A nap további része leginkább azzal telt el, hogy Elizabeth-tel igyekeztünk bepótolni azt az időt amit eddig külön töltöttünk, mert volt egy pár érdekes tapasztalatunk amit nem ártott megosztani egymással. Mindketten elmeséltük, hogyan éltük meg az elmúlt időszakot és, hogy mit lehetne még javítani magunkon és a hozzáállásunkon bizonyos dolgokhoz. Már egészen alkonyodni kezdett mikor Jack nem túl udvariasan berontott a szobámba. Mikor meglátott minket összeráncolt szemöldökkel mutatott ránk.

- Ti akkor most...kibékültetek?- kérdezte zavaros arccal. Elizabeth-tel össze néztünk végül én szólaltam meg.

- Miből gondolod, hogy egyáltalán össze vesztünk?- kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Jones nyaralójában még úgy tűnt... habár, mostmár nem vagyok benne olyan biztos.- vont vállat.- Csak annyi, hogy ha nem akartok éhen halni, akkor támolyogjatok ki.- mutatott a háta mögé Jack.

- Nem Jack, mi tudod járni szoktunk, a támolygás az a te stílusod.- mondtam igyekezve megtartani a komoly arcomat miközben enyhén megráztam felé a mutató ujjamat. Jack csak elfintorodott majd látva, hogy mellettem nem fog tudni bohóckodni inkább vissza ment a fedélzetre.

- Ezt jól megmondtad neki.- jegyezte meg Elizabeth.

- Szarkazmus kérdése.- vontam vállat.- De életemben egyszer igazat kell adnom neki, mert korog a gyomrom.- álltam fel mire Eliza is követte a példámat. Odakint enyhén párás idő fogadott minket. Össze húztam magamon a vállamon pihenő vékony takarót, illetve megkértem barátnőmet, hogy ugyanezt tegye a karjában üldögélő Jane-nel. Miután rövidesen átmentünk a konyhába csak pár embert találtunk odalent. Megkaptuk a vacsora adagunkat ami ebben az esetben egy kenyér csücsök, egy kis kocka sajt és egy vékony szalonna darab volt, leültünk egy sötét kis sarokba.
Kecske nemlévén nem tudtam volna Jane-nek tejet adni HA, - igen csupa nagybetűvel, - nem tettem volna el végszügség esetére egy üveggel még azelőtt, hogy elérkeztünk volna a világ végére. Nem éppen a legjobb megoldás volt részemről de mivel számoltam ezzel a kis eshetőséggel így még tegnap este vonakodva de elraktam egyet.

- Vajon a többiek hol lehetnek?- kérdezte Elizabeth hangosan elgondolkozva.

- Valószínűleg a legénység nagy része pihen a pincében, Jack és Barbossa pedig fogadjunk, hogy a kormányon marakodnak.- feleltem miközben Jane kis kezeibe helyeztem a tejes üveget.

- Mitől vagy ilyen biztos benne?- kérdezte Eliza oldalra billentett fejjel.

- Kinézem belőlük és mert van tapasztalatom.- mondtam elmosolyodva. Ekkor a fejünk fölül léptek zaját lehetett hallani amit talán, ha nem lett volna az a kivételes nyugalom mint akkor biztos nem hallunk meg Elizabeth-tel. Mindketten a plafont képező deszkák felé kaptuk a fejünket.

- Vajon ki lehet még kint ilyen időben?- kérdeztem magamtól összeráncolt szemöldökkel.

- Néztük meg.- állt fel barátnőm határozottan.

- Nem mintha olyan fontos lenne, csak úgy kérdeztem.- feleltem gyorsan hisz még a kenyeret sem volt időm eltépni, nem hogy beleharapni de Elizabeth olyan pillantást vetett rám amitől inkább mégis csak meggondoltam magam és szomorúan búcsút mondtam a vacsorámnak, mert a kalózok hozzá állását ismerve: „Amit ott hagysz azt már nem is fogod megtalálni.". Főleg úgy, hogy már alig volt élelem a hajón, hogy az vízről már ne is beszéljek. Szóval felmentünk a fedélzetre.

- Egyszer a nagy kíváncsiságod fogja a vesztedet okozni Elizabeth.- mormogtam az orrom alatt amit persze senki sem hallott meg. Amikor kinéztem a korláton, hogy kiderítsem mi keltette fel a föntiek érdeklődését, de ahogy a pillntásom lefelé irányult majdnem olyan hangosat sikítottam, hogy csak egy hajszálon meg persze Elizabethen múllott, hogy nem riaszrottam fel a legénységet.

- Megőrültél? Nem kell felverni az egész hajót!- suttogta barátnőm a kezét a számra tapasztva.

- Miért, te mit tennél ha a vízbe néznél és egy rakás vizihullát látnál?- kérdeztem mérgesen mikor leszedtem magamról a tapaszt a tengerre bökve, mire Eliza is arra tekintett, és bár nem kiáltott fel úgy mint én de minimum meghűlt a vér az ereiben a látványtól. Tőlünk pát méterre Dalma állt Pintel és Ragetti társaságában, így mi is oda mentünk hozzájuk. Az előbb még Dalma magyarázhatott valamit (aminek tartalmát mint a jövő szakértője dióhéjban tudok) mert pár másodpercnyi csönd után Ragetti is megszólalt.

- Azok meg csónakok...- bökött a vízre ahol a vizi hullákon túl valóban apró fény pontokat lehetett látni amik mindegyikéhez egy ladik tartozott.  Pár méterre tőlünk Gibbs végszóra készítette elő a távcsövét, hogy közelebbről megszemlélje a közeledőket azonban ezt William barátom rövidúton meggátolta.

- Nem bántanak minket...vagy igen?- nézett kérdőn Tiára.

- Szellemek vagyunk nekik- felelte az Istennő röviden.

- Menjenek békével.- adta Barbossa is áldását rájuk. Gyászoltam azokat az embereket akik elmentek mellettünk. Nem csak azért mert a világban kevesebben lettünk nélkülük hanem azért is mert a legtöbbjük nem lehetett idősem harminc-negyvennél vagy még annál is fiatalabb. Ebből a szempontból nem tetszett a 17. század.

- Ha már ekkor tudták volna úgy gyógyítani az emberek mint 2019-ben akkor most lehet, hogy nem ezt látnám. Kitudja mennyit lehetett volna már egy Nasivin orrspray-el vagy egy algopirinnel elérni. Vagy egy lázcsillapítóval...- gondoltam szomorúan, de ez szöget ütött a fejemben. Mi lenne ha hoznék otthonról? Mi lenne, ha megtanulnék gyógyszet készíteni és visszajőve ide, doktornőkén gyógyítanék esetleg Port Royaban? Ebből aztán percekig tartó gondolat menet fejlődött ki majd rövidesen leszögeztem magamban, hogy a következő életemben gyógyszertárban fogok dolgozni odahaza, csak, hogy utánna megint vissza jöhessek egy nagy táska otthoni gyógyszerrel és gyógyítóként kezdjek üzemelni. Ha pedig elfogy akkor majd készítek.

- De ahhoz orvosi végzetség kell, latin, kémia, fizika meg még egy csomó mindenből kéne jó jegyeket szereznem a suliban... amihez otthon kéne lenni...ami nem tudom mikor lesz kivitelezhető... úgyhogy erről ennyit.- gondoltam csalódottan mikor már úgy bele éltem magam, hogy végre valami olyasmit csinálhatnék ami tényleg fontos volna. Ahogy meredtem a tengerre egy ismerős alakot véltem észre venni. Hunyorogva próbáltam figyelmesebben megszemlélni. De amit láttam, az jéghideg zuhanyként ért. Elfeledtette velem mindazt amin eddig gondolkodtam és helyette a szívemben átvette a helyét a rémült felismerés és a bűntudat. Mert ott, abban a csónakban nem más ült mint Govenor Swann. Akivel bár sosem találkoztam de belém nyilalt a döbbenet.

- Hisz azt mondtam Elizabetnek, hogy minden rendben van vele és most hagytam, hogy meghaljon! Nem tettem ellene semmit...- amíg én elhültem addig Elizabeth a szemközti korláton keresztül nézte ahogy egy ikerpár csónakja elhalad a hajó mellett, de most közénk lépett. Szeme azonnal kiszúrta AZT a csónakot és egy rövid sokk után boldog mosollyal kezdett el az utazójához kiabálni.

- Ez az apám, vissza értünk! Apám! Apám, én vagyok az!- azonban a kormányzó nem felelt, még csak a szeme se rebbent meg a hónapok óta nem látott lánya hangjára. Ugyanolyan üveges tekintettel nézett előre és bámult a semmibe.

- Elizabeth...ne zavard őt.- mondta komoran Jack barátnőm mellé sétálva. Eliza arcáról eltűnt a mosoly és lassan a rémület vette át helyét.

- Apám!- kiáltott Elizabeth kétségbeesetten apja után, aki ekkor mintha egy hosszú álomból ébredt volna fordult oda lányához.

- Elizabeth?- kérdezte meglepődve.- Halott vagy?- kérdezte.

- N-nem,  nem.- rázta meg Eliza hitetlenül.

- Én az vagyok.- felelte a férfi csendesen.

- Nem, az nem lehet! Elena azt mondta minden rendben van veled!- hebegte Elizabeth tehetetlenül. Will kérdőn felém nézett én azonban rá sem mertem nézni. Minden porcikám remegett és még mindig a sokk hatása alatt állva meredtem a ladikra.

- Elena?- kérdezte Mr. Swann, majd mikor meglátott legnagyobb meglepetésemre hozzám intézte a szavait.- Te vagy az az Elena akiért Norrington aggódik?- kérdezte érdeklődve.

- Hogy?- kérdeztem remegő hangon de ő akkor már nem engem figyelt.

- Az egész egy láda miatt. Furcsa. Azt gondoltam minden rendbe jön...- mesélte.

- Ússz ide!- vágott közbe Elizabeth gyorsan miközben a hajó oldala mentén követte a lassan elúszó apját.

-...És a szív.- folytatta Govenor rendíthetetlenül.- De megtudtam, hogy ha át döföm...az én szívem kerül a helyére. És örökké a Hollandin kell hajóznom. Mert nem maradhat kapitány nélkül. - oldalra néztem és még épp elkaptam Will komor pillantását majd Dalma közénk állt szintén őt figyelve.

- Milyen ostoba halál.- folytatta a kormányzó elgondolkozva.

- Valaki, kötelet! Gyere velünk!- ordította Elizabeth kétségbeesetten majd türelmetlenül szegény Martyhoz lépett akinek a kezében tehetetlenül lógott a kötél csomó.

- Gyerünk!- kapta ki a kezéből mérgesen a lány majd apjához hajította.

- A végzet árnyéka.- mondta Dalma jelentőség teljesen Willre nézve. Még mindig próbáltam feldolgozni ezt az embertelenül nagy hibámat és az sem segített, hogy remegve próbáltam elfolytani a könnyeimet és nem rögtön Elizabeth-hez rohanni bocsánatért könyörögni. De éreztem, hogy ezúttal nincs bocsánat a vétkemre.

- Fogd a kötelet!- utasította Elizabeth apját de az csak nézett rá.

- Büszke vagyok rád Elizabeth.- mondta rámosolyogva.

- Fogd már meg, nem érted?!- kérdezte a lány már-már hisztérikusan a kötél létrára állva mert a kormányzó csónakja már vészesen kezdett távolodni tőlünk.

- A hajón kell maradni!- kiáltott fel mostmár Tia is mikor látta, hogy Elizabeth mire készül és mind utánna rohantunk, hogy megállítsuk. Elizabeth sírva próbálta apját vissza tartani. Kiáltozott utánna, de már nem volt mit tenni. Will gyorsan átölelte a továbbra is apjáért kiáltozó jegyesét és csitítani kezdte. Én lassan a hajó legvégébe léptem és az arcomon folyó könnyekkel néztem az eltűnő Govenor Swannra.

- Sajnálom.- mondtam elcsukló hangon.- Hogy nem tudtam megmenteni.- tettem hozzá rázkódva.

- Ez nem rajtad múllott. Térj vissza Norringtonhoz.- mondta a kormányzó halványan elmosolyodva, majd még oda kiáltott Elizabethnek.- Mesélek rólad anyádnak!- és eltűnt. Többé nem láttuk őt.

- Nincs rá mód?- kérdezte Will Dalmára néve, aki azonban csak komoran megrázta a fejét.

- Várja béke.