A Calipsot lefogó emberek félve hátráltak pár lépést az egyre csak égbe szökő nő láttán, azonban mikor a kötelek egyre csak feszülni kezdtek, rémülten kapkodtak utánuk, nehogy elszabadulhasson, de mindez már jóformán mit sem ért, mert mire észbe kaptak a valaha volt Tia Dalmából egy valóságos óriás lett. A padló megrepedt a súlya alatt, pár kötél pedig szó szerint lepattant róla. Még nekem is inamba szállt a bátorságom, amikor láttam, hogy akkora mint a hajó árbóca.

–  Elena, állj hátrébb... –  figyelmeztetett James, majd a vállamnál fogva arrébb húzott. Mikor már úgy tűnt, hogy Calipso megáll a növekedésben, Barbossa előrelépett és nevét kiáltva letérdelt, mire a többiek is követték a példáját. James-el összenéztünk, végül jobb híjján mi is meghajoltunk.

–  Bűnbánó szívvel járulok eléd! Múló porszemként.- szólt ismét Barbossa – Betartottam a szavamat, fogadj hát kegyedbe.

Az istennő nem szólt semmit, csak hallgatta a kapitány beszédét.

–  Kímélj meg engem és a hajót! De súlytsd dühöddel mindazt, ami úgy hiszi parancsolhat neked, vagy nekem –  fejezte be mondandóját. És azt hiszem itt értettem meg még egy apró részletet, amit eddig nem sikerült.

– Szóval Barbossa azért akarta elengedni Calipsot, hogy kegyelmet kérjen a maga részére, és hogy a Kelet Indiai társaság ellen fordítsa haragját. Így elkerüli azt a lehetőséget, hogy harcba kéne bocsáltkoznunk. Kár, hogy nem jön össze... – Még magam is megdöbbentem, hogy ennyi idő után is felfedezek újdonságot a történetben ami eddig otthon eszembe sem jutott.

Calipso felmorgott, majd hirtelen mindent túlzengő, eltorzult hanggal megszólalt egy ismeretlen nyelven. Még a hajó is bele remegett, s bár senki sem érthette mit mond, látszott, hogy dühös ránk. Épp ahogy Jack megjósolta. A kalózok szorosabbra fogták a még megmaradt tartó köteleket, ám a következő pillanatban az Istennő teste oszlásnak indult. Rákok ezre kezdett hullani, ahogy Calipso, mint egy széttörő szobor teste, teljesen eltűnt. Még levegőt sem volt időm venni, mikor láttam, hogy a rákokból hatalmas hegy keletkezik és az irányunkba kezd omlani, mikor James magához húzott és a földre rántott. A hirtelen fordulattól egy pillanatra megijedtem, de James óvó karjai kárpótoltak.

Ismerős az az érzés, mikor kora reggel a buszon annyira sokan vagytok, hogy gyakorlatilag egy hal konzerv dobozban érzed magad? Na ez még annál is rosszabb volt. Tompán hallottam a hatalmas zúgásban, ahogy páran jajveszékelnek, vagy épp elsodorja őket az áradat, végül aztán fokozatosan egyre kissebb lett a rák folyó, végül elült. Résnyire kinyitottam a szememet, majd mikor láttam, hogy tiszta a terep, kicsit elhátráltam Jamestől.

–  Jól vagy? – kérdezte azonnal, kezemet továbbra sem engedve.

–  Azt hiszem – bólintottam bizonytalanul, de aztán megéreztem, hogy valami húzza a hajam. James láthatta, hogy mi az, mert a hátam mögé nyúlt, és egy rákot szedett le róla.

–  Jézusom! Van még rajtam? – kiáltottam fel rémülten és körbe fordultam.

–  Nincs – mosolyodott el James a reakciómon. Bár ahogy láttam, csak én voltam olyan szerencsés, hogy a hajamba kaptam. Némelyeknek az övükön, vagy a ruhájukon maradt, vagy például Pintelnek az orrán, Ragettinek meg konkrétan ott ragadt egy. 

Mikor aztán a földre került legénység nagy nehezen magához tért, rögvest a hajó korláthoz siettek, bár őszintén nem tudom mire számítottak.

–  Ez nem fog segíteni – dörmögte az orra alatt Pintel. –  Mi lesz most? – fordult a balján álló Barbossára pillantva.

–  Semmi – felelte az keserűen. – A végső remény is odalett – Ez a kijelentés sehogy sem hangzott túl jól, szóval kötelességemnek éreztem valamit mondani.

–  Várjon kapitány... – léptem közelebb Barbossához, és mintha a szél csak erre várt volna, felsüvöltött földöntúli hangján. Az árbóc csikorgogni és nyikorgni kezdett, az ég elborult.

–  Még nincs vége – szólt Elizabeth.

–  Még előttünk a harc –  értett egyet Will.

–  Egy egész armada ellen, és Jones ellen nincs esélyünk – csóválta meg a fejét Gibbs.

–  De igen van – vetettem ellene magabiztosan, mire mindenki rám pillantott – A lényeg, hogy Jonest elpusztítsuk, és utána Becketet. Ha először a legerősebb, majd a flottát vezető hajó elpusztul, a többi vezér nélkül marad és vissza vonulnak.- vázoltam a tervemet.

- Jones erős, és nem mellesleg – ha tán elfelejtette volna –, van egy élő-holt legénysége. – jegyezte meg Barbossa epésen.

- Igen. És? – kérdeztem felvonva a szemöldököm, majd előrébb léptem. – A kalózok mióta futamodnak meg a harctól? – néztem körbe hirtelen, amivel még több ember figyelmét vontam magamra. – Hagyjátok győzni az ellenséget? Megadjátok magatokat? – folytattam még több ember figyelmét vonva magamra, így hát kicsit emeltebb hanggal mondtam tovább a magamét.

– Tudtommal ez az évszázad a kalózok fénykora! Mindenki retteg benneteket, az egész Karib-tenger! Legendák szólnak rólatok! Mesék a csatákról, amiket mindannyiszor megnyertetet! És most inatokba szállna a bátorság? Talán többen vannak, de ez mióta érdekel bennünket? Kissebb létszámmal is győztetek már véres verejtékkel, de semmiképp sem alkuk árán! Ma pedig ismét felvesszük a harcot az ellenséggel! – tettem hozzá egy percre sem inogva. – Nem ígérhetem, hogy győzünk... De azt igen, hogy erre a napra mindenki emlékezni fog! Kalózok vagyunk, akik sosem hajolnak meg senki előtt és sosem hagyják, hogy bárkik is megalázzák! Szóval most kössétek fel a gatyátokat, és húzzátok fel azt a lobogót! – adtam ki az utasítást, ellentmondást nem tűrően, mire a legénység hangos éljenzésben tört ki. Egyszerre éreztem magamat büszkének, és remegtem a pillanat hatására túlcsorduló érzelmeimtől. Jóllehet nem volt olyan drámai a beszédem mint amilyet Elizabeth adott volna elő, de úgy éreztem méltó egy kalóz királyhoz.

– A lobogót! – kiáltott Eliza.

– A lobogót! – így Will.

– Zászlót felvonni! – harsant Pintel hangja.

– A szél nekünk kedvez, és ennyi elég! – kiáltotta Gibbs fellelkesülve, amivel csak növekedett az emberek lelkesedése. 

– Magasra a zászlót! – kiáltott át Elizabeth Sao Feng hajójára, s így tett minden hajó. 

Körbe fordultam, és a tekintetemmel Jamest kezdtem keresni. Nem volt nehéz megtalálni, hisz végig a közelemben volt. Tettem felé pár lépést, akár csak ő felém. Végül ott álltunk egymással szemben. Ahogy azt már oly sokszor tettük. James egy pillanat erejéig tisztelettel teli tekintettel nézett le rám, azután közelebb hajolt hozzám és egy apró csókot adott a számra. Mikor szétváltunk, a közelben észrevettem Willt és Elizabethet. Úgy festett ők is beszéltek valamit ezelőtt, ám mikor megpillantottak, rögtön felénk fordultak. Habozás nélkül karon ragadta Jamest, és odamentünk hozzájuk.

Will alaposan végigmért mindkettőnket mielőtt megszólalt volna.

– Gratula – biccentett formalitásképp felváltva nézve rám és Jamesre.

– Visszavonom a közelmúltbéli tetteimet és a szavaimat – szólalt meg végül James felsóhajtva, majd kezet nyújtott barátomnak. Will először a kezére nézett, majd vissza rá. Láttam rajta, hogy mérlegel, mennyire hamar akarja elfogadni, de aztán úgy dönthetett nem váratja sokáig, és megrázta a felé nyújtott kezet. És innentől tudtam, hogy a múltbéli sérelmekre mindketten fátylat borítottak. De az túlzás lenne, ha azt mondanám azok után öri-barik lettek.

– Már csak Jackkel kéne kibékíteni őket valahogy... – gondoltam magamban. 

Végül felsétáltunk a hajó kormányhoz, majd végig néztük, ahogy hangos kiáltások és rikoltozások közepette a sok koponyás és szabjás zászló levegőbe emelkedik. És végül, de nem utolsó sorban a Fekete Gyöngy éjfekete zászlaja. Ha eddig nem éreztem magam felkészültnek, akkor most teljes mértékben az voltam.

– Hát akkor kezdődjék a csata... – gondoltam, majd a kezem óvatosan az oldalamon függő kardomra szorítottam. Erőm teljében voltam. És készen álltam arra, hogy nekimenjek a világnak.

Javítottam rajta egy kicsit, mert valahogy nem voltam vele megelégedve. Remélem tetszett!