A minapi fenyegetéseimből végülis semmi sem lett, mivel egész délelőtt babáztam és mert rövidesen el is felejtettem a nagy szórakoztatásban. A kislánnyal megpróbáltam kalózotsat játszani (persze nem igazi karddal), de neki ebből csak az "Arr" meg "Aye" felkiáltások maradtak meg, ami nagyon viccesen hangzott a pici szájából, így aznap délután lelkesen meséltem Norr...khm...akarom mondani, Jamesnek, hogy miket sikerült tanítanom neki.

– Ráadásul az "r"-betűt még nem is tudta rendesen kimondani, így amikor azt mondja "Arr", akkor az r betű helyére J került – mondtam épp nevetve.

– Na és hogy halad a rendes beszéddel? – kérdezte James.

– Jó ég James, komolyan elvárja egy szegény pár hónapos babától, hogy perfektül beszéljen? – kérdeztem vissza oldalra döntve a fejem.

– Nem, persze, hogy nem... – kezdte a kapitány amire én csak mosolyogva legyintettem.

***

A nap a későbbiekben a szokásos módon zajlott le, azonban este szokásomtól eltérően valahogy nem jött álom a szememre. Nem tudtam mi lehet ennek az oka, de ahogy észre vettem, a kislány is valamiért csak forgolódott mellettem. Csukott szemmel próbáltam legalább a kicsinek imitálni az alvást, hátha követi a példámat, de úgy tűnik átlátott a szitán mert egyszer csak azt érzékeltem, hogy egy apró kéz megkocogtatja a vállamat. Kinyitottam a szemem és a kislányra pillantottam.

– Te sem tudsz aludni mi? – kérdeztem. A baba nem szólt semmit csak mikor felültem, az apró kezeit panaszos gügyögés mellett felém nyújtotta, jelezve hogy vegyem fel. Eleget téve ennek a kérésének ringatni kezdtem, majd kicsivel később úgy döntöttem improvizálok, és mellé csendben dúdolni kezdtem egy kedvenc dalomat.

Írói szemszög:

Eközben az ajtó túlsó oldalán épp Elizabeth sétált el eredetileg a kabinjába tartva, mikor meghallotta a baba nyűgös hangját.

Elsőre azt hitte valami gond van, hisz már nem először fordult elő, hogy éjszaka is bajok voltak. Egyszer például mikor Elena volt a felelős a gyermekért sokáig más sem hallatszott a szobából mint baba sírás, azonban mikor Elizabeth felkelt segíteni, az ágyon találta mindkettőjüket amint a lány piros könyvébe rajzolgatnak valami furcsa tapintású, pergamenre emlékeztető papíroson. Elena lerajzolta a testvéreit és midkettőnek a nevét is alá írta. A kislány azonban egy egészen megdöbbentő alkotást készített. Ugyanis a rajzon három ember volt rajta: Elena, Elizabeth és ő maga.

– Na ezt megtartjuk – mondta volt Elena lelkesen, és betette a könyvébe valamit alá firkantva. Vagy például az az eset sem volt semmi mikor napközben maga Elizabeth bóbiskolt el felvigyázás alatt és pár perccel később, mikoris Elena váratlanul betoppant már csak azt látták ahogy a gyerek az asztalon térdel diadalittasan.

Bár ezek az esetek mind eltörpültek amellett az incidens mellett amikor Elizabeth kivitte levegőzni a picit és épp azt figyelték, hogyan lendül le Elena egy kötélen, majd érkezik a földre, aztán rá egy héttel mikor Elena volt a soros, a kislány tapsikolva nézte végig, hogy egy matróz a lányhoz hasonló mutaványt végzi el, majd mikor a kötél szabaddá vált, sikerült elkapnia. Akkor a baba a fel emelkedett és Elena, valamint az akkor odaért Elizabeth már csak arra lettek figyelmesek, hogy közvetlenül mellettük libeg el az apróság mosolyogva integetve.

Ezekre az emlékekre Elizának el kellett folytania egy kuncogást. Be akart menni Elenának segíteni, de mikor a keze már a kilincsen volt, hirtelen felhangzott egy csodaszép hang, ami arra késztette, hogy épp az ellenkezőjét tegye annak amit az előbb tenni szeretett volna. S bár a fiatal Swann lánynak nem volt szokása hallgatózni, hisz az nem méltó egy úri lányhoz most mégis így tett, hogy jobban érthesse a dalt. Még soha nem hallott ehhez hasonlóan szép éneket. Ajkai mosolyra húzódtak a gondolatra, hogy most Elenát hallgatja, holott ő váltig állította, hogy nem ért ezekhez a dolgokhoz.

De nem csak Elizabeth útja vezetett aznap este arra felé. Tudni illik Mr. Norrington is épp abba az irányba tartott, mivel ő volt a következő az éjjeli őrségben. Viszont mikor meglátta Elizabethet, rögtön megtorpant és összeráncolt szemöldökkel lépett oda hozzá.

– Elizabeth, mit csinálsz itt? – kérdezte halkan, de az említett még erre is ijedten pördült meg a sarkán.

– Csss! James, halgasd! –  szólt rá a lány. A parancsnok értetlenül, de eleget tett a kérésének és ő is az ajtóra tapasztotta a fülét. S mikor meghallotta a szoba túlsó oldaláról átszűrődő hangokat, nyomban minden értelmet nyert.

– Énekel a kicsinek – suttogta Elizabeth mosolyogva, bár nem mintha nem lett volna egyértelmű. Mivel háttal állt Norringtonnak így nem láthatta a férfi szemében ugyanazt a furcsa fényt megcsillanni, amit a minap Elenának volt alkalma megcsodálni. A közelében egy egészen aprócska lyukacska tátogott amin keresztül be lehetett kukkantani a szobába. Norrington élt is ezzel a lehetőséggel nem tartva attól, hogy olyan látvány tárul a szeme elé ami nem kéne, s mikor ezt megtette pont Elenát pillanthatta meg a karjában a csöpséggel ahogy a hold fénye megvilágítja sápatkás arcbőrét, ami még ennyi idő után is oly világos maradt, mintha csak tegnap kezdte volna meg útját a tengeren és szürke szemei elgondolkozva meredtek a messzeségbe.

A férfit különös érzés fogta el a lány láttán. Nem volt túl ismeretlen számára, hisz közel két éve pontosan ennek az érzésnek a halvány sugallatát volt szerencséje annál a lánynál tapasztalni, akinek a szíve végül aztán mást választott. És aki most történetesen előtte állt. Mekkorát is csalódott benne egykor. Ez a fájdalom kísérte végig akkor is mikor elindult Sparrowra vadászni, amit aztán egy hurrikán vetett véget. S ami rongy emberré tette.

De mióta megismerte Elenát... azóta már nem érez fájdalmat amikor Elizabethtel beszél...és nem fogja el a keserűség mikor elmegy mellette és azt hallja, amint Elenának panaszkodik arról, hogy mennyire aggódik és hiányzik neki Turner.

Amikor Elenával beszél, a lánynak mindig sikerül valamivel megmosolyogtatnia és nem számít neki, hogy a többiek mennyire nem kedvelik vagy, hogy külsőre hogyan néz ki. Sőt a minap még bizonygatta is, hogy a mostani külseje mennyivel jobb a Port Royali megjelenéséhez képest. Hogy azt már meg se említsük, hogy engedte Elenának szólítani. Ezzel igencsak megmelengette a szívét akkor. Na és az a bravúros párbaj kettőjük között! Csak bár ne terelte volna el a figyelmét a szép szemei.

Hihetetlen, hogy milyen hatással van rá. De megérdemelte a győzelmet ennyi kemény munka és tanulás után. Túlságosan is megkedvelte ezt a lányt. Talán mégsem olyan jó ötlet a láda megszerzése után vissza menni, nem hagyhatja csak úgy magára... De ha újra kapitány lesz, akkor vissza jöhet érte, Elizabethért és egyúttal elszámolhatna Sparrow-val. Majd elvihetné Port Royalba. Govenor biztos örülne ha vissza hozná neki a lányát és talán hálából Elenának is megengedné, hogy velük lakhasson. Aztán ha eltelne egy kis idő, talán lenne esély...

Erre a gondolatra a parancsnok azonban megrázta a fejét, hisz eszébe jutottak Elena szavai: Ez egy kulcs fontosságú szerep a jövőben. Tehát mindenképp meg kell szereznie a ládát. De vajon ezután is képes lesz Elena megbízni benne? Csupán meg akarja őt óvni. Norrington csak akkor eszmélt fel gondolataiból mikor érzékelte, hogy a dal véget ért így kénytelen volt folytatni az útját a fedélzetre. Elizabeth sokat sejtően elmosolyodott majd ő is továbbált.

Elena szemszöge:

Mikor a dal végéhez értem, már csak arra lettem figyelmes, hogy a gyermek békésen szuszog a karjaim közt. Elmosolyodva felkeltem és lefektettem őt az ágyra. Azonban én még mindig nem voltam álmos. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam az íróasztalomról a kis könyvemet és óvatosan kiléptem a szobámból. Friss levegőre vágytam, így a fedélzet felé vettem az irányt. Ott leültem a kedvenc sarkomba ahova idekerülésem éjszakáján is tettem, és egy darabig a csillagokat bámultam.

– Amit tegnap délután éreztem amikor Norr... vagyis Jamessel párbajoztam... lehetséges volna, hogy... kedvelem? Olyan furcsa érzésem van mikor a közelében vagyok. De ez nem rossz. Sőt meglepően... jó érzés. Nem, ez nem lehet, hisz én nem ide tartozom, nekem ha ez az egész vége lesz haza kell mennem! De mégis hogy hagyhatnám itt? Ráadásul Bocskor Bill megfogyja ölni. Ezt semmiképp nem hagyhatom... a legkevesebb amit tehetek érte hogy megmentem – gondoltam eltökélten.

Lassacsán levettem a tekintetemet az égről és egy olajlámpa fényében elkezdtem írni a piros könyvemet. Részletes beszámolót szerettem volna írni az eseményekről, hogyha majd haza érek kedvemre vissza nézhessem azokat. De az is megfordult a fejemben, hogy hátra hagyom a naplót a kicsinek, ha majd nagyobb lesz vissza tudja olvasni, hogy milyen kalandokban vett részt már egészen kicsi korától kezdve. Közbe ahogy az oldalakat lapoztam szemet szúrt a kis rajz amit még a kislány csinált. Erről pedig eszembe jutott az ígéretem, hogy adok majd neki egy nevet. Ezen kezdtem el gondolkodni mikor a hajó árbóca mögül megszólított valaki.

– Elena...ön meg mit keres itt? Nem a kabinjában kéne lennie? – kérdezte az ismerős hang, amire a szívem hevesebben kezdett verni. A fejemet oldalra fordítottam és Jamest pillantottam meg, így gyorsan összeszedve magam, mosolyogva feleltem:

– Nem jött álom a szememre, ezért gondoltam hasznosan töltöm el az időt. Tudja, egy egészen kicsit nehéz meló a gyermek nevelés – mondtam a kezemmel idéző jelet mutatva. James ezen elmosolyodott majd közelebb sétálva, leült mellém.

– Mit ír? – kérdezte érdeklődve a kömyvemet vizslatva.

– Olyan napló féleségnek gondolom. Hogy ha haza érek legyen mit olvasni. De az is felmerült már bennem, hogy a kislányra hagyom – válaszoltam figyelmemet ismét a könyvemre fordítva. A szemem sarkából figyeltem Jamest aki nagy meglepetésemre végig engem nézett.

– Vajon mi járhat a fejében ilyenkor? – kérdeztem saját magamtól,  de válasz híjján inkább félre tettem ezt a kérdést. S bár nem láthatta a sötétben de éreztem, hogy elvörösödöm.

– Az meg micsoda? – kérdezte hirtelen a könyvem elejéből kikandikáló lapra mutatva.

- Oh, ez a kislány rajza. Tudja, rendszerint az elejébe szoktam rakni a rajzokat, de itt vannak az enyémek, és még Elizabeth is rajzolt egy keveset – vettem ki az alkotásokat amik az út során vagy még előtte készültek és adtam oda Jamesnek. Ő sorban végignézte azokat majd a végén elismerően bólintott.

– Nagyon tehetséges – jegyezte meg.

– Köszönöm – bólintottam kicsit zavarba jőve. Ezután némi hallgatás következett.

– Apropó rajz, épp az előbb jutott eszmbe róluk, hogy a gyermeknek adnom kéne valami nevet. Ha már úgy döntöttem, hogy...nos, kezembe veszem a sorsát... – néztem Jamesre bizonytalanul. Ő erre tekintetét érdeklődve rám függesztette. – De eddig egy jó név sem jutott az eszembe ami illene is rá – folytattam elgondolkozva. James egy pillanatra komolyan maga elé meredt, mintha nagyon gondolkozna valamin, majd kisvártatva megszólalt.

– Mit szólna a Jane-hez? – kérdezte hirtelen felém fordulva.

– Jane? – kérdeztem vissza és kicsit meglepett ez a gyors reakció. Egy pillanatig még ízlelgettem a nevet, de úgy döntöttem tetszik.

–  Szép név. És illik is rá – szólaltam meg egy idő után. – Legyen Jane – bólintottam ezúttal már jóval határozottabban.

– Köszönöm a segítséget Norr...akarom mondani James – mondtam közben enyhén elpirulva. – Sajnálom, ezt még szoknom kell – magyaráztam kínosan felnevetve mikor láttam a kapitány elfolytott nevetésről árulkodó arcát.

– Semmi baj. Még nekem is néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy Miss Grey helyett Elenának szólítom – mondta Norrington, mire elmosolyodtam. Ezután még sokáig beszélgettünk egymás mellett ülve a csillagokat pásztázva és már nem is emlékeztem, hogy mikor vagy elmentem-e egyáltalán lefeküdni.

Ez a mostani amolyan speciális fejezet lett mivel ez a történet leginkább Elena szemszögéből játszódik viszont ezt a részt még azelőtt megírtam, mielőtt eldöntöttem volna, hogy E/1- es személyben akarom írni. Ettől függetlenül remélem teszett ez a fejezet is. (Még úgy is, hogy több mint háromszáz szóval hosszabb lett mint általában:) 

junattehar