Miközben továbbra is agyaltam a lehetőségeimen és a legértelmetlenebb apróságokon, próbáltam nem teljesen elkenődni.

– Rosszabb is lehet volna... – motyogtam magamban. Én. Én aki a végeláthatatlan vizen úszkált, pontosabban egy deszkába kapaszkodva ki tudja meddig, és várta mikor hagyja el végképp az ereje, hogy aztán a víz alá merülve szépen megfulladjon! Igen, tényleg lehetett volna még ennél is rosszabb!

Hitetlenkedve, már-már hisztérikusan nevettem el magamat, mert egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy még egy ilyen abszurd helyzetben is képes vagyok szórakoztatni magamat a hülye szövegeimmel, ahelyett hogy inkább azon agyalnék, miképp élhetném ezt az egészet túl.

– Aztán meg majd kiderül, hogy pont a Karib tenger kalózaiba kerültem... – gondoltam felhorkantva. Na az aztán tényleg betette volna a kiskaput.

Pár perc után azonban a félhomályban látni véltem magam előtt kirajzolódni valamit.

– Az meg mi? Egy csónak? Egy hajó? Egy sziget? – találgattam – Mi, méghogy sziget?! Elena te már teljesen megőrültél? A szigetek nem úsznak! – pirítottam rá saját magamra. Ez volt szerintem az őrület első jele. De mint később kiderült, ez még csak a kezdet volt.

Az úszó valamicsoda kezdett egyre közelebb jönni hozzám, ami azért némiképp megnyugtató volt. Vagy nem

– Legrosszabb esetben egy cápa ami aztán felfal, ezzel megkímélve engem minden továbbitól – jegyeztem meg gondolatban vállat vonva. De bármennyire is igyekeztem nem komolyan venni a helyzetemet, sajnos a környezetem nem igazán volt előnyömre ebben. Közben egyre élesebbé kezdett válni az a valami előttem.

– Huh, szerencsére nem cápa. A cápák nem így néznek ki. Ez ilyen...deltoid alakú...Olyan mint egy doboz...Úristen! – Rémültemben majdnem háttal a vízbe borultam, mikor rádöbbentem, hogy mi, pontosabban mikkel úszok szembe.

– Te úr Isten...! – egyik gondolatomat a másik váltotta fel. De mivel azt nem tudnám szavakba önteni mit is éreztem akkor, mikor minden értelmet nyert előttem, így inkább elmagyarázni próbálom.

Tehát, ahogy közelebb kerültek hozzám ezek a "deltoid alakú dobozok", két dolog miatt is holtra vált az arcom. Először is azért, mert realizáltam hogy azok koporsók. Hiába kívántam, bár inkább hordók, vagy rokányos dobozok lettek volna, nem koporsók. Ugyan nem voltam egy horror film rajongó, mégis megfagyott az ereimben a vér a tudattól, hogy azokban halott emberek testei vannak. Ráadásul ott úsznak el, közvetlenül mellettem! Mert filmben talán még elnéztem volna, de élőben...

A másik ok amiért megrémültem, pont az volt, hogy filmben láttam, és élénken élt bennem az emléke.

– Ne! Ne, ne ne! Ez csak álom, nem lehetek benne a filmben! Nem, olcsó átverés, valaki megtéveszt! – gondoltam, és közben úgy ráztam a fejemet, mintha le akarnám hogy essen.

Erre még rátett egy lapáttal, hogy egy varjú szállt le az egyik ládára és idegesítően kopogtatni kezdett. Olyan volt mintha az egész világ a képembe akarta volna tolni, hogy de, ez bizony az! Nem menekülök előle!

Már majdnem ott tartottam, hogy lefordulok a deszkáról, mikor a koporsó belsejédől lövés hallatszott, és a madár darabjaira hullott. Összerezzentem, és konkrétan az egész úgy hatott, mintha valaki ezzel akart volna üzenni, hogy szedjen össze magamat.

– Én tuti megőrültem... Az agyamra ment a film – motyogtam magamban, de igyekeztem lecsillapodni. Felsóhajtottam és elhatároztam magamban, hogy akár megőrültem, akár nem: nem fogom komolyan venni, betudom csak mint egy álom, a képzeletem szüleménye, semmi egyéb.

Elő bukkant a kilyukasztott koporsóból egy puskát tartó kéz, majd utána a tulajdonosa is. És akkor...

Meg pillantottam, a híres Jack Sparrow kapitányt, méghozzá teljesen élethűben. Hiába voltam teljesen elkenődve, hiába nem tudtam felfogni a történteket, és hiába voltam idegileg teljesen kikészülve, mégis hatalmas vigyorral néztem végig, ahogy fura ábrázattal kikászálódik a fa törmelékekből, majd még kihalássza az elmaradhatatlan kalóz kalapját. Egyszerre volt számomra ismerős és ismeretlen. A távolból meghallottam a számomra annyira ismerős motyogását, vagy jobban mondva a lábszár csontal folytatott csevejét.

– Bocsás meg. Én tudom milyen az a részvét, lábadozzunk – mondta, majd evezni kezdett vele egy hajó felé ami épp akkor bontakozott ki a ködből.

– Hé! – kiáltottam utána, feleszmélve a bambulásnól, mert enyhén szólva nem akartam ott maradni. Az említett megfordult és mikor meglátott, egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel méregetett, majd elvigyorodva intett egyet.

– Szép jó estét hölgyem, kiváló nap ez az úszásra! – kiáltotta, majd folytatta az evezést a hajó felé, ami feltehetőleg (sőt holt biztos), hogy a Fekete Gyöngy volt. Na akkor én teljes mértékben kibuktam. Az elmúlt tíz perc alatt kb háromszor sokkot kaptam, egyszer majdnem elájultam, szédültem és fáztam is, és akkor ráadásul még ez az ember is képes lett volna elmenni mellettem úgy, mintha csak valamilyen városka egyik utcáján futottunk volna össze. Gondoljátok, hogy azonnal vissza kiabáltam neki. De nem ám olyasmit, hogy "Várj ne hagyj itt!" vagy " Könyörgöm segíts!" (drámaian, ahogy azt hagzás is kívánnja) hanem ennél sokkal... khm.. cifrább szavakkal...mondhatni a kétezres évek szavaival.

– B*zd meg Sparrow, azonnal gyere vissza! Képes vagy itt hagyni egy élő embert megfulladni a tengerben?! – ordibáltam vissza magamból kikelve. Nálam így jött ki a feszültség.

Erre már a jó öreg Jack kapitány is megállt az evezésben és döbbenten pislantott hátra, miközben én ezt kihasználva igyekeztem beérni őt.

– Nem emlékszem, hogy említettem volna a nevemet, tán volt szerencsém kirabolni téged valamikor? – ráncolta a szemöldökét.

– Neked mindenkihez ez az első kérdésed, bárkivel találkozol? – kérdeztem vissza gorombán, mialatt felmásztam a sajátos kis járművére.

– Nem bárkinek. Csak annak aki tudja a nevemet – felelte elvigyorodva.

– Vagyis minden második embernek – vontam le a következtetést, miközben viszonylag igyekeztem stabilan elhelyezkedni a doboz tetőn, mialatt Jack ismét evezésbe kezdett a lábszárral.

– Szóval, te tudod a nevemet – kezdte kis szünet után újból. – De elárulnád mégis mit keres itt egy ifjú hölgy a tengeren? – kérdezte csak úgy mellékesen.

– Nos képzeld el, én is ugyanezt kérdezem magamtól már vagy tíz perce! – vágtam rá kissé afektálva. És nem, nem érdekelt, hogy a híres hírhedt Jack Sparrow-val beszélek, mert egyszerűen teljesen ki voltam akadva a szituáción.

– Irónikus nem? Pont eszembe jut, hogy mi lenne ha a filmben lennék, erre tessék, kiderül hogy pont abban vagyok! – jegyeztem meg fejben művigyorogva.

– Még csak tíz perce? – kérdezett vissza a Jack lenézőn.

– Mi az, hogy csak?! Majd meglátjuk te hogy érzed magad, mikor az egyik legszebb álmodból arra kelsz fel, hogy belepottyansz a tenger kellős közepébe! – kiáltottam fel felháborodva.

– Nekem akkor még a fejemet is beverték. – Pislogtam párat, mire felfogtam a mondat értelmét. Egy időre sikerült belém folytatnia a szót. Ami ritka eset!

– Folgalmam sincs, hogy hogyan és miért kerülök ide – sóhajtottam fel végül. Jack felvont szemöldökkel végig mért.

– Hogy hívnak?

– Elena Grey

– Elena... – ízlelgette a nevet – Nem, nem ugrik be – vont vállat végül nemtörődöm stílusban, majd evezett tovább. Hátra néztem a vállam fölött, és láttam, hogy a hajó kezd egyre inkább közelíteni felénk.

– Mit fogtok tenni velem ha oda érünk? – kérdeztem bizalmatlanul.

– Lássuk csak... – kezdte Jack látszólag élvezettel és sorolni kezdte – Először súrolni fogsz, azután kikötözünk, majd egy szigeten kiteszünk. Ha szencséd van, akkor megtalálnak, ha pedig nem...

– Én nem akarok egy szigeten ragadni! – vágtam közbe rémülten.

Bár mi tagadás, számíthattam volna rá, hogy valami ilyesmi lesz a válasz, de akkor nem éppen volt időm gondolkodni, egyszerűen csak sodródtam az eseményekkel.

– Nincs kívánság műsor! – tette fel a mutató ujját olyan Jackkesen.

– És mi van, ha segíthetnék nektek? – próbálkoztam tovább.

- Ugyan, mégis miben tudna segíteni egy hozzád hasonló hölgyike? – vonta fel a szemöldökét Jack lesajnálóan. – Semmi hasznodat nem vesszük.

– És...ha felajánlanék valamilyen értéket? – kérdeztem lassan formálva a szavakat. Tudtam, hogy kockázatos egy ilyen ötlettel előállni, de mégha mindez egy álom is, nem akartam egy szigeten kikötni. Jack erre érdeklődve felkapta a fejét.

– Mégis mid van, amit fel tudnál ajánlani nekem? – kérdezte rosszat sejtően. – Talán van a táskádban valami csecse-becse?

– Mi? Táska? Nekem nincs táskám! – elleneztem megzavarodva.

– Akkor az ott mi? – kérdezte a kalóz rám mutatva. Szinte lassított felvételben néztem végig magamon és meglepetten észleltem, hogy a mellkasomon egy szíj feszül, aminek a végén egy kis erszény simult a hátamnak. És a súlyából ítélve, nem is volt üres.

– Ez meg hogy került rám? – kérdeztem, magamtól, de arra már csak később jöttem rá, hogy hangosan is kimondtam.

– Ha akarod, szívesen megszabadíthatlak tőle, ha nincs rá szügséged... – jegyezte meg Sparrow elvigyorodva, a legapróbb célzások nélkül.

– Na tudod, mikor adok a kezedbe bármit is! – csattantam fel, majd ültemben hátrébb csúsztam a koporsón, de azért ügyelve arra, hogy ne pottyanjak ismét a vízbe.

– Akkor mégis mivel akarsz lefizetni? – döntötte oldalra a fejét Jack.

– Nem csak aranyból lehet valakit lefizetni. – feleltem hűvösen karba téve a kezem. – A részleteket majd akkor mondom el, ha a hajón vagyunk.

– Akkor már mondhatod is – felelte Jack, majd felnézett, nekem pedig csak akkor esett le, hogy megérkezünk a Fekete Gyögyhöz.