen engem figyelve. Ő is érezte, hogy valamit mondani akarok.

- Elsősorban...ígérd meg, hogy bármit is mondok, nem fogsz kinevetni vagy őrültnek tartani.- mondtam kissé nehézkesen véve a levegőt.

- Miért tennék ilyet?- kérdezte James összezavarodva.

- Csak nem szeretném ha azt gondolnád rólam, hogy képes vagyok a szemedbe hazudni mert nem akarom az igazat mondani.- feleltem komolyan behunyva a szememet.

- Sosem tennék ilyet.- rázta meg a fejét James.

- Még akkor sem ha olyasmit mondok amit gyakorlatban képtelenség lenne elhinni?- kérdeztem csöndesen.

- Akkor sem.- vágta rá a férfi kicsit gyorsabban mint kellett volna mire én félrebillentett fejjel összefontam a karom.

- Egészen biztos?- kérdeztem a mosolyomat igyekezve elfojtani. James zavartan lesütötte a szemét.

- Komolyan mondom.- nézett fel teljes határozottsággal mire én beleeggyezően bólintottam.

- Rendben. De előre szólok, nem lesz könnyű felfogni amit mondok.- figyelmeztettem még utoljára, majd belevágtam.

- Tudod...ha én innen... vagyis a Karib térségről származnék akkor több mint valószínű, hogy nem tartanának sokan olyan furcsának, mert én is csak épp olyan tudatlan kislány lennék, mint az összes többi korom beli. Ó igen, nagyon sok minden nem lenne úgy akkor ha én nem lennék itt.- folytattam egy pillanatra elmerengve.- Talán nem is ismernélek titeket...és itt se lennék. Sőt lehet, hogy már rég férjhez adtak volna...amilyen időket ti itt éltek.-  tette hozzá elfintorodva.

- Hogy érted azt, hogy a "ti" időtökben?- kérdezte James. Nehézkesen felsóhajtottam mielőtt megadtam volna neki a választ.

- Úgy... hogy én nem ebből a dimenzióból származom. És nem ebből az időből. De, ezt kicsit jobban kifejtem.- mondtam és hosszas magyarázásba kezdtem a dimenzió fogalmáról és az idővel kapcsolatos témáról. Mikor befejeztem, arcom komolyságon kívűl nem tükrözött mást. James tudta, hogy ilyen dolgokkal sosem hazudnék, mégkevésbé viccelnék. Azzal is tisztában volt, hogyha hazudnék, azt nem ilyen részletesen tettem volna. Vagyis ez nem lehet más mint igaz. Egy pillanatra elsápadt. Nem hitte el amit mondtam, akár a körülmények igazolták ezt, akár nem. A szeme ide-oda kezdett járni rajtam és szinte könyörgött azért, hogy mondjam meg: ez csak egy vicc és nem gondoltam komolyan.

-Szeretném ezt mondani...de nem tehetem...ma nem. - gondoltam továbbra is komoly tekintettel nézve őt.

- Tudom nehéz megérteni, vagy egyátalán felfogni.- kezdtem félve.- Nem is kérem, hogy hidd el, csak szeretném ha tudnád, hogy ki vagyok.- folytattam a padlót bámulva.- És...megértem, ha dühös vagy, vagy csalódtál bennem.- tettem hozzá. James hallgatott.

- Az egész egy estével kezdődött.- szólaltam meg végül bátortalanul.- Tettem a szokásos dolgaimat...Aztán egyik pillanatban még az ágyamban aludtam, a másikban meg már a tenger kellős közepén voltam...egyedül. És hogy ez miért történt így?- néztem vissza Jamesre komoran. - Hát ezt a mai napig nem tudom.- mondtam lehajtva a fejemet. És ezzel akkor mindent fel is adtam. Vártam, hogy mikor fordít nekem hátat és hagy ott. Minden oka meg volt rá, hogy dühös legyen és ne bízzon bennem.

Jamesben össze dölt egy világ és minden amiről hitte, hogy nem lehet benne semmi emberfeletti, kiderül, hogy nagyonis van, napvilágra kerül, hogy a lány akiben bízott egészen idáig titkolta, hogy ki is valójában, és abban a percben mégis, MÉGIS, képes volt érezni a szavaim súlyát és ráhelyezni az ő mindig meleg kezét az én mindig hideg kezemre. Megdöbbentem.

- Szóval mégsem utálsz, amiért nem mondtam ezt el korábban?- kaptam fel rá a fejemet.

- Nem. Ugyan pillanatig csalódtam benned...de minden okod megvolt amiért ezt tetted.- mondta James komolyan bólintva.- És nem szeretnék még egy számomra fontos személyt elveszíteni.- tette hozzá jóval hallkabban, amit én ugyan hallottam, de igyekeztem úgy tenni mintha az ellenkezője történt volna. Hálás voltam neki és nem tudtam mivel tudnám viszonozni a bizalmát.

- Hiányzik az otthonod?- kérdezte James óráknak tűnő percek után halkan.

- Igen...néha. De bele se merek gondolni mi lehet most odahaza mióta eltűntem.- mondtam megborzongva.- Persze csak ha ott ugyanúgy megy az idő.

- Az idő?- kérdezett vissza James.

- Elő fordulhat, hogy amíg én itt vagyok otthon nem telik el egy perc sem, de az sem kizárható hogy ezer év. Nem tudom. Nem értek az Univerzum működéséhez.- mondtam szomorúan megrázva a fejemet.

Újjabb hosszú hallgatás.

- Van még valami amit nem közöltél még velem?- kérdezte végül James.

- Nem, ez minden amit tudni kell rólam.- feleltem.

- Miért nem mondtad el korábban?-  kérdezte.

- Mégis mikor tudtam volna?- kérdeztem vissza.- Különben is, először nem hittél nekem amikor azt mondtam, hogy én egy jövendő mondó vagyok, így csak akkor lett volna ideális ezt közölni veled amikor már ezt elhiszed nekem. Nem?

- De.- adta meg magát elmosolyodva.

- A bizalom egy nagyon veszélyes játék. Főleg itt a Karib tengeren.- jegyeztem meg újabb bölcsességgel gazdagítva a napot.

- Néha tényleg úgy beszélsz mint egy kalóz.- jegyezte meg megcsóválva a fejét.

- Lehet.- vontam vállat.- De sok mindenre megtanítja az embert egy ilyen társaság... még ha azok kalózok is.

Ezek után még hosszú percekig álltunk a hajó korlátján kinézve ám ezt a pillanatot egy csapat hangosan röhögő félrészeg kalóz banda szakította meg akik épp akkor jöttek vissza a nagy rum partyból. Ígyhát sóhajtva intettem Jamesnek jelezve, hogy mostmár mennem kell és vissza indultam a kuckómba mivel lejárt a kinti műszakom. Azonban alighogy tettem pár lépést valaki megragadta a karomat. Vissza fordultam és James szomorú zöld szemeivel találtam szembe magamat.

- Köszönöm...- mondta halkan de jelentőség teljesen.

- Mit?- kérdeztem vissza.

- Hogy megbízol bennem és megosztottad velem mindezt.- felelte mire én lassan elmosolyodtam majd hirtelen nem is tudom mi vitt rá, de megöleltem. Ez azt hiszem váratlanul érte, mert egy pillanatig teljesen lefagyva állt mielőtt végülis vissza nem ölelt.

- Én köszönöm, hogy mindíg itt vagy nekem.- feleltem ugyanolyan halkan majd elválva, sugárzó mosollyal ténylegesen a szobám felé indultam. Útközben viszont össze futottam Elizabeth-tel.

- Na, mi járatban a fedélzeten Eliza?- kérdeztem köszönés helyett.

- Semmi különös. Jack tegnap megkért, hogy ma mutassam meg a tájolót, hogy továbbra is jó irányba tartunk-e.- válaszolt megvonva a vállát de láttam rajta, hogy egy kicsikét ideges, így én csak megértően bólintottam.

- Apropó tájoló, ide adád nekem egy pillanatra? Utánna, megyek váltani.- tettem hozzá Janere célozva.

- Persze. De minek neked?- kérdezett vissza Eliza miközben elkezdte leoldozni a nadrágjáról a már említett tárgyat.

- Csak gondoltam, megnézem nekem mi az irány.- mondtam félmosollyal.

- Szerintem ezt már te magad is tudod. De tessék.- adta kezembe barátnőm jelentőség teljesen a tájolót. Már nagyon régen szerettem volna a kezembe venni a híres iránytűt így mikor megkaptam hatalmas megtisztelésnek éreztem, hogy a tenyeremben tarthatom. Az pörgött egy ideig a tenyeremen mielőtt még megállapodott volna.

- Vajon nekem mi lehet a legnagyobb vágyam?- kérdeztem magamtól gondoltaban amíg az íránytű szédületesen pörgött. Végül amikor a mutató végre megállt megkönnyebbültem sóhajtottam fel. A nyíl hátrafelé mutatott így megfordultam és követve az irányt rámutatott... az éppen árbócot feszítő Jamesre.