– Valóban? – kérdezett vissza aztán Jack művigyorral közelebb sétálva Elizabeth-hez.- Ez nagyon megható. De úgy hiszem, hogy én hajóval vagyok, ti pedig nem – mutatott a tenger felé a kapitány a maga logikus észjárása alapján. – Ti szorultok megmentésre, amin alkalom adtán eltöprengek. Egy kicsit – tette hozzá méltóságteljesen.

– Hála isten van hajóm. Ott ni! – szólt bele Barbossa is a Gyöngy felé mutatva egy önelégült vigyorral. Jack a többiek takarásából kilépve össze, húzott szemöldökkel, próbált valamit meglátni a Gyöngy irányában, ami nyilvánvalóan nem volt ott.

– Nem látom... Valami tutajocska lehet ha így letakarja a Gyöngy – mondta én pedig abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak Jack naívságán vagy nevessek Barbossa sikeres lejáratásán akár direkt akár nem direkt volt. Azonban erre már nem maradt idő ugyanis a Turner ifjú ismét átvette a szót.

– Jack! Cutler Beckett megszerezte Jones szívét – lépett mellé sürgetően.

– Ő lesz az úr a tengeren! – kapott észbe Elizabeth is társulva Willhez.

– A dal is már felhangzani, a kalóztanács vár! – tette hozzá Dalma erélyesen.

– Ott hagyom a világot egy pillanatra és tessék máris kitör a káosz! – intett flegmán Jack

– Már ne is haragudj, de ez az egész „káoszt",  ahogy te hívod, veled kezdődött – szúrtam oda neki közelebb araszolva a barátaimhoz. Jack erre megfordult de beszólás híjján csak egy kisgyerekes vállvonással jutalmazott meg.

– Az nem az én hibám.

– Most a világnak szügsége van rád, de nagyon! – folytatta a győzködést Gibbs.

– Ahogy neked is ránk! – tette hozzá Will.

– Ennél gyorsabb gyorstalpalót még nem hallottam – jegyeztem meg gondolatban. Jack az utóbbi mondaton viszont fintorogva felénk fordult.

– Miért akarnék veletek menni? Közületek négyen meg akartak ölni, ebből egynek sikerült – mutatott Jack Elizabethre nem túl vidáman. A kijelentésre Will egy pillanatra megmerevedett, majd a mögötte álló lány felé fordult, aki csak lehajtottam a fejét. Ezután William rám nézett, én pedig bűnbánóan bámultam vissza rá.

– Ó, hát nem mondta el? – kérdezte Jack a reakciókat látva elmosolyodva. – Lesz miről beszélgetnetek az úton... Te viszont! – tévedt Jack pillantása rám és felszegett állal közelebb lépett hozzám.

– Jaj neeee, ne kezd már megint – nevettem fel fájdalmasan. – Volt egy alkunk, rémlik? És ha az emlékezetem nem csal, akkor még érvényben is va...

– Nem hozzád beszéltem. Útban vagy – vágott közbe Jack flegmán arrébb hessegetve, hogy végre szembenézhessen valódi társalgó partnerével: Tiával.

Ilyenkor úgy a keblemre tudtam volna őt vonni!...Hogy aztán a háta mögött egy bézból ütővel kupán vágjam. Nem erősen, csak épp annyira, hogy kijózanodjon.

– Ugye nem akarni Jack mondani, hogy rossz volt? – kérdezte Tia kuncogva végig simítva Jack szakállán.

– Nem tagadom, jól van jöhetsz – adta be a derekát a kapitány a hízelgésnek nem tudva ellenállni. – Nincs kalapod, nem jössz – tette hozzá Jack Ragetti mellett elmenve aki csak meglepetten felvont szemöldökkel utana nézett.

Miután Jack mindenkinek megmondta a magáét, illetve megadta az engedélyt a Szingapúri legénységnek is a csatlakozáshoz egy "Horgonyt fel!" paranccsal elő kapta a tájolóját, mire a korábban a Gyöngyön szolgált legénység csapata örömmel indult meg a csónakhoz, köztük én is, ám Barbossa egy pillanatra még megállított minket.

– Jack? – szólt kis majmának aki erre felmászott a vállára és a térképet a kezébe ejtette. – Merre akarsz menni Jack? – fordult most Sparrowhoz vigyorogva megveregetve a térképet, ezzel burkoltan közölve, hogy itt most nem sokra megy a kompaszával, amit Jack fintorogva de kénytelen volt tudomásul venni.

***

Miután felértünk a Gyöngyre én automatiksan a szobám felé vettem az irányt. Volt okom rá, hisz már két hónapja nem láttam a lakájomat amiben most nagyobb káosz uralkodott mint mikor rendrakós napot tartottam. De furcsa is volt vissza térni! Túl sok emlék kötött ehhez a szobához.

– Itt rajzolgattam Jannel először... és ott vertem be a fejemet az ágyba mikor fegyver után kutakodtam... amott találtam fejbe rendrakáskor Jackket egy zoknigombóccal... és... itt álltam amikor James bemászott az ablakon... csak, hogy beszélhessen velem – gondoltam sorra felidézve a jó és fájó emlékeket. – Ugyanazon a napon vesztettem el ezt a kis kabint is mint Jamest... De most itt vagyok. Nélküle. – letettem a kistáskámat, mely nélkül már soha nem mentem sehová és Janet a bevetettlen ágyra, majd neki láttam, kicsit rendbe szedni a Jack feltúrta terepet. Már éppen azon voltam, hogy vissza akasztgatom a ruhás szekrénybe a szanaszét heverő kabátokat, mikor odakintről egy még az eddiginél is nagyobb zsivajt hallottam meg odakint.

– Na, ezek már megint mit csinálnak? –  gondoltam magamban felsóhajtva, de eszembe jutott Jane aki továbbra is az ágyamon ült, igencsak örülve hogy ismét a régi szobánkban vagyunk. Most nem akartam magammal vinni, de tudtam azt is, hogy nem hagyhatom egyedül, épp ezért kénytelen kellve magamhoz vettem és a fedélzetre siettem. Már messziről hallottam Barbossa és Jack kiabálását:

– Te miért ordítasz?

– Te miért ordítasz?

– Nem! Te miért ordítasz!

– Te miért ordítasz? Csak a kapitány parancsolhat! – mutatott magára Jack mártírkodva.

– A kapitány épp ezért ordít! – vágta rá Barbossa indulatosan.

– De ez a hajó az enyém!

– A térkép kié?!

– Hát akkor te vagy ...a térképész!

– Na mostmár mindkettőtöknek befogi, különben beduglak titeket egy ágyúba és kilőlek titeket, vissza az óvodába, a továbbiakban pedig én leszek a kapitány! – álltam közéjük mindkettőjüket túl kiabálva és szerintem olyan arcot vághattam mint amikor anyám rajtakapott minket a nővéremmel azon veszekedni, hogy kié legyen a menő, mindenhol mozgathatós Barbie baba, mert a két kapitány behúzva fülüket, farkukat szó nélkül a kapitányi kabinhoz kezdtek el rohanni egymást lökdösve.

– Nyomorult kalózok... – motyogtam magamban bosszúsan és már fordultam volna vissza a kabinom felé, amikor Elizabethet láttam felrohanni a pincéből, és a hajó orrába sietni. Azóta nem beszéltem vele, hogy hajba kaptunk. Viszont most hogy végre kiderült az igazság, úgy éreztem ideje lenne beszélnem vele. Lassan követtem őt, amíg mellé nem értem. Észre vett, de nem szóltunk egymáshoz, csak az elénk táruló látványt néztük. Végül elmosolyodva a könyökömmel megböktem a vállát, mire azonnal felém fordult.

– Lemaradtál a jó részről.

– ...Milyen részről?

– Hát arról a részről, amit majd 54 évesen büszkén vissza idézhetek életem legdicsőségesebb pillanataként. Vagyis amikor megfenyegedtem a Karib tenger két leghírhettebb kalózát azzal, hogy lenyúlom a kapitányi tisztüket és kilövöm őket a világ másik végére – feleltem színpadias hangnemben, mire Eliza végre elmosolyodott.

– Mit csináltak már megint?

– Összevesztek azon hogy ki itt a főnök –  forgattam meg a szemem. –  Én meg mondtam nekik, hogy mindjárt én leszek, ha nem fejezik be. Rosszabbak mint a gyerekek ha engem kérdezel. Ennél még Jane is értelmesebb – Pillantottam le a karomban szemlélődő kislányra.

– Ez igaz – hagyta rá Elizabeth. Csönd telepedett ránk. 

–  Nézd, sajnálom –  sóhajtott fel egy idő után. – Igazad volt...

Egy pillanatig nem szóltam semmit, majd az egyik kezemet a vállára tettem.

–  Semmi baj – válaszoltam komolyan bólintva. – Neked sem lehetett könnyű ez az egész, és valamilyen szinten érthető a reakciód. Nekem kellett volna megértőbbnek lennem – egy pillanatra elhallgattam, de hamar megráztam magam. – Akárhogy is, ami történt megtörtént, és már nem tudunk rajta változtatni. Felejtsük el az egészet, és folytassuk ott ahol abbahagytuk – indítványoztam eltökélten.

Elizabeth hálásan elmosolyodott, majd közelebb lépett hozzám és megölelt.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Csak légyszi ne csinálj többet ilyet. Tudom hogy kalózok között vagyunk és nap mint nap ezt látjuk mindenkitől, meg minden, de azért próbálj meg ellenálni  a kísértésnek – ugrattam, mire barátnőm csak megforgatta a szemét, de aztán nem vitatkozott ezzel.