A napok teltek-múltak és kialakult egyfajta rutin. Reggelente a kislánnyal maradtam a kabinomban és foglalkoztam foglalkoztam vele, délutánonként pedig a fedélzeten élveztem a kalózéletet, és fordítva, eltérően attól Elizabeth mikor ért rá. Nem mintha túl sok dolga lett volna különben.

 A Gyöngyön már úgy ismertem a járást mint a tenyeremet és jóformán az otthonomnak is tekintettem. Ja és utóbb még vívás edzésekre is jártam. Ez viszont egy elég jó kis sztori, amit kár lenne kihagyni.

Tehát, az egész egy szerda délutáni napon kezdődött. Onnan tudtam, hogy meg kérdeztem az egyik barátomtól, akiről köztudott volt, hogy naptára van. Az meg hogy a dátum helyes-e azt csak Isten tudta volna megmondani, de most tegyük fel, hogy tényleg egy szerdai napon esett. Végeztem a szokásos dolgomat, Jack a kormány mögül adta ki az utasításokat nekünk, meg néha-néha leálltam pár szót váltani a többiekkel. Viszont biztos érdekelne titeket, hogy mi történt Norringtonnal a múltkori óta. Nos voltak pillanatok amikor sikerült elcsípnem, de akkor tájban nem volt túl bőbeszédű. Amit nem is értettem, tekintve hogy semmit sem csináltam amivel ezt ki érdemeltem volna.

Zárkózottabb lett, és kicsit úgy éreztem mintha kerülne. Na mindegy, vissza térve az eredeti témára, hosszú napon után rá vettem magam, hogy fel tegyem Jacknek a kérdést: adna-e nekem pár önvédelemre való vívó leckét. De egészen idáig nem tudtam megkérdezni mert eleinte tartottam tőle, hogy a múltkori csetepaté óta haragszik rám. Bár nem adta semmi jelét annak, hogy ez így volna, ezt a mi Sparrownk esetében sosem lehetett tudni. Most viszont magabiztosan oda léptem Jackhez aki felvont szemöldökkel végig mért mintha valami rosszat sejtene.

– Tehetek valamit a szép hölgyért? – kérdezte csibésziesen elvigyorodva. Láttam, hogy még folytatta volna a ragozást, de én inkább elejét vettem a dolognak és közben szóltam.

– Csak annyit szerettem volna megkérdezni, hogy lennél-e a tanítóm és megtanítanál-e kardot forgatni – vontam vállat semlegesen. Direkt az volt a célom, hogy úgy teszek mintha nem lenne olyan fontos, csak szimplán megkérdezem, hátha rá akad a horogra. Vicces, most meg már úgy fogalmazok mint egy halász Tortugáról.

– Minek neked? – kérdezett vissza flegmán.

– Mondjuk önvédelemre? – kérdezzem oldalra döntve a fejem.

– Bocs szivi, hogy le kell lombozzalak, de em lehet – mondta drámaian sóhajtva, majd intett Gibbsnek, hogy vegye át a helyét és mit sem törődve velem, lefelé vette az irányt.

– És miért nem? – álltam el az útját élesen.

– Mert a kapitánynak fontosabb dolga is van mint holmi ifjú hölgyeket vívni tanítani – mondta kioktató hangnemben, és engem kikerülve már ment volna tovább, de még visszafordult és őszintének szánt arckifejezéssel hozzá tette.

– Nem álna jól neked, kérd meg Lizit, hogy tanítson.

– És ha szépen kérlek? – kérdeztem bocsiszemeket meresztve rá mielőtt még végleg el akarta volna húzni a csíkot. Jack egy ideig fürkészőn vizslatott, majd megadta az egyszavas választ.

– Nem.

– Ne már, ne legyél szemét! – vesztettem türelmem véglegesen.

– Kalóz – vont vállat leplezetlenül vigyorogva mint a tejbetök, és faképnél hagyott.

Hatalmasat sóhajtottam. Mert akik ismertek, azok tudhatták és még ma is tudharják rólam, hogy nem adom fel ilyen könnyen. Így ha egyszerűen akarok fogalmazni: egész nap hajkurásztam a drága jó Jack Sparrow kapitányt, hátha egy idő után végre megadja magát. De minél többször próbálkoztam, annál reménytelenebbnek tűnt a dolog. Mikor aztán vagy huszadszorra mentem hozzá, már fel sem kellett tennem a kérdést már jött is a nemleges válasz.

Már kés élen táncolt eddigi angyali türelmem de csak azért is úgy döntöttem, hogy még utoljára megpróbálom mielőtt még végleg feladom, de még azelőtt hogy Jack után eredhettem volna, egy hang szólalt meg a hátam mögött.

– Szerintem jobban jár ha hagyja – Megfordultam, és Norrington kapitányt láttam felém közeledni, aki aztán megállt előttem. Csalódottan lehajtottam a fejemet. Egy percig csak álltunk, majd az exparancsnok „ne-csináld-fölöslegesen" pillantását látva megadóan sóhajtottam és a hajó korlátnak dőltem egy vesztes katona arcával. Nem sokkal Norrington is követte a példámat. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, de végül már nem bírtam tovább, és kiszakadtak belőlem a szavak amik egyésznap felhalmozódtak bennem.

– Azzal nem is lenne probléma, hogy segítséget kérek Elizabeth-től, és talán még tanítana is, ha nem tett volna már értem így is eleget. Amíg én idekint vagyok, ő odabent a kisbabával foglalkozik.

– Nem azt mondta, hogy ön vállal érte felelősséget? – kérdezte Norrington felvont szemöldökkel.

– Ő ajánlotta fel, hogy vigyáz rá – vontam vállat. A kapitány nem szólt semmit, csak elgondolkodva nézett maga elé.

– Végül is ha önvédelmet akar tanulni... – tért vissza a tárgyra – akkor éppenséggel én is taníthatok egy-két dolgot. Ha akarja – Egy pillanatig pislogás nélkül, döbbenten meredtem rá.

– Tényleg hajlandó lenne tanítani? – kérdeztem némileg hitetlenkedve.

– Talán van jobb választása? – kérdezett vissza.

– Nem... igaz – feleltem bujkáló mosollyal. Meg kell mondjam eléggé meglepett az ajánlata, főleg azok után, hogy az elmúlt időben nemigen beszéltünk, de végülis nem firtattam. A végén még meggondolta volna magát.

– Na és... mikor kezdhetek? – kérdeztem némi szünettel felnézve rá.

– Ha akarja akár már holnap is – vont vállat Norrington mindenféle különösebb érzelem nélkül.

– Ez komoly? – lepődtem meg őszintén.

– Ha van ideje... – biccentett.

Később leérve a kabinomba, elujságoltam Elizabethnek a fejleményeket.

– Komolyan egyész nap Jackket üldözted? – kérdezte hitetlenül mosolyogva a beszámolóm végén.

– Már bánom, hogy így tettem, Norringtonhoz kellett volna elsőként fordulnom – vallottam be szemforgatva.

– Nem feltételeztem volna Jamesről ilyet – jegyezte meg Elizabeth elgondolkodva.

– Szerintem ő maga sem – értettem egyet. A lány hümmögött valamit.

– ... Mindenesetre szerintem jól teszed, hogy beszélgetsz vele. Mióta nem láttam teljesen kifordult magából.

Bólintottam. Lehet az első részben nemigazán volt szimpatikus az ambíciózus parancsnok, aki akár az élete árán is hajszolta a célját, de ilyen sorsot senkinek sem kívántam volna amilyen az övé. Még neki sem.

– Biztos tetszel neki – tette hozzá Eliza elmosolyodva, mire én furcsa képet vágtam.

– Nem egészen értem hogy függ össze a kettő...

– James nem szokott csak úgy akárkinek segítséget felajánlani – érvelt a lány még mindig mosolyogva.

– És neked ez lenne rá az első logikus magyarázatod? – kérdezem kételkedve.

– Nem feltétlenül. De sosem lehet tudni – vont vállat. Felhorkantottam.

– Nem minden mese végződik úgy mint a tiéd... – jegyeztem meg mindentudón, minek hatására Elizabeth kicsit zavarba jött. Pár másodpercig még kiélveztem a győzelmemet, mielőtt kicsit komolyabban folytattam.

 – Másfelöl én inkább örülök, hogy van valakiben hajlandóság arra hogy tanítson, mert az olyanok mint például Jack esetében, hiába kérek segítséget, nem fogok kapni. 

– Ne is mond – bólintott Eliza. Felsóhajtottam és megráztam a fejem.

– De mindegy is. Nem volt semmi baj amíg elvoltam? – kérdeztem a kicsire utalva aki jelenleg érdeklődve nézte a tengert az ablakon keresztül.

– Nem, jó kislány volt. Bár mostanában hiányol téged és van, hogy az ajtóhoz mászik. Azt hiszem ki akar menni – mondta a lány jelentőségteljesen rám pislantva.

– Rendben, holnap ki viszem levegőzni. Holnap csak délután kell neked rá vigyáznod – adtam be a derekamat. Egy ideig néztük az apróságot majd Eliza hirtelen hozzám intézte a szavait.

– Nagyon megszeretett téged ez a kislány. Amikor rá találtál, nem volt a takaróján valami név vagy efféle? – kérdezte. Én egy pillanatra vissza idéztem azt a napot amikor rá találtam, és még engem is meglepett a válasz.

– Nem. Név nélkül találtam meg – mondtam végül. – Miért, adnom kéne?

– Esetleg – válaszolt barátnőm enyhe szemrehányással a hangjában. Egy pillanatig elgondolkozva néztem a pöttöm lányt, de valahogy egy név sem jutott eszembe ami illene rá. 

– Majd még kitalálok egyet – fordultam vissza Elizabethez bólintva.