Elena szemszöge:

- Találtunk még kettőt, az egyik kabinban! Az egyik egy nő! - kiáltott oda az élen haladó katona a feledtesének, majd minket is a többi fogoly közé löktek. A sisak, amit magamra vettem egy fejjel nagyobb volt nálam, ami nem is meglepő, hisz nyilván valóan nem 17 éves lányoknak találták ki.  Alig láttam ki belőle, és a hajam is zavart, mert azelőtt kontyba kellett kötnöm, nehogy az legyen, hogy lerántják rólam a kapucnit és a hosszú hajamból kiderül, hogy lány vagyok. Azután meg még James is felfedez, és lőttek a beszélgetésnet közte és Elizabeth között. Bár az utóbbival kapcsolatban igen csak izgatott voltam, hisz végre oly sok idő után végre ismét láthatom, még ha erről ő nem is tud. A tekintetemmel amióta a fedélzetre értünk, őt kerestem, egyenlőre eredménytelenül. Eközben a durrogtatás kezdett halkulni. Végül nagysokára megpillantottam.

Ruháján látszott, hogy rangban messze kiemelkedik katonáitól, fején ugyanaz az ősszálas paróka díszelget amit korábban, sőt mostanáig megvetek, tetején egy fejfedővel. Zöld szemével a hajót pásztázta, arcán nemkülönösebb érdeklődéssel. Egyszóval James Norrington. A társam akit hónapokkal ezelőtt elsodort mellőlem a szél. Aki segített nekem átvészelni nehéz napokat és lelket öntött belém. Akivel mindig olyan nagyszerűeket beszélgettem. És...a férfi akit szeretek máig is. Emlékszem sokáig nem tudtam, vagy csak nem akartam elfogadni a tényt, hogy szeretem és mert nem akartam őt áltatni, hogy bármi is történhet köztünk, de azóta olyan sok minden megváltozott, hogy az elmúlt hónapokban bármit megadtam volna ha egy órát beszélhetnék vele. Mostmár azonban nem féltem, és szerettem volna helyre hozni a dolgokat. Viszont ezzel még várnom kellett, de akkor azon a hajón már elég volt ránéznem Jamesre, hogy tudjam: ő a legbiztosabb pont az életemben. És ha ő ott van, akkor nem lehet baj.

Nem nézett felém, épp csak hogy egy pillantást vetett az irányunkba. Ekkor azonban a kapitányi kabinból végszóra rontott ki Elizabeth, nyomában Tai Huanggal, de rögvest a katonák karjaiba futottak. 

Írói szemszög:

A hadnagy kifejezéstelen arccal nézte végig a hajó eredményes elfoglalását. Egy újabb parancs sikeresen végrehajtva. Mégsem örült neki. Már egy hete annak, hogy áthelyezték őt a Hollandira ám azóta akárhány kalóz hajót égettek is fel, Elenának azóta sem volt nyoma. Pedig árgus szemekkel figyelt és remélte, hogy valamelyik fedélzetén megpillantja majd őt teljes valójában és nevét kiálthatja: Elena. A lány észre veszi őt, majd boldog mosoly terül el arcán és ő is nevén nevezi: James. De ahogy teltek a napok...egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy ez valóban megtörténjen. Kihallgatásra esélye sem volt, de ha lett volna sem tudott volna meg semmit a lányról. Érzelem mentesen vetett egy oldal pillantást a fogjokra, ekkor azonban fentről mozgolódást érzékelt majd a kapitányi kabinból megpillantotta...

- Elizabeth!- bukott ki belőle a név meglepetten. Az említett rögtön felé fordította a tekintetét.

- James, James!- kiáltott fel Eliza meglepődve, majd megpróbált kiszabadulni az őt lefogó katona markából ami végülis sikerült neki, majd lassan a tengernagy elé sétált.

Elizabeth nem hitt a szemének. Az előtte álló férfi egyátalán nem hasonlított a pár hónappal ezelőtti, elveszett parancsnokra. Mitöbb, látszott a különbség a régi parancsnoki címe és a mostani, látszólag jóval magasabb rangú külsején. 

James sem hitt a szemének. Sosem gondolta volna, hogy valaha is látni fogja a kormányzó lányát és egyben volt jegyesét ilyen ruhákban. De lényeg, hogy ott volt, és csak ez számított.

- Hála az égnek, hogy élsz!- ölelte át a férfi fellélegezve.- Atyád végre megkönnyebbül ha viszont lát.- nézett Elizabethre és végre napok óta ez volt az első, hogy fellelkesült annyi csalódás után. Ám Elizabeth arca komor maradt.

- Az apám halott.- rázta meg a fejét a lány. James egy pillanatra meghökkent.

- Nem, nem az nem lehet, vissza ment Londonba!- bizonygatta igyekezve határozottságot mutatni, de félt, hogy a Elizabethnek mégis igaza lehet.

- Ezt Lord Beckett mondta igaz?- kérdezte a néhai kormányzó lánya keserűen. Jamesnek egy pillanatra benn rekedt a szó.

- Közületek melyik a kapitány?- törte meg a csendet a két ismerős között pár méterre Davy Jones, aki épp a foglyokat kérdezte ki.

- Kapitány? Ő!- mutatott habozás nélkül Huang Elizabethre, mire a legénység többi tagja, automatikusan követték a példáját. Köztük a végig sisakja rejtekében szemlélődő Elena is. Jones figyelme tüntetően a Elizabethre irányult akárcsak James kérdő pillantása. Ő egy pillanatra megmerevedve bámult Polipfej kapitányra.

- Kapitány...- kezdte volna az élcelődést Jones, ám a tengernagy közbe vágott.

- Vigyék a fogjokat! A hajó zárkába velük! A kapitányról én gondoskodom.- tette hozzá Elizabethhez fordulva jóval gyöngédebben. 

- Köszönöm uram.- felelte kimérten a lány.- De inkább az embereimmel maradok.- mondta, majd már épp hátat fordított volna a hadnagynak ám, az hirtelen elkapta a karját.

- Elizabeth!- állította meg a lányt.- Hidd el, én nem tudtam.- mondta teljes komolysággal.

- Mit nem? Hogy ki mellé álsz?- kérdezett vissza Elizabeth hidegen. James értetlenül meredt a lányra, aki egy mozdulattal kiszabadította a csuklóját a férfi markából, majd a legénysége közé hátrált.

- Mostmár tudod.

Elena szemszöge:

Elhűlve bámultam az eseményeket.

- De miért? Hisz simán mondhatta volna, hogy miattam tette! Akkor máris nem az ő hibája lett volna!- gondoltam elképedve. James újfent olyat tett amit nem gondoltam volna, hogy képes lesz, egyúttal ismét bizonyítva, hogy milyen nagyszerű ember, hisz annak ellenére, hogy én bíztattam, hogy szerezze meg a szívet, mégis magára vállalta a felelősséget.

Eközben Elizabeth aggódva tekintett körbe az emberei között, mintha keresne valamit. Vagy inkább valakit.

- Engem keresel?- kérdeztem halkan és észrevétlenül Elizabeth mellé állva, mire ő halálra rémülten pillantott rám.

- Elena! Jézusom, megijesztettél! Már azt hittem, hogy...

- De nem az történt.- vágtam közbe a sisakom takarásából. Barátnőm összeráncolt szemöldökkel nézett végig rajtam.

- Mi ez a páncél a fejeden? És hol van Jane?

- Először is, mert nem akarom, hogy James egyenlőre kiszúrjon és másodszor: Janet Shuangra bíztam. Remélhetőleg nem hívta fel magára a figyelmet.

- Ki az a Shuang?- kérdezte Elizabeth értetlenül.

- A lány azzal a nagy, babahordónak is beillő táskával.- intettem az irányába, mire Eliza rögvest felé kapta a tekintetét.

- Mire készülsz?- kérdezte Elizabeth gyanakvóan. 

- Az most mindegy, csak segíts észrevétlen maradni.- válaszoltam türelmetlenül, mert a menet megindult a csónakokba, ahol - mivel nem sokan maradtunk életben - egy körben át tudtak minket szállítani, és ahonnan libasorban indítottak minket a Hollandi cellájába.

 James az út során elöl haladt a csónakjában és azon belül is az orrában. Biztos afféle megszokás volt ez, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy egy csomószor vet hátra pillantásokat. Pontosabban a mi csónakunkra. Elizabeth kimérten üllt a helyén, rá sem hederített. Ellenben velem aki egész úton végig kísérte minden mozdulatát.

Felérve a Hollandira lehajtott fejjel haladtunk egyenes oszlopban a pincében váró zárkákhoz. Menetünket katonák és a Hollandi legénységének pillantásai kísérték, köztük Jamesé. Mikor Elizabeth elhaladt mellette úgy tűnt mintha mondani akarna valamit neki. Eliza megtorpant és várakozón Jamesre függesztette a tekintetét, ám mikor az nem szólt semmit, tüntetően elfordult és ment tovább.

Ekkor legszívesebben oda mentem volna hozzá, és azt kiáltottam volna: ,,James, itt vagyok!" És megöleltem volna, majd egy beszélgetés kíséretében rendbe tettem volna mindent. De nem tehettem meg. És, hogy miért akartam észrevétlen maradni James előtt? Nos azért mert szerettem volna ha megesik a már korábban is megemlített kis szóváltás Eliza és James között (a hozzájárulásom nélkül) és mert tudtam, hogy Mr. Mercer - Beckett bérgyilkosa - is a hajón tartózkodik, akivel nemigen szerettem volna össze futni, ám eddig még semmi nyomát nem láttam. Szerencsémre.

A fogoly-sorban én voltam az utolsó, ám mikor elmentem James mellett, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek bele a gyönyörű zöld szemeibe mielőtt végleg bezárnak. Épp amikor vissza hajtottam volna a fejemet - amit a páncél sisakom egyépként is megnehezített - hirtelen valaki elkapta a karomat ezzel megállásra késztetve. Vissza fordultam, hogy megtudjam ki az akinek mindenképp belekötnivalója van belém... de legynagyobb meglepetésemre, a kéz ami megállított Jameshez tartozott. Nem szólt semmit, csak összeráncolt szemöldökkel végig mért. Erre a fordulatra egy kissebb sokkot kaptam, és visszafolytott levegővel vártam mi fog történni.