A szél méginkább felerősödött és még komorabb felhők kezdtek el gyülekezni az égen. A mennybolton villám cikázott át és egy eső csepp gördült le az arcomon. Kinyitottam a szemem. A Hollandi megindul felénk.

– Előre! – kiáltotta lent Gibbs, és mi is nekilódultunk. Az első tiszt parancsokat osztogatott, a matrózok pedig a csörlőnél sürgölődtek, mikor a két hajót keresztező úton egy víz örvény kezdett kibontakozni. Én, aki végig a kormánynál álltam, páholyból nézhettem az eseményeket, de a baljóslatú mélyedés láttán azért már úgy gondoltam nem ártana a többieknek is szólni. Csak hogy ne érje őket meglepetés.

– Nem akarok vészmadárkodni, de egy örvény készül előttünk! – szóltam hátra, igyekezve túlkiabálni a vihart.

Elizabeth mellém lépve előre nézett, hogy megbizonyosodjon az igazamról. Nem mintha hazudtam volna, de néha jobb szeretné az ember, ha nem lenne igaz amit más mond. Láttam barátnőm arcán a kétségbeesést, én pedig tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Pillantásom a mögötte álló Barbossára vándorolt, és egy ugrással előtte termettem.

– Barbossa kapitány! Szügségünk van önre! – kiáltottam rá segéjkérőn. A kapitány egész idő alatt nem tett semmit. Feltételezem, próbálta megemészteni a csapást, hogy nem mindig lehet minden úgy ahogy azt ő eltervezi. - Maga nélkül elvesztünk. - tettem hozzá őszintén. Normál esetben sosem mondtam volna ilyet, főleg nem Barbossának, tudva hogy hízelgésnek venné, de láttam rajta, hogy most szügsége van a bíztatásra. A kaptiány megfordult.

– Aye, igaza van! – kiáltotta el magát végül, majd félszegen a kormányhoz lépett, félre lökte Mr. Cottont és átvette az irányítást. – Mihasznák, ne lógjon az a vitorla! – kezdte rögtön egy szokásos szidással, ami hallatán apró mosoly kúszott az ajkamra. – Érdemes volt élni egy ilyen szép halálért!

– Eszelős... – motyogtam magam elé megcsóválva a fejemet. Mondjuk nem mintha én különb lettem volna. Azonban a vízörvény egyre csak közeledett felénk, és az sem tette túl bizalom gerjesztővé, hogy villámok löveltek pont a közepébe. Már a peremén voltunk.

– Csodás. Még csak most kezdődik a móka... – gondoltam nagy sóhajtással arra gondolva, hogy ismét valami veszélyes és szédületes következik. Talán akkor ismét előjött az őrültebbik énem, mert nem félelemmel, hanem sokkal inkább... várakozással telve néztem elébe. Magamnak sem mertem bevallani de már igazán égtem a vágytól, hogy belemártsam a kardomat néhány élő-holtba. De ennyi belefért. Főleg ha arra kellett gondolnom, hogy akár ez lehet az utolsó is. Nem, ilyesmi nem juthat eszembe! Túl kell élnem!

A Bolygó Hollandi ugyancsak nem riadt vissza az örvénytől, hanem késedelem nélkül belehajózott, ezzel mögénk kerülve. Mögénk, akik még mindig csak a peremen siklottak.

– Mozgás! Szélbe a vitorlát, kézbe a kabalát! – rendelkezett Barbossa fordítva egyet a kormányon. Ekkor James oda lépett hozzám, és megfogta a kezemet, mire felnéztem rá.

– Maradj mellettem – kérte komolyan. Aprót biccentettem, jelezve hogy értettem, ám ekkor végszóra egy-egy golyó csapódott bele a hajó farába és az elejébe. A Gyöngy darabkái szanaszét repültek, de senki sem mozdult. Aggodalmasan pillantottam hátra Barbossához, akihez épp Will lépett oda.

– Menjünk kijjebb! Így utolérnek minket! – ordította.

– Nem! Beljebb! Ott gyorsabb lesz a víz sodrása! – ellenezte a kapitány. Barbossának igaza volt, s bár kockázatosnak tűnt, kénytelenek voltunk elfogadni. Tehát még inkább belegázoltunk a mélyülő vízbe. James amint látta, hogy egy magasságba kezdünk érni a Hollandival, leszaladt a lépcsőn, én pedig követtem.

– Készítsd az ágyúkat! – kiáltotta és odaugrott segíteni a kötelekhez, hogy többen is oda férjenek az említett ágyúkhoz.

– Tüzelésre készülj, mozgás! – harsant Gibbs hangja is. Az emberek hamarában a fenti ágyúkhoz pattantak, míg a legénység másik fele az alsókhoz igyekezett. Bár a zúgó esőbe nem láthattam, de valahogy éreztem, hogy a szemközti hajón is ugyanez a művelet bonyolódik le. És bár ennek semmi köze sincs a dologhoz, de már akkor mindenem csurom víz volt, szóval inkább bele sem mertem gondolni, hogy a csata végén hogy fogok kinézni.

– Nem hittem volna, hogy kalózok oldalán fogok meghalni...! – kiabálta oda nekem James kisvártatva a zúgó szélbe, mire rá pislantottam.

– Hát minek kellett megtetszenem neked? – kiabáltam vissza elvigyorodva. James egy pillanatra nem értette az összefüggést, de mikor rájött elmosolyodott és ugyanígy kérdezett vissza.

– Miért kell ilyen... ilyennek lenned? – kérdezett vissza James, ál-bosszúsan, de a szeme mosolygott.

– Nyílásokat lezárni! – hallatszott eközben Gibbs parancsa.

– Miért kellett elkezdened érdeklődni irányomba? – folytattam a játékot, de ezzel Jamesnek elfogytak a vissz kérdések, így szó helyett odalépett hozzám, és kezét az arcomra simította. Mintha áramot vezettek volna belém, úgy kezdett bizseregni a szívem az érintésétől.

– Hidd el nem így terveztem... De képtelenség lett volna figyelmen kívül hagyni téged. Nem amikor ilyen csodálatos ember vagy – mondta halkan, én viszont a szél és eső ellenére mégis értettem. A szívem hatalmasat dobbant. Elengedtem az eddig a kezemben tartott kötelet és a karjaiba vetettem magam.

– Szeretlek – mondtam átölelve őt, arcomat a vállába temetve, és bár ez az esőtől nem látszott, de egy könnycsepp görbült le az arcomon. Nem akartam itt hagyni. Itt akartam maradni vele, ebben a világban, még ha ez azt is jelenti hogy nem térhetek többet vissza a sajátomba. A csata viszont nem várt ránk, így pár másodperc múlva kénytelen voltam elválni Jamestől, és fel néztem rá. – Most nincs időnk erre. Tartogassuk mindezt a csata utánra – mosolyodtam el halványan, de a szívembe keserűség költözött.

– Sortűz! – kiáltotta fentről Barbossa.

– Sortűz! – ismételte Elizabeth lekiáltva hozzánk.

– Sortűz! – ordította Gibbs is, és az emberek meggyújtották a kanócákat. Fülsüketítő robbanás zengte be az egész hajót, majd rögtön rá meg is érkeztek az ellenséges hajó küldeményei is. A hajó megremegett, nekem pedig erősen kellett kapaszkodnom a kötelekbe ha nem akartam elesni, mégkevésbé kiesni a fedélzetről. A  kGyöngyön káosz uralkodott, mégis mindenki felállt és tette a dolgát.

– Egy picit késő már irányt változtatni! – kiáltott le közénk Barbossa kalóz kacajt hallatva. Ahogy elnéztem élvezte a műsort. Bennem viszont enyhén kezdett felgyülemleni az ideg. Pár kör után az örvényben vészesen kezdtünk közelebb kerülni a Hollandihoz. Persze továbbra is kölcsönösen lőttük egymást.

– Köteleket rögzíteni, támadásra készülj! – kiáltotta Gibbs. Teljes erőmből igyekeztem a helyére kötni a zsinegeket, hogy az átlendülő embereink nehogy a másik hajó helyett a vízbe pottyanjanak, de az erős szélfúvástól és ömlő víztől csak James segítségével sikerült ezt végrehajtani.

Aztán egy éles kanyarban, mikor a két hajó a legközelebb ért egymáshoz, kötéllel átlendülve megérkeztek az ellenségek. Jamessel szinte szinkronban húztuk ki a kardunkat, majd minden előleges megegyezés nélkül az élő-holtakra vetettük magunkat.

Én csak erre vártam. Amint néhányuk a közelünkbe értek két szúrással rögtön két undormányt is a tengerbe taszítottam, míg James nekem háttal egyszerre hárommal végzett. Elizabeth és Will is valahol a közelünkben küzdöttek külön-külön, Barbossa pedig följebb a kormányt próbálta magánál tartani. Azonban percről percre többen lettek, közülünk viszont alig értek célt páran az ellenséges hajón.

Persze nem csak Jones embereivel volt alkalmam közelebbről megismerkedni, de ugyebár ott voltak Beckett katonái is. Harc közben a szemem sarkából észrevettem, hogy James szembe került egy ilyen volt katonájával és hirtelen azt hiszem elbizonytalanodott, mert megállt a mozdulatában. A katona nem ismerte fel az egykori parancsnokát, ugyanis mióta elmenekültünk a Hollandiról, a parókáját elhagyta, barna haja kibomlott, ruhái pedig elveszítették egykori fényüket. Nem hiszem, hogy különösebben izgatta volna, mindenesetre a katona habozás nélkül támadt rá, azonban mielőtt közbe avatkozhattam volna, James lefegyverezte, majd a kardja markolatával fejbe vágta őt. Én ezalatt végeztem egy félig cápa szerű kreatúrral, és kérdőn ránéztem.

– Ők csak parancsra cselekednek, nem tehetnek arról hogy itt vannak – adta meg némi viszakozással a választ a fel nem tett kérdésemre, amit én egy egyetértő bólintással nyugtáztam, látva hogy ugyanaz a gondolkodás módunk. Ezt a meghitt pillanatot azonban a folyamatosan felénk közeledő ellenség szakította félbe, no meg Will hangja.

– Elizabeth! – kiáltotta, mire én teljesen megrémültem, és egy pillanatig azt hittem, hogy barátnőmmel történt valami, de mikor irányba fordultam, legnagyobb megkönnyebbülésemre csak az elmített Willt láttam át verekedni magát hozzá. Ismerős volt a jelenet. Amit egy filmbeli emlék követett, amin elmosolyodva harc közben elkaptam James kezét, majd igyekeztem úgy navigálni hogy az események közelében maradjunk.

Ugyan nem sokat hallottam a zúgó esőben abból ami elhangzott, de úgyis tudtam fejből, így nem aggódtam, harcoltam tovább, egyszer Jamessel, egyszer egymagam, de semmiképp sem mentünk két méterrel messzebb egymástól. Csak akkor figyeltem fel mikor Barbossa kiáltását hallottam, felteszem Elizabeth papi felkérésére.

– Egy picikét elfoglalt vagyok most! – A szemem sarkából láttam, hogy Elizabeth ekkor kétségbeesetten körbe néz, majd tekintete megállapodik rajtunk.

– Elena, James! Segítsetek! – kiáltott oda nekünk Barbossa felé biccentve. Én és James éppen vált válvetve jártuk az őrületes halál táncot, ami lényegében abból állt, hogy ő kivédett egy csapást amit az ellenség rám készült mérni, én pedig ezalatt egy jól irányzott mozdulattal leszúrtam azt, és ugyanezt fordítva. Ám mikor meghallottam a hívást azonnal elindultam az irányukba.

– James, gyere! – szóltam vissza neki, mire lemaradt jegyesem nyomban megindult utánam. Amint felértem, egy határozott csapással hátbadöftem az eddig Barbossával küzdő... már nem is tudom minek nevezzem azt lényt, és megkezdtem a fenti a tisztogatást. James pár másodperccel később már ott is termett mellettem, majd vele és a végig háttérben harcoló Cottonnal igyekeztünk időt nyerni Barbossának.

– Barbossa, kezdheted! – szóltam hátra, miközben kirugtam a lábát egy katonának és jól fejbevágtam. – Vállaljuk a tanú szerepet – tettem hozzá egy pillanatnyi szünetben az említetthez fordulva.

– A mit? – kérdezett közbe James megrökönyödve, aki épp akkor hajolt el, egy vágás elől.

– Hát Elizabeth és Will esküvőjén! – feleltem elmosolyodva, majd odaperdülve mellé, fellöktem a támadóját és megvágtam az oldalát. A halfejű a fájdalomtól felüvöltött, viszont James hamar elhallgattatta, így végre volt egy pillanatnyi időnk meghallani Barbossa nyitóbeszédét.