Az egész egy szokásos nappal kezdődött. Épp a délutáni alvás következett a babának ameddig mi Elizabethel közösen a fedélzeten tartózkodhattunk és szabadidőt tölthettünk el kivételesen külön-külön.

Már épp egész jó kedvem lett a gondolattól, hogy végre egyedül is kikapcsolódhatok egy kicsit, azonban rögvest elszállt amint megláttam Jackket amint a padlót súroló Norringtont szekálja. Ezúttal valami olyan hülyeség miatt, hogy tisztítsa meg a csizmáját ahogy a mozdulatokból kivettem. Erre elfutott a méreg mert nem hittem el, hogy Jack képtelen békén hagyni azt az embert aki, szegény neki köszönhette, hogy most ott tart ahol. Így hát nagy léptekkel feléjük vettem az utat. Jack alig pár másodperc múltán kiszúrta, hogy kopogó csizmával felé tartok és bár valószínüleg nem erre számított igyekeztem a megjelenésemmel azt sugallni, hogy ne számítson sok jóra.

– Mit csinálsz már megint Jack? Szivatod az embereidet? – kérdeztem fennhangon. Őt egy pillanatra meglepte, hogy védem az alattunk gugolót de gyorsan észbe kapott és valami magyarázat félét igyekezett adni.

– A legkevésbé sem. Csak megkértem Folt kapitányt, hogy fényezze ki egy kicsit a csizmám fejét... Nem igaz kapitány? – válaszolt a történet feltehetőleg szépítettebb változatát előadva és vetett Norringtonra egy olyan „mond-hogy-igyzam-van-vagy..." pillantást amiről Sparrow azt hitte, hogy nem vettem észre, de hogy milyen rosszul hitte!

– Igaz – válaszolt Norrington a fogát csikorgatva. Látszólag nem akarta, hogy olyasmi következzen be aminek nem kéne, bár tisztán látszott rajta, hogy legszivesebben kardot rántana és lekaszabolná a mi „jó" kapitányunkat, így én gyorsan közbe vágtam.

– Jack, ne játszd itt az ártatlant – vetettem rá egy lesajnáló pillantást, majd lehajoltam és azzal a lendülettel kikaptam Norrington kezéből és Sparrow csizmája alól a vizes rongyot. Ezt követően pedig végig toltam kétszer Jack bakancsának fején, amihez hozzá fűzném, hogy egy cseppet sem változtatott a külsején.

– Tessék. Most boldog vagy? – egyenesedtem fel bosszúsan Jack szemébe nézve. Közben persze vissza adtam a rongyot a volt parancsnoknak aki csodálkozó tekintettel kísérte a mozdulataimat. Láttam ez enyhített a bosszúvágyán egy kicsit.

– Ari vagy Eli, csakhogy ezt nem tőled kértem hanem a kapitánytól – bökött Jack lefelé, mire én csípőre téve a kezem, tettem felé egy lépést .

– Ne kárörvendezz mások szerencsétlenségén, mert ha nem vigyázol a jövőben vissza kézből fogod kapni az élettől ugyanezt a taslit – mondtam halál higgadt hangon. Jack nem meglepő módon, nem ijedt meg csak össze ráncolt szemöldökkel méregetett.

– Ezt most vegyem egy jövendölésnek?

– Annak veszed aminek akarod. Én csak adtam neked egy baráti tanácsot.- vontam vállat nyugodtan. – És nem mellesleg továbbra sem adtam engedélyt arra, hogy becézgess. A nevem Elena Grey, és punktum – mondtam kioktató stílusban, és erre a végszóra valaki a nevemet kiáltotta fentről, és egy kötél ereszkedett le. Fel pillantottak, majd egy magabiztos kézzel megfogtam és már röpültem is a felhők közé.

Később munka közben észre vettem, hogy többen is engem figyelnek. Elsősorban Norrington, aki az incidenst követően lopva végig kísérte egyes mozdulataimat miközben a padlót súrolta. Különben véleményem szerint drámaibb befejezés lett korábbi hadműveletem Jack harmadik részi " uraim, eltávolodom önöktől" távozásához képest, mert mikor végeztem odafent és ismét egy légies huppanással a padlóra érkeztem, Elizabeth rögtön letámadott aki megjegyezném a második megfigyelőm volt. (Előtte viszont megtárgyalták Jackkel a megbízó leveleket, amit Norrington hegyes fülekkel hallgatot.) Mert ami az illeti a múltkori repülések óta állandó szokásommá vált, hogy ha odafent ütyködök leszálláskor kőrözök egyet. A többiek szerint ez jó ötlet volt mert így legalább fejlődött az egyensúly érzékem. Állításuk szerint ez a tudás még a harcnál is jó használatot fog tenni.

– Elena te honnan tudsz ilyesmiket? – kérdezte Eliza hatalmas szemeket meresztve rám. (Mint egy kisgyerek, holott én voltam kettőnk közül az öt évvel fiatalabb.)

– Aki több mint egy hetet tölt kalózok között, az jó úton jár ahhoz, hogy ő maga is azzá váljon... vagy legalábbis hasonlítson rájuk – feleltem vállat vonva – De mióta vagyunk kint? – kaptam észbe és mindketten egy rémült pillantást váltva a kabinomhoz kezdtünk rohanni. De nagy megkönnyebülésünkre a kicsi még mindíg aludt így megnyugodva leültünk az ágy szélére és onnan néztük őt. 

– Korához képest nagyon szép kislány – jegyezte meg Elizabeth mosolyogva az apróságot nézve.

– Igen és bár nem tudom, hogy hány éves de ha jól saccolom akkor nem lehet több pár hónaposnál és mégis nézd meg már mennyi haja van – néztem lelkesen a baba apró csodás fekete hajfürtjeit.- Anyám szerint nekem is nagyon korán megjelentek az első hajszálaim – gondolkodtam el halkan. Elizabeth lassan rám emelte a szemét.

– Ők hol vannak? – kérdezte pár perc után csendesen de érthetően.

– Otthon – feleltem szomorúan elmosolyodva. – Bár van két nagytesóm is.-tettem hozzá és halkan, hogy a kicsit ne ébresszük fel a családjainkról kezdünk beszélgetni.

– Remélem apámnak nem esett baja a történtek után... – mondta hirtelen a barátnőm kicsit elkomorodva.

– Megnyugodhatsz. Jól van – mondtam biccentve egyet. Nem örültem volna ha épp olyan összetörtnek kéne látnom Elizabethet mint amilyen én is nagyritkán voltam.
Később azonban mikor már a fedélzeten dolgoztam elmélyedtem a gondolataimban.

– Miért mondtam neki, hogy jól van mikor csak hetek, talán hónapok kérdése és megakarják majd ölni?! Sőt nem csak akarják de meg is fogják! Szőrnyű vagyok! – gondoltam keserűen majd szomorúan fel sóhajtottam mert nem akartam Elizának csalódást okozni azzal, hogy olyat állítok ami később már nem is lesz igaz. Közben viszont észre sem vettem, hogy valaki megszólított.

– Tessék? – kaptam föl a fejem összerezzenve ám mikor megláttam Norringtont egy kicsit megnyugodtam. – Elnézést, nagyon elmerengtem valamin munka közben – tettem hozzá bocsánatkérően a kapitányra pillantva. Egy kicsit meglepett a felbukkanása mert eddig jóformán észre sem vett, és általában eddig mindig az a magába forduló típus volt.

– Sajnálom, hogy megzavartam – mondta rekedtesen, a tekintete pedig a munkámra tévedt. – Az ott lazára lett megkötve – bólintott a kezemben lévő kötélre aminek a kifeszítésén eddig fáradoztam. Mielőtt bármit is szólhattam volna odalépett hozzám és helyrehozta a hibámat.

– Öhm... köszönöm – nyögtem ki mikor át estem az első sokkon – Legközelebb jobban figyelek – tettem hozzá.

– Ez a legkevesebb. A történtek után – bólintott.

– Ja... az nem volt semmi – legyintettem. – Jack néha átlépi a határt úgy, hogy észre sem veszi, ezzel mennyire idegesít másokat. Habár mivel Jack Sparrow kapitány (!)-ról beszélünk szerintem egyáltalán nem is ismeri a határokat... Csak akkor veszi észre magát mikor már a megölésével fenyegetőznek – jegyeztem meg irónikusan felvont szemöldökkel, inkább magamnak mondva ezt mint az exparancsnoknak.

- Akkor sem mindig.- tette hozzá a parancsnok nem túl vidám arccal, mire elnevettem magam.

- Jogos. Az akasztásnál is csak unottan állt ott pedig tudta, hogy halál vár rá. Legalábbis várt volna ha Will nem sietett volna a segítségére – mondtam felvillanyozódva vissza emlékezve a jól ismert filmre. (Aminek folytatásában továbbra is benne voltam.) Norringtont egy pillanatra meglepték a szavaim.

– Ezt maga honnan tudja? – kérdezte furcsálódva.

– Ezek szerint a kapitány, vagy inkább helyesbítek, a kapitány és a legénység még nem sutyorgott rólam semmit magának? – kérdeztem vissza meglepődve. – Amekkora pletykafészkek az ember azt hihetné, hogy mindenkit beavatnak a dologba aki szembe jön velük.- tettem hozzá a szememet forgatva.

– Ami azt illeti hallottam egy-két szóbeszédet arról, hogy ön jövendő mondó – jegyezte meg kétkedve.

– Akkor fogadok, hogy nem hitte el –  vigyorodtam el mindentudóan, hisz rá volt írva az arcára. – Nos, ha eddig nem tette, akkor ezek után sajnos kénytelen lesz Mr. Norrington – közöltem vele pajkos mosollyal. Az említett már épp nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, én azonban csak mosolyogva felemeltem a kezem.- Inkább meg se kérdezze, hogy honnan tudom a nevét. Ugyanez volt amikor Jackkel találkoztam először.- adtam meg a fel nem tett kérdésre a választ.

– Az én nevem Elena Grey, bár azt hiszem ezt korábban már volt alkalmam említeni – nyújtottam kezet féloldalasan. Norrington egy pillanatra habozott mielőtt elfogadta volna.

– Örvendek – mondta jobb híjján. Pár másodpercig még ott álltunk némán, de a helyzet kezdett kicsit kényelmetlen lenni, ezért igyekeztem ezt feloldani.

– Szóóóval... minek köszönhetem különösebb érdeklődését Mr. Norrington? – kérdeztem diszkréten hátra téve a kezem.

– Bevallom kicsit furcsállom, hogy Sparrow megengedte, hogy egy hölgy is szolgáljon a hajón – mondta fürkészően.

– Háát, ennek bizony egy alkú az oka – mondtam enyhén szarkasztikus arccal vissza fordulva a kötelekhez.- Bár gondolom ezen már nem lepődik meg.- pillantottam felé félmosollyal.

– Mást nem is várhat az ember kalózoktól – jegyezte meg Norrington szarkazmussal.

– Ez teljesen jogos – bólogattam egyetértően, és még épp mondani akartam volna valamit amikor a hátunk mögül valaki közbe szólt.

– Bocsánat, hogy megzavarom ezt a felettébb izgalmas eszmecserét de közben akadnak tennivalók amiket nem ártana elvégezni – közölte velünk ez a valaki szárazon mire Norringtonnal egy emberként fordultunk a hang irányába.