A korom fekete éjszaka után, szép lassan kezdett felvilágosodni északon az ég. Majd pár óra múlva már a nap első sugarait is meg lehetett pillantani a horizonton. Csodálatos a napfelkelte. De az emberek ezt mindíg lekésik. Át alusszák az egészet és fogalmuk sincs, hogy miről maradnak le! Egészen idáig én sem tudtam. De nem azért tettem most így mert én ezt akartam. Karikás szemekkel ültem az ablakpárkányon. Át virraszrottam az éjszakát. Hogy miért, azt gondolom nem kell részleteznem. Fárdtan ásítottam egyet és fejemet oldalra fordítva ellenőriztem Janet. Változatlanul aludt. Ő nem volt jelen múlt este amikor az a sok minden történt. Az ideiglenes szakácsot megkértem, hogy tartsa rajta a szemét addig amíg megissza a tejet és ügyeljen rá, hogy ne csináljon galibát. Így mikor vissza értem már csak egy asztalon alvó kislányt láttam egy üres cumisüveggel a kezében. Az elmúlt események után Elizabeth-tel nem beszéltünk. Teljesen magába zuhant az apja halála miatt, ezétt Will vigyázott rá, én pedig túlságosan hibásnak éreztem magam ahhoz, hogy ezért bocsánatot kérjek mert tudtam, hogy ezt már nem fogja nekem megbocsátani bárhogy is nézzük. Behunyva a szememet vissza emlékeztem Barbossa szavaira még a tegnap estéről mikor a bűntudat érzetem már önmarcangolásba csapott át.

Vissza emlékezés

Épp azon voltam, hogy valamivel megpróbáljak ártani magamnak az első kezembe kerülő dologgal, ami ebben az esetben egy csákkány lett volna ha Barbossa váratlanul felbukkanva nem kapja el a karomat. Rögvest felé rántottam a fejem és könnyes, meggyötört arccal ránéztem.

- Engedd... ennyivel tartozom neki.- suttogtam és már tényleg a síró görcs kezdett kerülgetni. A kapitány egy pillanatig már sajnálva nézett de engedni nem engedett el.

- Azzal, hogy kárt tesz magában, nem hozza vissza.- felelte csendesen Barbossa.

- De megmenthettem volna!- tört ki belőlem kétségbeesetten.- Megkérhettem volna Jamest, hogy küldjön a nevemben egy levelet, vagy tartsa távol a szívtől, vagy, vagy...

- Elég lesz Miss Elena.- mondta Barbossa sokat mondó pillantást vetve rám.- Ha meg akadályozta volna lehet, hogy a jövőt is megváltoztatta volna.- emlékeztetett az elveimre. Hosszasan meredtem rá, végül fásultan leeresztettem a csákkányt, a kapitány pedig elengedett.

- Nem menthet meg mindenkit a sorsától.- tette hozzá. Nem feleltem azonnal hanem a tettem egy pár lépést oldalra majd vissza fordultam.

- Bele sem gondol...- kezdtem csendesen.- ...Hogy milyen érzés a tudat, hogy megmenthettél volna valakit de nem tetted, ráadásul a saját butaságod miatt csak ültél ölbetett kézzel. Nem tudod milyen az ha emiatt bűntudata...

- Téved.- vágott közbe Barbossa keményen.- Ahhoz képest, hogy kalóznak nevezi magát meglehetősen keveset tud a magunkfajták életéről.- lépett hozzám szárazon.

- Sosem mondtam, hogy igazi kalóz vagyok...- mondtam konokul megrázva a fejemet.- Csak egy lány aki huzamosabb időre kalóznak állt, hogy a jövőt tudva segítsen. 

- És ez a lány épp ezért nem tudja milyen is amikor Isten igazából vér tapad egy kalóz kezéhez.- mondta  Barbossa szikáran felemelve a fejét.- Egy kalóz mindíg csak a maga bőrét menti, sosem másokét. Ennek köszönhető ha életben maradunk. De ilyen a világ. Egyszer mindenkinek üt az órája. Ön viszont nem hibás kisasszony. Ha ott lett volna sem tudta volna ezt megakadályozni.- mondta majd sarkon fordult és elment.

Vissza emlékezés vége

Kinyitottam a szemem. Az utóbbi mondata mögött éreztem, hogy egy kicsit több bújik meg mint egyszerű kijelentés. Barbossa az a tipikus kalóz volt aki tényleg nem foglalkozott magán és a céljain kívül mással. Viszont néha gondolom, hogy tudatosult benne miket is tett a múltban, de persze ismerve őt feltételeztem, hogy nem okozott túl sok fejfájást magának, mégkevesebb bűntudat érzetet. Talán egy kicsit. Viszont az szöget ütött a fejembe, hogy ha a kormányzót semmi esélyem sem volt megmenteni... akkor Jamest hogy fogom? Nem mintha nem találtam volna ki már jó régen valami tervet, de ha már a korábbit elbuktam... kezdtem kételkedni magamban és abban, hogy sikerülni fog. Hogy térhetnék akkor mégis vissza hozzá?

- Aki kalózkodásra adja a fejét akkor annak nem árt egy jó idegzet, de mégjobban egy átlagosnál kisebb lelkiismeret.- gondoltam újjabb bölcsességgel gazdagítva magamat. Így utólag belegondolva többet tanultam az élettől ott fél év alatt mint otthon öt alatt. Ennek fényében, hogy az éjszaka ilyen szépen elfilozofáltam a közelgő reggelt nézve elkezdhettem gondolkodni rajta mit adok a kis Janenek enni ha majd fel kel.

***

A lépcső sarkába kucorogva próbáltam minél összébb húzni magamat. Nagyon kicsinek éreztem magam. Elizabeth is hasonlóan érezhetett mert a másik végletben ő is ugyanúgy magánykodott a lépcső végében. A többiek sem néztek ki sokkal jobban, nem volt kétségem afelől, hogy ők is átvirrasztották az éjszakát. A kislány délutánra már Will karjaiban pihent és mindketten nézték az egyre lejjebb kúszó napkorongot. Egészen addig a pillanatig míg lefelé irányuló kobakomra árnyék nem vetült. Kérdőn feltekintettem William barátomra aki csak némán legugolt mellém és mélyen a szemembe nézett.

- Nem haragszik rád. Csak gyászol.- mondta csendesen. Tudtam kire céloz.

- Persze. Csak csalódott bennem.- morogtam az orrom alatt.

- Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg tőle.- tette hozzá felegyenesedve.

- Will...- sóhajtottam fel.- Hagyj...túl sok volt ez nekem.- mondtam erőltenül. A Turner fiú nem szólt semmit, hanem vissza tért az eddigi helyére.

- Nincs vízünk, már csak rumunk maradt.- szólalt meg pár perc után Pintel félhangosan miközben igyekezett a maradék vízcseppeket kinyerni a kezében tartott kulacsból.

- Rumunk sincs már.- felelte a vele háttal ülő Gibbs egy rumos üveg fenekét fixírozva.

- Remek.- gondoltam keserűen, bár igazából nem nagyon érdekelt.

- Ha el nem hagyni ezt a tengert még éjj előtt, félek hajózunk elátkozott vizeken. Vakon bolyongani világok közt örökre.- hallottam meg Dalma hangját messziről aki jelenleg Will mellett állt. Egy pillanatig mérlegeltem szavai súlyát, majd gondolva egyet fölálltam és oda léptem hozzá.

- Ha én mégis megtenném...haza jutnék?- kérdeztem jelentőség teljesen az Istennőt.

- Ezt akarni Elena Grey?- fordult felém mustráló tekintettel Tia mire én csak enyhén megráztam a fejemet.

- Csak akkor lehet történni ez, ha akarni is. Máskülönben te lelked is tévejegni örökké az ismeretlen.- mondta vissza nézve a sötét felhők között lenyugvó napra.

- Víz nélkül az örökké rövidebb lesz mint gondolnánk.- jegyezte meg Gibbs is a hajó oldalára támaszkodva. Eközben Will kivált közülük és Janet vissza szolgáltatva nekem, elindult körbe sétálni a fedélzetet majd később Gibbs is csatlakozott hozzá. Körbe néztem a hajón de mindenütt csak fáradt és reményveszett kalózokat láttam heverészni. Ragettiben volt annyi energia, hogy Jacket (a majmot) kergesse aki már sokadjára is ellopta a faszemét, meg Jack (a Sparrowban) aki most nagy érdeklődéssel tekergette a térkép gyűrűit.

- Hamarosan kezdődik az újjabb izgalom.- gondoltam és minden maradék erőmet össze szedve határozottan meghúztam az oldalamon az éjszaka folyamán megerősített baba hordózót amibe Janet bele is helyeztem. Most nem volt kedvem ahhoz, hogy igazi fangirl módjára nekiáljak megfigyeléseket gyártani. Egyszerűen csak túl akartam esni rajta.

- Az ott mi?- kiáltott fel pár perccel később Jack és felpattanva ültéből, rosszul játszott megilletődöttséggel rohant oda a velünk szemben lévő korláthoz magában motyogva. Néhányan azonnal követték a példáját azonban én még vártam egy kicsit. Egy kör oda-vissza után úgy döntöttem ideje nekem is elkezdeni a bemelegítést, ám Elizabeth is felkapta a fejét, de mikor észre vette, hogy én is felálltam egy pillanatra megtorpant, mire én amilyen gyorsan csak tudtam irányt változtattam, és Dalma és Will közé furakodtam, míg ő Jack és Gibbs között keresett helyet.

- Mi van ott?- kérdezte Sparrowt, Jack azonban egy értelmetlen rémült halandzsázáson kívül nem sokat segített. Két ujjabb kör után a szemem sarkából láttam, hogy már Barbossa is megértette az egészet amiután megtisztította (nem túl higénikus módon) Ragetti faszemét és végre ránézett a térképre.

- Ringatja a hajót!- fedezte fel Pintel legelőször.

- Ringatjuk a hajót!- kiáltott fel Gibbs is megértve a rohangálásunk értelmét amit én csak egy fáradt szemforgatással jutalmaztam, noha erre nagyon senki sem figyelt. És valóban, a hajó határozottan imbolyogni kezdett, amerre a többség volt.

- Fussatok egyszerre!- bíztatott minket Barbossa kapitány mielőtt a pincében fel nem verte az alvó legénységet és ki nem adta a parancsot miszerint oldozzanak el mindent, ezzel is rásegítve a hajó víz alá juttatását.

- Persze, Barbossa könnyen beszél, mikor nem ő szaladgál hulla fáradtan.- gondoltam fintorogva, de azért folytattam. Oda-vissza, oda-vissza és ez így ment egy ideig. Azonban egyszer mikor visszafelé kezdtem el sprintelni megláttam Pintelt és Ragettit az árbóchoz kötözve és ha ez nem lenne elég ráadásul fejjel lefelé.

- Vajon még milyen mélyre fog süllyedni az IQ szintjük?- kérdeztem magamtól hitetlenül. Pár perccel később már mindenki egyszerre futott egyhuzamban és bármily furcsa is, de fáradságom és rosszkedvem ellenére ahogy oldalra, a többiekre néztem egy pillanatra éreztem azt a kitartást és az erőt amivel mindenki együtt dolgozott a közös cél érdekében. És ez többé-kevésbé enyhített borús kedvemen. Hirtelen tudatosult, hogy én igenis közéjük tartozom és fontos tagja vagyok a csapatnak még ha hibázok is néha. Ami pedig Elizabethet illeti, elhatároztam, hogy márpedig megpróbálom jóvá tenni a hibámat... ha tudom. A hajó azonban már vészesen kezdte érinteni a vizet és futás közben is érezni lehetett, hogy egyre meredekebb a talaj alattunk és erősebben kell kapaszkodnunk. Még egy körután már kezdett enyhén a lábam alól kicsúszni a talaj. Újjabb oda-vissza út és már mind két karommal erősen kellett kapaszkodni. Újjabb, és hallottam ahogy egy matróznak nem sikerül elérni a korlátot ezért a vízbe csúszik.

- Már csak egyszer kell!- kiáltottam el magamat önkéntelenül is, ennek hatására pedig a legénység teljes erejével neki indult még utoljára a szomszédos irányba. A hajó azon oldala kiemelkedett a vízből, a lábunk már a levegőt szelte és sokan ijedten kiáltottak fel a természetellenes helyzetünkön. A napot kezdte eltakarni a hajó feneke és a tenger is csak egyre közeledett felénk.

- Most a fent a lent.- mondta fennhangon Jack nekünk és ez volt az utolsó amit hallottam mielőtt hatalmas levegőt vettem, és alá merültünk.