A következő hétre mindketten szabit vettünk ki. Szeretném azt mondani, hogy romantikus könyvekbe illő andalgással teli időt töltöttünk együtt, de az többnyire nem lenne igaz. Konkrétan az első három nap csak annyit volt ruha bármelyikünkön is, amíg átvettük a rendelt kaját a futártól. Olyan mértékű szexuális energiák dolgoztak bennünk, amiről én addig csak hallottam, de azt is csak ilyen ismerős ismerősével történt sztori szintjén.

Szerdán jutottunk aztán el odáig, hogy ténylegesen el is menjünk arra a romantikus randira, amit még vasárnapra beszéltünk meg. Az idő is szépen kitisztult addigra, hét ágra sütött a nap és a többnapos esőzésre már csak a felszáradóban lévő tócsák emlékeztettek. Az elegáns randiról szőtt terveink azért némiképp változtak, így mindketten a számunkra legkedvesebb ruhába öltöztünk, ami Adri esetében egy kicsit bővebb barackszínű térdhosszú dresszt jelentett, számomra pedig egy szakadt farmert, bőrcsizmát és bő fekete ujjatlan pólót.

Mindig furcsállották az ismerőseink a kontrasztot, amit egymás mellett adtunk, de az együttjárásunk csak még inkább kihangsúlyozta ezt. Persze szó sincs róla, hogy azonnal kézenfogva andalogtunk volna az utcán, de három nap alatt annyira természetessé vált egymás testének megérintése, és annyira megszűnt körülöttünk létezni mindenki más, hogy időnként nyilvánosan is megfeledkeztünk magunkról. És meglepő módon nem csak én. Semmi igazán látványosat nem csináltunk, csak egy megérintett váll, megsimogatott derék, de ahhoz épp elég volt ennyi is, hogy egy gyakorlottabb szem kiszúrja, nem szimpla barátság köti össze azt a két kényelmesen csacsogó nőt abban a váci parkban. Jó másfél órát autóztunk idáig, de nem igazán volt közelebbi hely, ahol nem kockáztattuk volna meg, hogy ismerősbe fussunk. Idegen környezetben sokkal könnyebben adtuk magunkat mind a ketten, ami Adri számára különösen fontos volt. Az első közös kimozdulásunkkor nem kellett attól tartania, hogy ha esetleg lebuktatjuk magunkat valamivel, mi lesz mások véleménye. Kit érdekel, hogy idegenek mit gondolnak?

Miután letettük az autót a parkolóban és körbesétáltuk a zöldellő ligetet, betértünk a park túlsó oldalán álló hangulatos kis vendéglőbe. Tényleg nem volt kifejezetten nagy a hely, de a klasszikus fa berendezés, a meleg színek és a csendben duruzsoló vendégek ideális randihelyszínné változtatták.

Helyet foglaltunk a legeldugottabbnak tűnő sarokban, és miután a pincérnő felvette a rendelésünket, folytattuk a még odakint megkezdett beszélgetésünket.

– Te hogy csináltad? – kérdezte Adri.

– Ne tűnődj még ezen. Az én esetem különben is inkább elrettentő példának való.

– De hogyan?

Sóhajtottam egyet.

– Egyszerűen eléjük álltam. De mellettem ott volt Sanyi, hogy támogasson.

– Mellettem meg ott lennél te.

– Miért? Hogy tovább rontsak a helyzeten? Nekem Sanyi nem csak azért volt segítség, mert támogatott, hanem azért is, mert a testvérem, akit anyám jobban is szeretett nálam. A te szüleid viszont gyűlölnek engem. Már most is, elképzelni sem merem, hogy mit tennének, mikor megtudják, hogy én rontottam meg a lányukat.

– Egyszer úgyis megtudják majd, hogy te voltál.

– És gondolod jobb, ha egyszerre két szívrohamot is kapnak?

– Ebben igazad van. – Eltűnődött. – Na és Sanyinak hogyan mondtad el?

– Hú – fordítottam el a tekintetemet. – Azt meg aztán végképp nem akarod, hogy a szüleid úgy tudják meg, mint Sanyi. Sőt, nem akarod, hogy BÁRKI úgy tudja meg mint Sanyi.

– Miért? Ennyire rosszul fogadta?

– Nem, annyira in flagranti ért.

– Óh – hőkölt hátra Adri, de közben mosolyra húzódott a szája széle. – Így már értem.

– Egyébként azt mondta, hogy sejtette ő korábban, de a bizonyosság az egy ránk nyitás volt.

– Akkor ez tényleg nem az a mód, ahogy elmondanám a szüleimnek – szakadt ki belőle a nevetés.

A vidámsága gyorsan átragadt rám, de még nevetés közben is igyekeztem játszani a sértődöttet.

– Ne nevess! Tudod milyen állati ciki volt?

– Nem, de szívesen ott lettem volna – harapott érzékien az ajkába.

– Csúnya, rossz Cica – szóltam rá.

A pincérnő megérkezett a két italunkkal, úgyhogy néhány másodpercre kénytelenek voltunk disztingválni magunkat. A csaj letette elénk a kólát és narancslét, aztán távozott.

– Szerinted kinek mondjuk el először? – kérdezte egy korty folyadék után Adri.

– Szerintem annak, akinek te szeretnéd. Én legszívesebben világgá kürtölném, hogy mindenki tudja, de tudom, hogy neked ez teljesen más.

– Akkor legyen Sanyi – állapította meg. – Neki már van tapasztalata abban, hogy milyen megtudni egy ismerősről, hogy leszbikus.

– Abban neked is van.

– Ne is emlékeztess!

– Tényleg annyira szőrnyű volt? – kérdeztem.

– Az akkori világképemmel? – kérdezett vissza. – Igen. És nem kezeltem jól a helyzetet. Ezt a mai napig sajnálom.

– Ne tedd, már rég túl vagyok rajta. Már akkor túl voltam, mikor újra szóbaálltál velem.

– Nem értem hogy csinálod ezt. Honnan van ennyi erőd?

Ingatni kezdtem a fejem.

– Nincs. Hidd el, én is azt hittem van, de a szakítás Bencével döbbentett rá, hogy te mennyivel erősebb vagy.

– Miről beszélsz?

– Hát, egyrészt arról, hogy te pár nap alatt talpraálltál, miután valaki felmosórongynak használta a szíved, engem pedig még egy békés szakítást követően egy héttel is a padlóról kellett felkapargálnod.

– Az más.

– Nem más. És ott van az is, ahogy a vallomásom után viselkedtél. Úgy értem mikor bocsánatot kértél az első reakciódért. Én tudod mit tettem, ha valakit megbántottam? Ha valakit megbántottam, és még csak igazam sem volt? Semmit. Én mindig túl gyenge voltam beismerni, ha hibáztam. Inkább futottam el, de akkor sem kértem bocsánatot sosem.

– Jó, de gondolom ez abból is ered, hogy folyton küzdened kellett az elfogadásért.

Ingattam a fejem.

– Nem. Mármint persze, voltak emberek, akik ellen küzdenem kellett, de... tudod a többség az első sokk után elfogadott. Aki meg nem, az nem érdekelt. Ez inkább csak túlfejlett önérzet, nem igazi erő. Az igazi erő az, ahogy a nehézségeket kezeled, és te abban sokkal jobb vagy.

– Akarsz tudni egy titkot?

– Naná.

Vett egy mély levegőt, aztán lassan kifújta.

– Tudod miért kezeltem jobban a szakításaimat, mint te? Mert igazán egyiküket sem szerettem. Igen persze, azt hittem szeretem őket, de egyikükkel sem éreztem azt, amit veled. Laci sosem tekintett egyenrangú partnernek, Tibi pótszer volt, és Áron... vele a magánytól való félelem tartott össze.

– Értem.

– Látod? Én ezért lettem mindig annyira gyorsan jobban. Nekem sosem adatott meg, ami neked Bencével, vagy amit most érzek veled.

Elmosolyodtam és az asztal fölött átnyúlva megsimogattam a kezét.

– Annyira édes vagy, mikor ilyeneket mondasz.

– Tényleg?

– Igen. Úgy bánom azt a sok elvesztegetett időt, amit együtt is tölthettünk volna.

– Ez az én hibám is.

– Miért lenne?

– Mert már egy ideje tudtam róla, hogy nem vagyok neked közömbös. Nem voltam biztos, hogy ez szerelem, de... de valahol mélyen azt reméltem, hogy az.

– Remélted? – kérdeztem vissza.

– Igen. Sosem mondtam, de mikor Áron felvetette a hármast... egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy igent kellene mondani.

– Komolyan? – kerekedtek el a szemeim. Mindig azt hittem, igazán ismerem a barátnőmet, most mégis meglepetést meglepetésre halmozott. – Hogyhogy?

– Nem tudom. Kicsit talán magamra is haragudtam emiatt. Leüvöltöttem Áron fejét, de magammal is kiabáltam. Hogy kívánhat ilyet bárki, aki hosszan tervez a másikkal?

– Ezt akkor is mondtam neked...

– Igen – vágott a szavamba – emlékszem. Vannak, akik csak megfűszerezik a nemi életüket vele. Neked hogy esne, ha most elédállnék egy ilyen kérdéssel?

– Most? Szarul. De ha egy-két évvel később teszed, simán belemegyek.

– Tényleg? – húzta félre a száját Adri.

– Igen, de magamtól nem vetném fel.

– De valahol azért vágynál rá, ha egyszer nem zavarna, hogy én felhozom.

– Valószínű. De ez természetes. Szerintem minden szabad egy kapcsolatban, amíg azt mindkét fél akarja.

– Néha ijesztő, hogy mennyire szabadon kezeled az ilyesmit.

– Óh – húztam fel a szemöldököm. – Szóval a hármas az ijesztő. de az nem, hogy néha dominaként jelentél meg a fantáziámban, és alaposan megbüntettél?

Elpirult, aztán az ajkába harapott.

– Lehet, hogy valakinek tényleg kijárna az a büntetés.

– Na és most ki a rossz kislány?

– Te – vágta rá azonnal. – Az mindig te vagy. Gondolom fölösleges is lenne megkérdeznem, hogy benne lettél-e volna, a hármasban, ha akkor felhozom.

Mosolyogtam.

– Hát, nem kellet volna sokat győzködnöd.

– És szerinted az komolyan jó lehetett volna?

– Nicsak milyen kíváncsi valaki, annak ellenére, hogy nem érdekli az édeshármas.

– Azt hiszem tényleg be kell szereznem azt a lovaglópálcát – húzta föl a szemöldökét Adri.

– Lovaglópálcáról nem volt szó a fantáziámban.

– Az enyémben viszont most már van.

– Aggódnom kéne?

– Majd meglátod – dugta ki kicsit a nyelvét. – Szóval szerinted az az édeshármas tényleg működhetett volna?

Hirtelen éreztem, ahogy a meztelen talpa lassan kúszik felfelé a lábszáramon.

– Mit csinál, hölgyem? – kérdeztem tőle.

– Semmit, csak kíváncsiskodom – mondta ártatlan tekintettel.

Körbetekintgettem, hogy láthat-e minket valaki, aztán ránéztem.

– Igen, szerintem... – a lábfeje elérte a belső combomat. – Szerintem, nagyszerűek lettünk volna úgy is. Mármint – a lábujjai dörzsölni kezdték a puncimat a farmeron keresztül. – Mármint... – sóhajtottam élvezettel.

– Mi az? – kérdezte Adri ártatlanul.

– Most kinek... – néztem a szemébe, miközben lejjebb csúsztam az ülésemben, hogy kényelmesebben érje el a puncimat. – Kinek járna ki a fenekelés?

– Nem tudom. Talán mindkettőnknek? – húzta föl a szemöldökét.

– Állati nagy szerencséd... aaaah – szakadt ki belőlem egy sóhaj. – Hogy... hogy a csizmából nem lehet olyan...

– Egy mézes-mogyorós csirkemell – tűnt fel mellettünk szinte a semmiből a pincérnő – és egy mozarellás sertéssült.

Ijedtünkben mindketten hátraugrottunk a székünkben, aminél valószínűleg semmi sem tehette volna nyilvánvalóbbá, hogy mit csináltunk az asztal alatt. A pincérnőnk mindenesetre nem foglalkozott a dologgal. Legalábbis azt hiszem, mert innentől kezdve egyikünk sem mert felnézni rá.

Miután lerakta elénk az ételt, és távozott, mindketten a szánk elé kaptuk a kezünket, és zavartan kuncogni kezdtünk.

– Ez állati ciki volt – mondta Adri.

– Te beszélsz? Nekem kell majd átnedvesedett farmerral állni fel az asztaltól.

– Benedvesedtél? – nyalta meg a szája szélét Adri. – Mutasd.

A következő pillanatban már éreztem is, ahogy a lába a puncim fölött matat.

– Tényleg – állapította meg, miután visszahúzódott a helyére. – Milyen kellemetlen lesz majd így felállnod.

– Nagyon élvezed a helyzetet, mi?

– Nagyon – bólogatott kárörvendően.

– Akkor siessünk a kajával, hogy még jobban élvezhesd – kacsintottam rá.