Elena szemszöge:

- Te valahogy ismerős vagy, találkoztunk már?- kérdezte James összeszűkült szemekkel. Egy pillanatig megszólalni sem tudtam. Egyrészt mert hirtelen majd kiugrottam a bőrömből az örömtől, amiért ily csodával határos módon képes volt még annyi idő után is egy pillantással felismerni valamit bennem, másrészt viszont hirtelen bepánikoltam, hogy mit válaszoljak. A szívem és az eszem abban a másodpercben villámháborút vívtak egymás ellen. De a sorsdöntő pillanatban mégis csak a szívemre hallgattam. Már nem volt mit veszítenem vele és ha még sokáig kellett volna ott állnom, valószínüleg fizikai fájdalmat okozott volna úgy viselkedni Jamessel mint egy vadidegennel. Így hát feleltem.

- Azt csak te tudhatod.- mondtam halkan. Csönd.

Mint ahogy azt már korábban is említettem, én voltam a legutolsó a foglyok közt, így mikor James megállított, már csak én maradtam ott mint rab, ezért katonák közül többen is gyanakvóan kezdtek el méregetni. James azonban nem szólalt meg. Egyre csak nézett, és a szeme egyre nagyobb lett ahogy kereste a tekintetemet a páncél sisakon túl.

Írói szemszög:

Norrington hadnagy sokáig lehajtott fejjel bámult maga elé. Mintha a lelkiismerete ezred magával üvöltötte volna rá, hogy ő a felelős mindezért. Talán igaz is volt. Jól mondta Elizabeth.

Amíg a Fekete Gyöngyön szolgált, szabad idejében másra sem tudott gondolni minthogy vissza szerezze a becsületét és talán, ha sikerül elnyernie Elena szívét, egy új életet kezdjen. Egészen idáig nem gondolt másra, csak önmagára és eszébe sem jutott azon gondolkozni vajon a cselekedetei mit vonhatnak maguk után.

Mosmtmár tudta. Hibát követett el mikor vakon megbízott Beckettben...és ennek a hibának Govenor Swann élete lett az ára. Elena nem tehetett semmiről, hisz ő csak a jövő régiben maradásáért fáradozott. Vajon ő is most bűnösnek tartaná? Bárcsak itt volna és segítene neki megmutatni a helyes útat, ahogyan azt régen is tette! De egyátalán megérdemli még a bizalmát ha valaha is találkoznak?

A tengernagy üveges szemekkel nézett maga elé egész úton, akkor is mikor a fogjokat a hajó zárkába vitték.

Ám mikor az utolsóra került volna sor az vetett rá még egy pillantást. James először semmi érdekeset nem talált ebben, azonban hirtelen valami szöget ütött a fejében.

Most csak halucinált vagy annak az embernek a szeme tényleg... A tengernagy villámgyorsan a fogoly után kapott. A kar amit a markában tartott, a bő ruha ellenére igen csak vékonynak tetszett egy férfihez képest. Gyorsan végig mérte, és csak most tűnt fel neki, hogy ez a szingapúri eléggé véznának tűnik a többivel ellentétben.

Hogy a fején díszelgő, látszólag két számmal nagyobb páncél sisakot már ne is említsük. Végül ismét a férfi szemébe nézett. Nem halucinált, a szemei tényleg pont olyanok voltak mint az Övé. Ezután tartózkodva megkérdezte ismerik-e egymást. Nem remélt választ kapott rá.

- Azt csak te tudhatod.- felelte a matróz alig hallhatóan, de ő értette. A hang amin beszélt, nem az az erős vagy épp rekedtes férfi hang volt amit az ember elképzelt volna egy ilyen hacukába öltözött fickóról. Sokkal inkább emlékeztetett...

James nem akart hinni a fülének, sem a szemének.

- Az lehetetlen...- gondolta. Annyi idő után, annyi keresgélés után végül itt találkozna vele? Vagy ismét csak áltatja magát és csupán az áll e mögött, hogy megszállottja lett Elena keresésének, és már a legapróbb dologban is őt látja?

A pokolba azzal a páncéllal! Az ismeretlen mintha csak olvasott volna a gondolataiban, a válla fölött hátra pillantott, mintha jelezni akarta volna, hogy a társalgás nem éppen alkalmas. Ugyanis feltűnően sok embere kezdte őket figyeli, akik minden bizonnyal azt hihették, hogy hadnagyuk azért állította meg a foglyot, mert az egy a többinél is veszélyesebb példány.

Elena szemszöge:

James értette a jelzésemet, mert amint meglátta, hogy hátrafelé tekintgetek, rögvest a katonáira szólt.

- Oszolj!

Azok egy pillanatra fúrcsán néztek rá, de végül is távoztak. Nem maradt más, csak én meg James.

Egy ideig csak néztünk egymásra, majd aztán ő lassan a sisakomért nyúlt. A hűvös fém lassan csúszott felfelé a fejemen, láthatóvá téve, az államat és az arcom ívét. Nem szóltam semmit, hagytam had tegye amit kell. A csukja azonban még ezután is elfedte az arcom nagyrészét, ez a lépés viszont már rám várt. Egy mozdulattal lefejtettem magamról, ezzel véglegesen leleplezve magamat. James olyan arcot vágott, mint aki kísértetet lát. Ami azt illeti én is olyan képet vágtam volna a helyében, ha hirtelen kiderülne, hogy az egyik fogja valójában egy régen látott bajtársa.

- Örülök, hogy ismét találkozunk Mr. Norrington.- mondtam végül bizonytalanul elmosolyodva. James továbbra is megbabonázva meredt rám, majd egyszer csak hirtelen karjait körém fonta és szorosan átölelt. Ebben az ölelésben benne volt minden. Az öröm, hogy ismét látjuk egymást, az idő amit oly sokáig külön töltöttünk és az emlékek amik végig kísértek azóta.

- Azt hittem már sosem talállak meg.- mormolta a fülembe csendesen.

- De hisz mondtam, hogy még találkozunk!- feleltem a kabátjába mosolyogva. Majd kibontakoztunk az ölelésből.

- Mit csinálsz itt? És hol van Jane?- kérdezte végignézve rajtam.

- Az egy hosszú történet. Jane miatt pedig ne aggódj, egy ismerősömre bíztam addig amíg dolgom van. De nem maradhatunk itt, ha valaki észrevesz, nekünk annyi.- néztem fel Jamesre komolyan.

Ő sebtiben bólintott, majd utasított, hogy vegyem vissza a kapucnimat és a sisakot. Ezután karon fogott és elkezdtett vezetni valahova. Nem szorított, sőt meglepően gyengéden tartott, azonban alighogy haladtunk pár métert, rögtön egy járőröző katonába botlottunk.

- Tengernagy - biccentett a férfi James felé, de mielőtt még tovább ment volna megakadt a szeme rajtam.

- Ő Uram?- kérdezte nem túl udvariasan rám mutatva. James rám pillantott.

- Vele még van egy kis elintézni valóm.- felelte jelentőségteljesen az emberére nézve.

- Uram!- hajolt meg enyhén a katona, majd tovább állt. James vezetett még egy darabig, aztán nagysokára megállt egy ajtónál, ami feltehetőleg az ő saját kabinja volt. Betessékelt engem és csak, hogy biztosra menjünk, bezárta magunk mögött az ajtót. Én újból levettem az arcomat elfedő tárgyakat és James amint végzett a művelettel, rögvest felém fordult.

- Hála Istennek, hogy még egyben vagy!- lépett elém megkönnyebbülten.- Aggódtam azért, hogy nem esett-e bajod, főképp miután hallottam, hogy a Gyöngy vissza szállt a mélybe...azt hittem...

- De nem haltam meg.- vágtam a szavába karba téve a kezem.- Miért van az, hogy mamár kétszer is azt gondolját rólam, hogy feldobtam a talpamat?- kérdeztem elgondolkodó fejet vágva, mire James elmosolyodott.

- Látom nem sokat változtál.

- Még hogy nem sokat?! Kikérem magamnak, le maradtál a szülinapomról!- húztam fel az orromat drámaian, amin James továbbra is csak mosolygott.

- Sajnálom, hogy nem lehettem ott.- biccentett bocsánatkérően.- De remélem ezzel kárpótolni tudlak.- tette hozzá, majd az egyik kabát zsebéből előhúzott egy karkötőt, ami kísértetiesen emlékeztetett arra amit még hónapokkal ezelőtt adtam neki.

- Még mindig megvan?- kérdeztem megörülve a viszontlátásának.

- Igen megőriztem. Hogyha megtalállak, vissza adhassam.- mondta őszintén és zöld szemei csak úgy csillogtak. Már nem az a reménytelenül szerencsétlen és elveszett Norrington volt akit annak idején megismertem. Megváltozott. És jó irányba.

- Ha tudnád mennyi mindenen történt azóta, hogy elváltunk.- sóhajtottam fel komoran megcsóválva a fejemet.

- Ezt én is mondhatnám.- bólintott szomorúan. Felpillantottam rá, és az arcán láttam, hogy mondani fog még valamit.

- Nagy hibát követtem el mikor elvittem a szívet Beckettnek.- bökte ki gyászosan, lehajtva a fejét.

- Nem James, ez nem a te hibád...- kezdtem komolyan megrázva a fejemet, de ő ezt meg sem hallva folytatta.

- Ha nem teszem meg, akkor talán Govenor is élne.- folytatta.

- Nem. Akkor élne, ha ezt elmondtam volna neked és közösen kitalálhattunk volna valamit ellene.- mondtam keserűen elmosolyodva. James erre azonnal rám kapta a tekintetét és nyomban megértette, hogy mi nyomja a lelkemet.

- Ó Elena...- lépett hozzám közelebb, én viszont csak megráztam a fejemet.

- A múlton már nem változtathatunk.- mondtam csöndesen.- És ha lett is volna esély rá, hogy megmentsem, már megtalátam volna a módját.- tettem hozzá szomorúan. Hallgattunk.

- Ez viszont akkor sem változtat a tényen, hogy rossz oldalt választottam.- mondta végül James keserűen.

- Ennek így kellett lennie. Mondhatsz amit akarsz, de ha ez nem így történt volna, talán olyasmik vették volna kezdetét amiknek már én sem tudtam volna határt szabni.- mondtam határozottan. James egy pillanatra maga elé meredt. Azután oda lépett egy székhez és leült rá.

- Akkor is bíztattál volna, hogy vigyem el a szívet, ha az nem befolyásolta volna a jövőt?- kérdezte James óráknak tűnő percek után halkan és felnézett rám.

Le néztem rá, majd óvatos mosolyra húztam a számat, enyhén biccentettem, hogy tudja rá a választ. Ami egy határozott nem volt.

- Akkor elfogadtam volna az ajánlatodat, miszerint velem maradsz.- tettem hozzá lesütve a szememet.- De senki sem tökéletes. Mind követünk el hibákat...amiket sosem késő helyre hozni.- tettem hozzá a szék mögé lépve és gyengéden a vállára tettem kezem. James hátra fordult. Tekintetében hála és tisztelet vegyült.

- Nem érdemlem meg, hogy mindezek után amit tettem, még bízzál bennem.- mondta halványan elmosolyogva.

- Én mindig is bíztam és mindig is bízni fogok benned James, bármi történjék is.- feleltem komolyan.

Annyira, de annyira hiányzott már nekem! Mintha nem is önmagam lettem volna az elmúlt időben. Tény, hogy nem is voltam, de egyszeriben mikor ismét találkoztam vele, újra úgy éreztem, hogy az összes pozitív energia visszatér belém ami Jack megtalálása után is még hiányzott. Egyszerűen szólva, ő volt az én jobbik énem. Aki nélkül nem tudtam volna az lenni aki.

- És... ezt korábban nem mondhattam, de a legutóbbi komoly hangvételű beszélgetésünkhöz még hozzá fűznék valamit.- tettem hozzá némi hallgatás után célozva arra a bizonyos délutánra ott a Gyöngyön.- Ha még emlékszel azt tanácsoltam hogy járd a saját utadat és valósítsd meg az álmaidat...- folytattam.- ...De a legfontosoabb, hogy boldog légy.- tettem hot elmosolyodva. James hosszasan rám meredt. Én pedig vissza rá.

- Régen sokat kerestem azt ami boldoggá tehetne...- kezdte lassan.- Aztán egy nap rá találtam, noha akkor még nem tudtam, hogy az az amit végig kerestem. De napról napra derengeni kezdett valami. - folytatta
- Viszont csak akkor döbbentem rá igazán, hogy az volt az amit kerestem...amikor elveszítettem.- A szívem hevesebben kezdett dobogni, és az arcom kipirult. Hinni akartam hogy arra gondol amire én.

Pár másodperc csend múltán felállt ültéből, és komoly, furcsán csillogó szemekkel megállt velem szenben. Bizergető érzés fogott el, ami egyre csak erősödött ahogy folytatta.

- Sokáig kerestem...de hosszú idő után... csak most találtam rá.- fejezte be végig engem nézve, én pedig őt. Régóta tudtam, hogy nem olyan közönbös irántam, mint ahogy azt valamikor rejteni próbálta. És szerintem ugyanezt tudta rólam. Erre igaz talán Elizabeth is közre játszott egy kicsit, de nem volt túl nagy jelentősége.

- Elena...- kezdte James bizonytalanul, de én nem hagytam hogy befejezze a mondatát, mert már nem bírtam tovább. Egyszerűen odaléptem hozzá, megszüntetve a köztünk lévő kis távolságot, majd felágaskodtam, és az ajkamat az övéhez érintettem. Furcsán gyönyörű érzés kerített a hatalmába mikor ez megtörtént. James egy pillanatra ledermedt, majd annál hevesebben viszonozta a csókot, szorosan magához vonva. Mint mikor a mágnesek amik egymást vonzák, össze érnek. Már nem érdekelt a kalóz tanács, sem a közelgő háború, sem az, hogy bármikor felfedezhetnek engem, sőt a jövő sem érdekelt többé, hisz James ott volt. És megesküdtem, hogy az életem árán is, de velünk jön. Ha pedig nem, hát követem őt akár a halálba is.