– Ugyan Elena csak nem haragszol rám? – jött utánam Jack szintén már vagy huszadszorra, mikor én aznap már vagy századszorra néztem levegőnek.

Irónikus nem? Egyik nap én üldözöm azzal a szándékkal, hogy vívást tanítson nekem, a másik nap meg ő lohol utánnam csak azért mert piszkálja a csőrét, hogy tudomást sem veszek róla. Mivel ekkor nem dolgozni voltam fent a fedélzeten a tegnapi ígéretem miatt, így napközben baloldalamon a kislányt igyekeztem járni tanítgatni, ami nem volt túl eredményes, de ezt persze nem is vártam tőle. Időközben sokan oda jöttek hozzám a "kis társaságomat" megszemlélni, amit viszonylag jól fogadott a kislány. Jack is odajött volna piszkálódni, meg próbált kommunikálni velem, de én egyszerűen meg sem hallottam. Haragudtam rá, hogy tegnap így lejáratott engem, és képtelen volt segíteni nekem, ráadásul a többiek is tanui voltak a kommédiának úgyhogy duplán dühös voltam rá. Viszont közeledett a dél, ezért elindultam Elizabeth kabinjához, hogy átadjam neki a stafétát felvigyázást illetően, hogy azután indulhassak Norringtonhoz a hajó elejébe vívás órát venni. Na ekkor kezdődött ez a kis jelenet.

– Egy okot mondj amiért nem kéne haragudnom – fordultam meg hirtelen úgy, hogy Jack majdnem nekem jött.

– Talán mert... belém estél? – vigyorodott el a tőle már oly megszokott egyszerű, mégis szerinte értelmes mondattal megoldva az amúgy "iszonyú nehéz" rejtélyt. Egy pillanatra rámeredtem, majd engem is meglepő nyugod mosollyal súgtam vissza a választ a fülébe.

– Túl kevés –  fordultam vissza az utamat folytatva.

– Áucs ez biztos fájhatott – gondoltam, mikor már hallótávolságon kívül került. De a világ minden kincséért sem fordultam volna vissza erről megbizonyosodni.

Nem voltam szívtelen, de néha nem ártott tudatni Sparrow-val, hogy le lehet kopni rólam. Meg hát továbbra sem bocsáltottam meg a tegnapiért, holott lassacskán már magam sem tudtam megállapítani pontosan mi értelme van még haragudni rá. Ezután lepasszoltam a kicsit (akinek délelőtt meglepően nagyon tetszett a dolog, hogy láthat új arcokat) Elizabethhez, átszaladtam az én szobámba, ahol a nemrégiben Gibbstől kikönyrgött kardom hevert, ugyanis én idióta elfelejtettem Tortugán kardot is beszerezni. Bár az is igaz, hogy nem futotta volna már a pénzemből. Ezt követően elindultam megkeresni Norringtont, aki már edzésre készen várt rám a hajó orrában. Természetesen ő is végig nézte a pár percel ezelőtti jelenetet, de pillanatnyilag nem mondott rá semmit. 

– Itt vagyok. Mivel kezdünk? – kérdeztem minden kertelés nélkül megállva előtte izgatottan.

– Először is felmérem mekkora az esélye annak, hogyha valaki önre támad kirepül a kezéből a kard – mondta, majd kihúzta a pengéjét. Követtem a példáját és magam elé emeltem a sajátomat, felvéve a védekező állást. Norrington meglendítette a kardot tartó kezét és akkora csapást mért az enyémre, hogy csak az erőmnek köszönhettem, hogy nem repült ki a kezemből. Norrington elismerően bólintott.

– Kezdetnek nem is volt olyan rossz. Következőnek az alap védekezéseket mutatom meg – folytatta a kapitány, majd mellém állva tanítgatni kezdett. Látszólag komolyan vette ezt az oktatás dolgot.

Egy ideig tudatosan koncentráltam Norrington minden egyes mozdulatára és igyekeztem le utánozni őket, de mivel ezeket villám gyorsan kellett végre hajtani, ezért nekem egyfajta mozdulat sort kellett megtanulnom kissebb-nagyobb sikerrel. Mikor aztán az exparancsnok úgy találta, hogy már egész jól megy nekem, ő megpróbált támadni, én pedig az eddig tanultak szerint megpróbáltam kivédeni a csapásait. A reflexeim ebben szerencsére rá segítettek, így gyorsan de biztosan tanultam.

– Olyan sebesen kell reagálni egyes mozdulatokra, hogy még pislantani sincs idő. – jegyeztem meg amikor a kapitány végre valahára engedélyezte a szünetet – Így fogadok, hogy nem egy hét alatt tanultja meg az ember az ilyesmit. Ennél talán még úszni is könnyebb – folytattam a fejtegetést.

– Valóban. Azonban vívni sem csak egy alkalomra tanul meg az ember, hanem ez a tudás utánna élete végéig kíséri. Ha sokat gyakorol, akkor egy idő után már menni fog – mondott Norrington valami bíztatás félét én viszont csak felsóhajtottam.

– Az már kérdéses, hogy lesz-e annyi időm rá, hogy olyan szintre juthassak amibe talán már egyedül is boldogulok – mondtam inkább magamnak mint a hajdani parancsnoknak. Erre nem tudott mit felelni, így folytattuk a vívást, de amikor a kapitány már látta rajtam, hogy lassacskán nem bírom tovább, berekesztette az órát.

– Az első leckét elkönyvelhetjük sikeresnek – tette vissza a kardját az óra végén a tokjába.

– Hát szerintem elég szánalmas volt. Mármint tőlem – válaszoltam grimaszolva követve a példáját. – De majd igyekszem.

– Ne legyen túl szigorú magához Miss Grey. Már ez is nagy teljesítménynek számít egy hölgy részéről – mondta Norrington meggyőző pillantást vetve rám, amit nem tudtam mire vélni, de végülis igazat adtam neki. 

– Ön is jön ebédelni? – kérdezte nagysokára, mert a napirenden következő pontja az ebéd lett volna. És nem bántam volna egy kis társaságot.

– Én ezt korántsem nevezném ebédnek. Tekintve, hogy már egy órája délután van – jegyezte meg a kapitány, de azért az oldalamra sétált.

– Akkor egy kései ebédre? – kérdeztem vissza félmosollyal.

– Amennyiben önnek nincs ellene kifogása, akkor örömest – válaszolt bólintva egyet.

– Nincs hát – vágtam rá vigyorogva, majd elindultunk a konyhába. – Különben nem tudtam, hogy ilyen jól bírja az éhezést –  szóltam játékosan oldalra pillantva.

– Hidje el, rosszabbat is túl kellett már hogy éljek. Ez nem számít kihívásnak – felelte Norrington nyugodtan, de némileg elkomorodva. Ilyenkor mindíg elmélyültek a ráncok az arcán és úgy nézett ki mintha öregedett volna vagy öt évet. Sugárzott belőle a megtört ember... Így nem is említettem többet ezzel kapcsolatos dolgokat, hanem lehajtott fejjel mentem tovább az oldalán. Pedig tegnap még ahogy felnéztem rá láttam, hogy valami különös fény költözik a szemébe. Olyan amitől eltünt belőle az általában látott reményveszettség és búskomorság. 

– Sajnálom, nem akartam emlékeztetni erre – mondtam csendesen. Erre Norrington mintha álomból ébredt volna  fordult felém.

- Nem kell ezért bocsánatot kérnie... Nem tudhatta – biccentett bocsánata jeléül.

– Ezt pont a jövendő mondónak mondja – vontam fel a szemöldököm, és megálltam.

– Ó, nem úgy értettem – kezdett volna el mentegetőzni mikor rájött szavai értelmére, mire elnevettem magam.

– Ne aggódjon én sem úgy gondoltam – mondtam mosolyogva.

Ahogy leértünk a konyhába, nem meglepő módon már senkit sem találtunk ott hisz már bőven elmúlt ebédidő, így mi voltunk az utolsók. Colins persze nem felejtett el egy rosszalló pillantást vetni rám mikor látta, hogy még csak most jövök le. Nem mintha nekem tetszett volna, hogy ilyen későn jutok el addig, hogy valamit harapok, de edzés előtt mindenki tudja, hogy nem jó enni. Amíg Norringtonnal az adagunkat majszoltuk, meg is említettem neki, majd meg állapodtunk abban, hogy hetente háromszor ad edzést délután-esténként, de szigorúan csak naplementéig. (Mert nyilván nem gyakorolhattunk sötétben, amikor már kábé semmit sem látunk.)

– Különben... hallottam a délelőtti kis... hogyis mondjam... nézeteltérésüket Sparrow-val – kezdte óvatosan Norrington, kis idő elteltével.

– Aha... Na és mi a véleménye? – kérdeztem letéve az eddig unottan kezemben forgatott evőeszközt.

– Bevallom némiképp meglepett, hogy haragszik rá – mondta fürkészően végignézve rajtam, amiből azt a következtetést vontam le, hogy többet szeretne hallani a témáról. Közben észre vettem, hogy a szakács is hegyezni kezdi a fülét, így tüntetően ránéztem. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy elküldjem melegebb tájakra és csak ezután válaszoltam a parancsnoknak.

– Nincs ezen mit meglepődni. Segítséget kértem tőle, de ő magasról tett rám, és még csak annyit sem volt hajlandó mondani, hogy sajnálom. De ez Jackre vall. Tipikus barom, akit más sem érdekel csak a lányok, rum és a tenger. Aztán amikor már őt veszik semmibe, az már nem tetszik neki –  csóváltam meg a fejemet. – De ok nélkül nem szoktam túl sokáig haragot tartani...csak ameddig szügséges. – tettem hozzá óvatosan elmosolyodva – Jackre amúgyis nehéz is, hisz előbb-utóbb tuti csinál valami olyasmit amivel teljesen ellent mond önmagának, úgyhogy erről ennyit. – mondtam legyintve.

– Úgy beszél mintha már jól ismerné – jegyezte meg pár perc után csendesen.

– Ez nem is csoda, elvégre ismerem őt a jövőből és múltból is – mondtam huncutul. – De az is igaz, hogy nem kellett volna annyira ragaszkodnom ahhoz, hogy ő tanítson, hanem akár már a legelején fordulhattam volna önhöz – folytattam felpillantva rá. E hallatán Norrington elég furcsa képet vágott.

– Miért néz így rám? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel, mire a férfi észrevette magát, és rendezte az arcvonásait.

– Csupán... meglepett – felelte végül.

– Ha már végeztek akkor mehetnek is – szólt közbe hirtelen Colin, és zsörtölődve el vitte a kiűrült tányérjainkat. Kicsit zavartan álltunk föl az asztaltól.

– Nos... ez felettébb figyelemre méltó – mondta Norrington a tarkóját dörzsölgetve.

– Csak természetes – bólintottam. – Nade én most megyek. Még meg kell beszélnem Elizabethtel, hogy hogyan osszuk be egymás között a kislányra való felvigyázást azokra a napokra amikor vívást oktat majd nekem. – mondtam eltöprengve.

– Ezek szerint az apróság egy lány? – kérdezte Norrington kissé csodálkozva.

– Azt hittem látott minket, hisz egész délelőtt kint voltam vele – jegyeztem meg meglepődve. – De igen lány. Jack és a legénység legnagyobb örömére.- folytattam jót derülve.

– Értem. Akkor a legközelebbi viszont látásra – mondta a kapitány, aki idő közben elkísért a kabinomig és már fordult volna vissza a kabinom ajtajából, hogy a dolgára induljon.

– Hé... – szóltam utána hirtelen, mire megfordult, és kérdőn rám pillantott.

– Köszönöm, hogy segít. – biccentettem felé hálám jeléül.

– Szóra sem érdemes. – mondta kis hezitálás után bólintva.