Már körülbelül három negyed órája meneteltünk a sziget belsejébe, követve Jackket, aki rendszerint másfél kilométerrel előrébb haladt előttünk. Ahogy egyre beértünk az elvadult fákkal és egyéb növényekkel tarkított dzsungelbe, annál nehezebb volt a kapitányt szem előtt tartani. Néha már annyira eltűnt, hogy csak egyikünk éles szemének köszönhettük ha még úgy ahogy sikerült valamit elkapni belőle, míg végül elérkezett az a pillanat is amikor végleg sikerült szem elöl tévesztenünk őt.

Ahogy teltek a percek a legénység zúgolódni kezdett Jack elvesztése és a személyes problémáik miatt. Gibbs ugyan próbálta őket kordában tartani, de nem sok sikerrel. Nem mintha én örültem volna annak, hogy Sparrow csak így hirtelen felszívódott, de abban kénytelen voltam egyet érteni velük, hogy nem ártana valamint kis pihenőt tartani, mert aznap még nem volt alkalmam reggelizni.

- Szerintem lehetne egy rövid szünetet tartani. Csak, hogy ne morogjamak annyit a továbbiakban. – furakodtam előre Gibbshez.

- Már megbocsásson, de nem tartom túl okos ötletnek a vadon kellős közepén letáborozni... – felelte Gibbs tétován, ezzel közölve hogy határozottan nem támogatja az ötletemet.

Egy idő után azonban bele kellett törődnie, hogy nincs más választása, mert a legénység kijelentette hogy egy millimétert sem hajlandóak mozdulni álló helyzetükből addigamíg nem tartunk egy öt perces szünetet. Én igyekeztem kimaradni a kialakuló civakodásból, mert lassan már odáig fajult a dolog, hogy a pisztolytok és kardok is előkerültek.

Ám mielőtt az egész káosz elkezdődött volna, elcsentem egy kenyér darabot egy közeli batyuból, és igyekeztem minél gyorsabban elfogyasztani, nehogy valaki észre vegye. Már azon voltam, hogy a háttérbe húzódjak, amikor hirtelen bele akadt a lábam valamibe, és egy másodpercen belül már a levegőben lógtam fejjel lefelé. Rémült sikítás hagyta el a számat, majd lábak dobogását hallottam és kiáltozásokat, majd egy éles szúrást éreztem a nyakamon és minden elsötétült.

Mikor ébredezni kezdtem furcsa hangokat hallottam.

- Szerintetek felébred? – kérdezte valaki a távolból.

- Hát nem tudom. Ez a nyíl eléggé kiütötte. – felelt egy másik. A szemem nyiladozni kezdett, és a hangok is egyre élesebbekké kezdtek válni, ahogy az alakok is. Körbe néztem mert még kicsit kába voltam.

- Hol vagyunk? – kérdeztem erőtlenül Marty és Gibbs felé fordulva.

- A Pelegostok fogságban. – válaszolt Marty feldúltan.

- Már itt tartunk? – motyogtam halványan elmosolyodva, de mikor rájöttem hogy pontosan hol vagyunk, a pillantásom lefelé tévedt és a nap folyamán már másodszor jött rám a síkíthatnék. Abban a szent minutumban enyhén szólva nagyon nem tetszett a látvány. Alap járatban sosem voltam tériszonyos, sőt kifejezetten örültem ha a levegőben himbálózhatok, (nem mintha szüleimtől annyi alkalmam lett volna), de egy körülbelül 30 méter mély szakadék már egy kicsit más eset. Valószínüleg ha nem is sikítottam, azért kiülhetett az arcomra a rémület, mert mikor Marty felém nézett megkérdezte.

- Jól van kisasszony?

- Hááát...– kezdtem elnyújtva a szót – Amennyire az ember ebben a helyzetben jól lehet...fogjuk rá. – fejeztem be, és próbáltam csitítani a hangosan dobogó szívemet. Ez végül sikerült is, de még nem eléggé ahhoz, hogy megkíséreljek úgy ahogy leülni. Ezért inkább elfoglaltság képpen azon kezdtem el filozofálni, hogy vajon Willt hogyan fogják majd a mi kis kalickánkba helyezni. Ugyanis ébredés után rögvest az volt az második dolgom, hogy körbe nézzek, hátha már itt van. De sajna csalódnom kellett. Erről viszont eszembe jutott hatalmas szerencsém ami a gömbökbe való válogatást illeti. Meg kell valljam nem örültem volna ha a másik csont golyóba raknak, a jövő tudatában. Erről pedig...

- Várjunk, megmotoztak engem? – fordultam hirtelen a többiek felé.

- Igen, mint mindenkit. Miért? – kérdezte felvont szemöldökkel Gibbs.

- Ja...semmi. – feleltem lehajtva a fejem. Tulajdonképpen nem hoztam semmit magammal, csak azt a bizonyos tőrt amit még Gibbs adott a hajón (meg a kulacsot, ami már valószínűleg úgyis elveszett). Észrevétlenül a csizmámhoz tapintottam. A kés még mindig ott volt. Megörültem ennek a hírnek, de ettől függetlenül nem állt szándékomban ezt közölni a többiekkel, nehogy vég elkeseredésükben kapva kapjanak az alkalmon és megölik egymást. Persze nem mintha annyi lett volna az esély rá, hisz amint megérkezik Will én már akcióba, terveztem lendülni. Mindenesetre jobb volt nem kockáztatni.

- És az tudjuk, hogy mit csináljunk míg Will megérkezik? – kérdeztem kicsit sem feltűnően megnyomva a „Will" szót. Egy kicsit talán eluralkodhatott rajtam a büszkeség, amiért tudok valamit amit ők nem.

- Will? Will Turner? Mégis mi keresni valója lenne errefelé? – kérdezte Marty, és a többiek is furcsa arcot vágtak. De az sem kerülte el a figyelmemet, hogy nem kérdezték meg, hogy honnan tudok róla. Ez úgy véltem jót jelenthet.

- Majd meglátják. A lényeg az, hogy ha ő is megérkezik – már pedig nem kell sok idő és megjön – addig mihez kezdünk. – a többiek kétkedve néztek rám. Nyilván nehezen hitték el, hogy hamarosan köztünk fog ülni most még Will Turner is. Én csak mosolyogva a fejemet csóváltam és kicsit odébb mentem. Már amennyire egy ilyen búrában az ember teheti. Elnéztem a tájat ami már nem is tűnt olyan félelmetesnek mint első látásra.

- És lehet tudni a pontos okát amiért állítása szerint Will különös csoda folytán felbukkan? – kérdezte Gibbs kíváncsian, mire én fellelkesülve a kérdésen megfordultam, és nekiláttam elmagyarázni a dolgot.

- Azért mert Jackket keresi, mert szügsége van a tájolójára, hogy kiszabadítsa Elizabethet, akit vele együtt letartóztattak, mert annó segítettek megszökni Jacknek. Ha nincs tájoló, Elizabethet felfogják akasztani. – daráltam le egy szuszra. A többiek csak pislogtak.

- Majd meglátjuk igaz-e amit mondasz! – kiabált át hirtelen a szomszéd gömbből a turbános kalóz, aki tegnap beszólt és aki feltehetőleg hallotta a nemrég elhangzottakat.

- Okés! – kiáltottam vissza elvigyorodva – Úgysem veszíthetek vele semmit. – tettem hozzá jóval halkabban.

Az órák teltek múltak. Én már azt hittem meghalok az unalomtól mikor mozgásra lettem figyelmes a fölöttünk lévő hídról. A kannibálok nagyhangal kiáltoztak odafent, és egy újabb fogjot hoztak társaságunkba. A többiek is felfigyeltek a történésekre.

- Ez Will Turner! – kiáltott fel közülünk valaki ámélkodva, mire én karba tettem a kezem és mosolyogva vetettem a túlsó oldalra egy na-mit-mondtam-én pillantást a turbánosnak, de ő csak a szemé forgatta. Azonban nem örülhettem olyan sokáig mert ismét csak eszembe jutott a már korábban feltett kérdésem: hogy fogják őt ide besuvasztani? A válaszra nem kellett sokáig várnom, mert a következő pillanatban a búránk hirtelen emelkedni kezdett.  A szigetlakók elkezdtek magukfelé húzva a tartó kötelek által.

- Várjunk most mit csinálnak?! – kiabált Marty. Felém nézett, de én is épp olyan rémült képet vágtam mint ő. Közben elsőre kiszúrtam a híres Will Turnert, aki egy bambusz rúdra volt rákötözve és elég szerencsétlen képet vágott. A Pelegostok maguk felé kezdtek bennünket húzni, ezzel elérve azt, hogy közvetlenül a híd alá kerüljünk. Eloldozták Willt, aki azonnal menekülni próbált, de reménytelenül, mert a kannibálok szorosan lefogták, és a fölöttünk lévő embernagyságú résen elkezdték őt begyömöszölni közénk.

- Hátra! Lépjetek hátra! – kiáltottam a karommal hátrébb vonva a hozzám legközelebb állókat, vagyis Mr Cottont és Martyt. A figyelmeztetésemre Gibbs is hátrált egy lépést de még így is súrolta a közénk ereszkedő Will lába, majd egy apró nyögéssel Willt belökték és máris előttünk állt. Ezt figyelmen kívül hagyva néztem fel a kannibálokra.

- És most, hogy őt is így bepaszíroztátok ide mégis hogy fogtok minket vissza ereszteni oda? – kérdeztem karba tett kézzel a mély felé intve, amifelett nemrég himbálóztunk. Nem mintha akkor nem ezt tettük volna, de onnan messzebbnek tűnt.

A Pelegostok valami számomra értelmetlent kiabáltak a saját nyelvükön és kezdetben lassan elkezdtek vissza ereszteni bennünket, majd amikor már nagyjából vissza kerültünk eredeti helyzetünkbe, egyszerre csak a köteleinket tartó kannibálok elvágták azokat amin korábban felhúztak, mi pedig gyors lendülttel kezdtünk el suhanni  csak nem épp ahogy a filmben azaz függőlegesen hanem vízszintesen a szakadék felett. Egy ideig még imbolyogtunk (ami hogyis mondjam nem éppen tett jót a gyomromnak) de aztán nagyjából ismét mozdulatlan helyzetbe kerültük.