Az ugrást követően egy pillanatra teljesen elnyeltek a sötét hullámok. Pár másodpercig, ha akartam sem tudtam volna a felszínre jutni, hisz a testem hirtelen becsapódása hullámzást okozott körülöttem ami enyhén el is sodort. Mikor végre sikerült alkalmazkodnom ahhoz, hogy a vízben lelassulnak a mozdulataim, viszonylag gyors ütemben a felszínre úsztam. A fejemet a tengerből kidugva szinte azonnal Jamesre utaló nyomok után kezdtem kutatni. Eközben pedig a Bolygó Hollandi egyre csak távolodott. Még hallottam, hogy Bocskor ki hajol a korláton, de a sötétben nem véve észre minket riadóztatni kezdte a legénységet, miszerint megszöktünk.

- Elena!- hallottam meg pillanatokkal később James kétségbeesett ordítását én pedig nem messze tőlem megpillantottam őt a vízben. 

- James!- kiáltottam vissza. Rögtön felém kapta a fejét, én pedig amennyie a hullámok engedték, úszni kezdtem hozzá. James is hasonló képpen tett, így pár masodperccel később már egymás karjába kapaszkodva próbáltunk nem megfulladni.

- Jól vagy?- kérdezte aggódva.

- Már amennyire egy pár fokos vízben lehet.- válaszoltam vacogva. Reggel még elviselhető, sőt kellemes a víz, azonban estére képes akár tíz alá is lemenni, ami jelen esetben nem jött túl jól. Sao Feng exhajója is lassan kezdett elúszni melletünk, de a fedélzetéről még épp idejében dobtak utánnunk egy mentő kötelet.

- Emberek a vízben!- hallottuk meg a kiáltást odafentről

- Gyorsan, húzzák ki őket!- kiabált Elizabeth a korlát mögül idegesen.

- Kapaszkodj!- szólt James és a derekamnál fogva magához húzott, és érősen megragadta a nekünk dobott kötelet. Ezután egy erős rántást éreztem és lassan elkezdtünk a hajó oldalánál felemelkedni. Minden erőmet bele adva kapaszkodtak Jamesbe, de úgy éreztem már nem bírom sokáig. Végül aztán mikor a fedélzet magasságába emelkedtünk, pár szingapúri óvatosan átvett Jamestől és a földre fektetett. Neki közben szintén sikerült biztonságban felérkezni a hajóra, ám a lába alig érte a földet, rögvest mellém térdelt és a karjaiba fogott. Azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, halkan megszólaltam.

- Sikerült.- mondtam ki ezt az egy szót magam elé meredve és igyekeztem felfogni a jelentését.

- Sikerült.- imételtem meg hitetlenül.

- Sikerült!- néztem fel Jamesre boldogan és éreztem, hogy a könnyek ellepik az arcomat.

- Igen Elena. Sikerült.- bólintott James megnyugtatóan. Én erre csak megkönnyebbülten elmosolyodtam és egy pillanatra behunytam a szemem. De mintha egy gát tört volna át zúdult rám minden amit eddig igyekeztem figyelmen kívül hagyni. A

A fejem ezerrel lüktetni kezdett, a szemem szinte égett a több napos virrasztástól és a sok megpróbáltatás után a testi erőm is kezdett elhagyni. Hogy a fázásról már ne is beszéljek. Egészen odáig csak egy cél hajtott. Mégpedig megmenteni Jamest. És most ott volt. A karjaiban fogott. Miatta képes voltam bármilyen kínokat kiállni. És most hogy elértem ezt hirtelen úgy éreztem, már nem bírom tovább.

- Jég hideg vagy.- szólalt meg James idegesen megfogva a kezemet, aminél valóban csak egy jéghegy lehetett volna hidegebb.

- Te is.- szúrtam közbe erőtlenül, igyekezve palástolni, hogy belül úgy reszketek mint a nyárfa levél.

- Te viszont egyre rosszabbul nézel ki.- rázta meg a fejét James fokozódó aggodalommal pásztázva engem.

- James, le kell feküdnie.- gugolt le mellénk Elizabeth sürgetően.- Túl hajszolta magát, és ha még sokáig itt marad megbetegszik.- mondta szigorúan. Ezután már szinte semmit sem érzékeltem a külvilágból, csupán még annyit, hogy lassan valaki felemel a földről és egy hangot.

- Minden rendben lesz Elena, csak tarts ki...!- mondta valaki egyre halkabban, azután pedig végleg elnyelt a sötétség.

***

Írói szemszög:

A nap első sugarai egy kissé romos háló szobát világítottak meg. Az ágyban pedig egy a szokásosnál is sápadtabb Elena Grey feküdt. James sosem látta még ilyen meggyötörtnek a lányt. Nem mintha ő annyival jobban nézett volna ki, hisz végig virrasztotta az egész napot az ágya mellett. Ekkor nyílt az ajtó és Elizabeth lépett be. James fáradtan a belépő irányába fordult.

- Lassan több mint huszonnégy órája alszik.- mondta a férfi csöndesen.

- James, idő kell neki, hogy kipihenje magát.- gugolt le mellé Elizabeth komolyan.- Azzal nem segítesz rajta, ha fölöslegesen kimeríted magad.- mondta halkan, nehogy felébresszék Elenát.

- Itt akarok lenni mikor felébred.- felelte James a szemét le sem véve a lányról. Elizabeth felsóhajtott. Tudta, hogy ha James valamit elhatároz, nem fogja tudni egykönnyen lebeszélni róla. Így hát inkább visszatért a fedélzetre. A volt tengernagy utánna nézett, majd vissza Elenára.

- Kérlek, ébredj fel.- motyogta a lány kezét elkeseredetten az arcához simítva.- Még nem mondhattam el, hogy te mit jelentesz nekem.- kérlelte. De Elena nem válaszolt. Ugyanolyan mozdulatlanul feküdt mint mikor lefektették.

Norrington még egy ideig üldögélt fölötte és szinte már úgy tűnt mintha várná, hogy Elena a következő pillanatban lassan kinyitja a szemét és halványan elmosolyodva, egy pillanat alatt eltűnik az arcáról ez a kétségbeesett ábrázat. Ám ez nem történt meg. James felsóhajtott és akarata ellenére is de igazat kellett adnia Elizabethnek, hisz a már lassan másodnapja tartó virrasztás tényleg kikészítette. Fáradtan nyújtózkodva egyet felállt az ágy széléről, ahonnan már napok óta nem mozdult és lassan az ajtó felé sétált. Mielőtt lenyomta volna a kilincset még vissza nézett az ágyon fekvő Elenára.

- Én is szeretlek...- mormogta maga elé és kilépett az ajtón.

James először felment a fedélzetre, hogy tudassa Elizabethtel, miszerint lepihen, azonban menet közben megakadt valamin a tekintete. Vagyis inkább valakin. Shuang volt az, aki jelenleg tehetetlenül próbálta nyugtatni a síró Janet. Mivel Elizabethnek akadtak fontosabb dolgai is mint figyelni apróságra, így a lány legnagyobb sajnálatára kénytelen volt hosszabb időre ő felvigyázni a kislányt.

- Jól van kicsi, ígérem, mindent megadok neked, csak kérlek ne sírj.- próbálta nyugtatni, csekély sikerrel.

- Adja csak ide. Majd én.- lépett elé James segítő készen, mire Shuang megszeppenten átnyújtotta neki a babát. A férfi óvatosan a karjára ültette és a kislány szemébe nézett. A baba amint átkerült Jameshez azonnal elnémult.

- Ó a Aja?- kérdezte aztán körbe pillantva, mintha keresne valakit. James mérhetetlenül megsajnálta a gyermeket, hisz már hamarosan két napja, hogy nem látta az édesanyját.

- Édesanyád most nincs jól...- mondta a kisbabának szomorúan elmosolyodva.- Most...most csak apa van.- tette hozzá bizonytalanul Jane szemébe nézve.

- Szóval beismered, hogy az apja szeretnél lenni?- kérdezte egy kissé erőtlen, ám már jól ismert huncut hang James háta mögül. Ő egy pillanatra sóbálvánnyá meredt, majd lassan megfordult. És nem. Nem képzelgett. Elena volt az, aki végre felébredt.

Elena szemszöge:

Nem tudom meddig lehettem kiütve, csak azt tudom, hogy a fejem valamikor szép lassan kezdett kitisztulni. De még nem nyitottam a szememet. Még nem voltam rá kész, hogy megtudjam hol is vagyok. Inkább csak füleltem. De egyenlőre nem hallottam semmit. Aztán mégis. Halk légzést. Méghozzá nem is olyan messziről.

És egy az enyémnél nagyobb kezet is beazonosítottam az enyémen. Akárcsak egy puha takarót. Mindezt szem nélkül. Gondolatban elismerően megveregettem a vállamat és bár nem tudtam, hogy kihez tartozik a kéz, mégis valahogy megnyugtató volt a tudat, hogy valaki aggódik értem. Az ismeretlen ezután felsóhajtott. Ismerős volt ez a mély levegő vétel.

Emlékszem sokszor hallottam már valakitől. Ilyenkor mindig mondtam valamit amire az illető rendszerint vagy elmosolyodott, vagy valami még ennél is szellemesebbet vágott vissza. Ezúttal viszont nem tudtam felelni. Nem ment. Mintha ólom súly nehezedett volna az ajkaimra. Még arra sem volt erőm, hogy a kis ujjamat behajlítsam! Aztán legnagyobb rémületemre a kéz hirtelen elengedte az enyémet, majd éreztem hogy az ágy széle egy kicsit megemelkedik. Ezekszerint végig ott ült mellettem. Azután lépteket hallottam amik egyre távolodtak. Kétségbeesetten próbáltam valami életjelet kiadni magamról, de ne ment. Aztán ahogy hallottam az a valaki egy pillanatra megtorpant. De az ajtót nem nyitotta ki azonnal. Egy másodpercre nem értettem miért.

- Én is szeretlek...- hallottam egy halk hangot, szinte már susogva. Majd egy kattanást és ismét minden elcsöndesedett. Ez már hatott. A szemeim kipattantak és dacolva a fejemet tonnákkal lefelé húzó súllyal, felültem az ágyban. Ekkor végre eszembe jutott minden, ám a fejem rögtön sajogni kezdett amint bonyolultabb gondolatokat kezdtem megfogalmazni.

- Kimondta.- motyogtam magam elé.- Nem Elizabethnek, nem is másnak hanem Nekem!

Régebben attól tartottam, hogy barátnőm iránti érzelmei minden fáradozásom ellenére is megmaradnak majd. De mostmár tudtam, hogy ezek immár csak múló emlékek és Jamesnek tényleg fontos vagyok. És bár ezzel már egy ideje többé-kevésbé tisztában voltam, mégis boldogsággal töltött el, hogy a férfi akit szeretek viszont szeret. Így hát elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, de James után megyek. Lassan az ajtó felé fordítottam a fejem, majd összeszedve minden erőmet, ledobtam magamról a takarót és lassan az ajtó felé kezdtem botorkálni. Közben erősen kapaszkodtam az utamba kerülő tárgyakba. Valahogy sikerült eljutnom a kilincsig, majd lenyomva azt, következett az újjabb szakasz. Vagyis a folyosó és a lépcső. Végig a korlátnak támaszkodva húztam fel magamat minden egyes fokra, mígnem kiértem a fénybe. A szememmel rögtön ismerős arcok után kezdtem kutatni, végül a jobb lépcső alján megpillantottam Jamest.  Még épp elkaptam amint átveszi Shuangtól Janet és mivel nem voltam tőlük túl messze így kristály tisztán hallottam James következő szavait.

- Édesanyád most nincs jól. Most...most csak apa van.- mondta. Ez a két mondata örökre beégett az emlékezetembe. Mert ez volt az a perc, amikor Jane és James többé már nem Jane és James volt. Hanem apa és lánya.

- Szóval beismered, hogy az apja szeretnél lenni?- kérdeztem olyan hangosan amennyire csak az erőmből tellett. Mivel James nekem háttal állt, így nem láthattam az arckifejezését amint meghallott, de aztt igen, hogy egy pillanatra megmerevedett. Azután lassan felém fordult.

- Aja!- kiáltott fel Jane boldogan amint meglátott, James pedig minden kertelés nélkül oda rohant hozzám és a lányommal együt, a karjaiba zárt. James sosem volt túl jó az érzelmei kifejezésében szavakkal. Azonban a megmozdulásai gyakran többet értek a 17. század szóvirágainál.

- Hála az égnek, hogy felébredtél.- sóhajtott fel James. Szavaira halványan elmosolyodtam, és végre ismét úgy éreztem: élek. Hosszú ideje volt már annak, hogy itt ragadtam a Karib tengeren. De csak akkor abban az ölelésben döbbentem rá igazán hova is tartozom. Mert abban a pillanatban felvillant a jövő képe. Ott volt James, a figyelmes és védelmező férj és apa szerepében. Azután Jane egy boldog, jólnevelt gyermekként. És végül ott voltam én. Egy csakugyan boldog, gondoskodó anya és feleség szerepében. Ezek lehettünk. Végződhetne így is a történetünk. Felnéztem Jamesre akinek szintén hasonló gondolatai lehettek. Csak rajtunk állt, hogy eljő-e ez a jövő vagy sem. Bár elismerem, hogy a kalózok között is nagyszerűen éreztem magam...de hosszú távra tudtam, hogy nem tartoznék közéjük. És hogy valamikor eljönne az idő mikor le kéne tennem a kardot.

-  Meddig voltam kiütve?- kérdeztem végül jóérzéssel kibontakozva az ölelésből. James nyitotta a száját, ám helyette valaki egészen más válaszolt.

- Egy teljes napig.

Megfordultam és Elizabethet pillantottam meg komoly képpel felém közeledni, így én is tettem pár bátortalan lépést az irányába. Már amennyire az erőmből tellett. Végül megállt előttem. Egy pillanatig hallgattunk.

- Nagyon megijesztettél bennünket.- mondta aztán megrovóan.

- Sajnálom. Mindent ami történt...- feleltem szomorúan lehajtva a fejemet. Ekkor viszont két kéz nehezedett a vállamra, mire felnéztem.

- Ami volt, elmúlt. Már nem változtathatunk rajta.- mondta Elizabeth egyenesen bólintva egyet. Ez valószínüleg azt jelentette, hogy már nem haragszik rám. Én pedig hálásan elmosolyodtam. Az igazat megvalva már olyan zavarosnak éreztem az elmúlt hónapok és napok történéseit, hogy már nem szerettem volna mást csak kibékülni Elizabethtel, hogy többet utánna sohase vesszünk össze. 

Ám ekkor villám csapásként cikázott át a fejemen a kérdés: Mi történhetett azóta mióta kómába estem?