Negyedik hónapja jártunk Bencével, mikor úgy döntöttem, ideje ledöbbenteni a családomat. Eddigre már tulajdonképp az összes ellenérzésemet sikerült leküzdenem a kapcsolatunkkal szemben. Adri ezt úgy fogalmazta meg, hogy előszedtem valahonnan a heteró lány alrutint egy mélyen eldugott könyvtárból. Nekem ez abszolút kínai volt, de ez nagyjából mindenre állt, amit a cuki computer geek nyelvén fogalmazott meg.

Rohamléptekben haladt előre a kapcsolatunk, amin valószínűleg illett volna meglepődnöm, vagy legalább félni miatta, de annyira természetesnek érződött, hogy cseppet sem bántam egy percig sem a tempót. Mire a tavasz végetért, már együtt is éltünk, holott ennél hosszabb kapcsolatokban sem jutottam még el eddig soha. Felállítottuk a magunk kis kapcsolati szabályrendszerét is, bár erről azért pontosabb lenne azt mondani, hogy Bence meghatározta a szabályokat, nekem pedig még kommentálási jogom sem volt a kérdésben. És bármennyire is furán fog hangzani, ez a legkevésbé sem volt seggfejség a részéről, sokkal inkább olyan áldozat, amiről én még nem hallottam pasitól. Azt mondta, hogy ha időnként szeretnék lányokkal is lenni, megengedi, csak afférom ne legyen és ne is tudjon róla egyáltalán. És ezért cserébe el sem várt tőlem semmit, még azt se, hogy neki is legyen pár szabad kártyája másokkal. Persze fülig belé voltam esve, meg sem fordult a fejemben, hogy éljek az ajánlattal, de akkor is jól esett a gesztus. Miért is gondoltam volna ilyesmire? Az előzetes félelmeim ellenére semmi idegenkedést nem éreztem a vele való szeretkezéstől, csupán néhány alkalom után pedig gyakorlatilag az összes pasikkal kapcsolatos gátlásom megszűnt. Legalábbis Bencével. És hogy csak vele, azt onnan is tudtam, hogy ha fel akart piszkálni, kedvelt szórakozása volt farok képekkel bombázni munkaidőben. Na nem a sajátjáról, annyira nem volt bolond, hogy azt utáltassa meg velem. Egy ideig majd megevett az ideg, hogy semmi hatásos visszavágásom nem volt erre, de miért van az embernek informatikus legjobb barátnője, ha nem azért, hogy a segítségére siessen ilyenkor? Az ötlet megszületett, Adri pedig animációt csinált belőle, amelyen egy Harley Quinn-éhez hasonló óriási kalapáccsal tökön vágtam az ákom-bákom rajzfilmfigurát, akire Bence feje volt téve. Újabb farok kép nem érkezett ezt követően.

Nagyon elkalandoztam. Szóval nyár közepén jártunk, mikor anyáméknak bejelentettem, hogy a vasárnapi családi ebédre magammal viszem a párom bemutatni. Persze a tervemet kirobbanó örömmel fogadták, különösen mert annyira jól sikerült az előző hasonló alkalom mikor Zsuzsit ismertettem meg velük.

Anyámék a kapu előtt vártak minket, mikor leparkoltunk a kocsival, én pedig alig vártam, hogy lássam a döbbenetet az arcukon, mikor meglátják, hogy egy pasival érkeztem.

Én szálltam ki először, adtam egy puszit apának és anyának is, amíg Bence mindent elrendezett az autóban. Miután ő is kiszállt apám arcára csupán egy pillanatnyi zavar ült ki, anyám viszont az első döbbenetet követően azonnal félrevont, meg sem várta, hogy Bence az autót megkerülve bemutatkozhasson nekik.

– Ez komoly!? – kérdezte dorgálóan. – Ha már egyszer egy olyan nővel vagy aki ennyire férfias, miért nem jársz inkább egy férfival!?

Kuncogni kezdtem.

– Mi olyan vicces!? – „üvöltötte" suttogva.

Próbáltam én lerohasztani az arcomról, hogy mennyire jól szórakozom a helyzeten, de nem sikerült.

– Nem csaj, hanem pasi. Bencének hívják.

Egy pillanatra lefagyott a szoftver anyám agyában, legalábbis az arcára kiülő döbbenet alapján ezt a következtetést vontam le.

– Akkor ezek szerint – próbált fogódzót találni a valóságban – ő is...?

– Katona? Igen.

– Nem – erősködött. – Tudod. Olyan mint te?

– Makacs? Bolond? – kérdeztem vissza. Tudtam én jól, hogy mire gondol, de annyira jól esett kényszeríteni, hogy kimondja.

– Nem – emelte fel a hangját, de még mindig csak annyira, hogy a tőlünk pár méterre csevegő Bence és apám füléig ne jusson el. – Hát tudod. Meleg – suttogta az utolsó szót olyan halkan, hogy még én is alig hallottam.

– Már miért lenne meleg?

– Mert... tudod hallottam, hogy szoktatok ilyet csinálni. Hogy összeálltok fenntartani a látszatot.

– Anya! – mondtam kicsit ingerültebben. – Ti tudjátok, hogy leszbikus vagyok. Sanyiék tudják, hogy leszbikus vagyok. A barátaim, kollégáim tudják, hogy leszbikus vagyok, még itt az egész utca is tudja, hogy leszbikus vagyok. Mégis ki előtt akarnék fenntartani egy látszatkapcsolatot? És miért mutatnám be nektek?

– Akkor... akkor. Nem értelek. Azt mondod, hogy leszbikus VAGY, de egy férfival jöttél.

– Hidd el, ezt én sem értem, csak így alakult. Beleszerettem. Ő lehet a kivétel nálam, vagy nem...

De a mondatot befejezni már nem bírtam, mert anyám a nyakamba borult és össze-vissza szorongatott.

– De ez nem jelenti azt, hogy ha valaha szakítunk... – próbáltam magyarázni, kevés sikerrel. Anyámat nem érdekelte, csak az, hogy a lányacskája végre normális lett. Ha nem lett volna annyira nyilvánvaló ebből, hogy korábban nem elfogadta, csak megtűrte a szexualitásomat, talán még jobban is szórakozok a reakcióján, de így azért kicsit bántó volt.

A nap hátralévő részében erősen igyekezett jó anyós benyomását kelteni Bencének, aki viszont nem igyekezett azon, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen. Senki se értsen félre, állati kedves srác volt, de a beteges humora hozzám passzolt, nem anyám ízléséhez, ráadásul szerette végtelenül könnyedén venni az életet, ami a coming outomig a második leggyűlöltebb tulajdonságom volt anyám szemében.

Mire a nap végére értünk, apám és Bence nagyon jó barátságba kerültek, látszólag anyám is úszott a boldogságtól, de az apró reakciói alapján nekem szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ha rajta múlna, egy olyan pasival látna, aki kicsit megnyirbálja a fanniságomat, nem hogy még tovább is erősíti. Bence legalább férfi volt, de ezzel valószínűleg le is tudtam amik anyám táblázatában a pro oldalon szerepeltek a neve alatt.

Ez persze még mindig semmi volt ahhoz képest, amit Bence szülei gondoltak rólam. Először is még valamikor az együtt járásunk előtt elkövette azt a hibát, hogy egy melegekről és leszbikusokról szóló vitában feldobta a nevemet, mint a teljesen normális kolléganője, aki momentán nem részese a cionista összeesküvésnek, nem akarja az egész világot aberrálttá változtatni, nem férfigyűlölő, csak szimplán leszbikus. És a Fanni nem egy sűrű név. Aztán az egyéb olyan dolgaim sem segítettek, amik általában kiakasztják az idősebb korosztályt. Tetkók, ruházat, viselkedés. Szemtől szemben azért udvariasok voltak velem Bence szülei, de kimért modorosság volt az csupán. Kétség sem fért hozzá, hogy ha szakítunk, a napja piros betűs ünnep lesz a számukra.

A családlátogatások megjátszott kedvessége ellenére is mesésen alakult ekkoriban az életünk. Amíg más pároknál többéves folyamat is lehet az összecsiszolódás, mi két puzzle módjára illeszkedtünk egymáshoz.

Az egyedüli, ami miatt nem volt teljes az örömöm, hogy Adrinak nem volt senkije. Bence mellett talán először tényleg teljesen őszintén elmúlt a sóvárgásom iránta, de az akkor is bántott, hogy az ő életében nem akadt senki a látóhatáron, aki megadja neki a törődést, amit érdemel. Próbáltuk összehozni Bence ismerőseivel, de nem igazán sikerültek a randijaik, próbáltuk az én ismerőseimmel is, de ez sem zárult nagyobb sikerrel. Az ötödik kerék szerepkör épp annyira kellemetlen volt neki, mint korábban nekem, így nagyon kevés közös programunk volt ekkoriban. Bence volt olyan tapintatos, hogy a reggeli kávézós szeánszainkból kikopott, és heti egyszer azért csaptunk egy csajos estét, vagy délutánt, de ennél több nem jutott.

Minden időmet kitöltötte Bence, és a szenvedély egy év után sem igazán látszott megkopni. És ezt úgy is tartom, hogy a kapcsolatunk nem érte meg az első évfordulót egy kikacsintás nélkül. Igen, jó lenne azt mondani, hogy sosem éltem azzal a bizonyos szabad kártyával, amit kaptam, de miért másítsam meg a sztorim?Valamikor január tájékában rámírt Timi az IWIWen, hogy mi lenne, ha összejönnénk valamikor, én pedig kaptam is az alkalmon, mert egyre komolyabban kezdett hiányozni, hogy egy másik nő testét kényeztethessem. Ennek ellenére is, ha nincs az engedély Bencétől, biztos nemet mondok az ajánlatra, így viszont nem gondolkodtam sokat a dolgon. Kellett volna. Miután együtt voltunk Timivel, olyan lelkiismeretfurdalással mentem haza, hogy kizárt, hogy Bence nem látta rajtam, de nem szólt semmit. Ugyan nem ez volt az utolsó szenvedélyes délutánom Timivel, de nem lenne szükség az összes ujjamra egy kezemen, hogy megszámoljam hány követte ezt. Egy-két napig mindig szarul éreztem magam utána, azt követően viszont hetekig, néha hónapokig minden még jobb volt, mint előtte.

A nyár folyamán Bence megkérte a kezemet, és még be sem fejezte a bonyolult körmondatot, amibe a lánykérését csomagolta, már bőszen bólogattam is, hogy igen-igen-IGEN. Madarat lehetett volna velem fogatni ekkoriban. A lánykérés másnapján először Adrival és pár barátnőmmel mentünk el egy csajos estére megünnepelni a meggyűrűzésem, aztán egy testvéries gratulációra Sanyi is elrángatott, végül pedig a szülőkkel is közöltük a hírt. Anyámék még örültek is neki, amit apám esetében kétségbe sem vonok, mert ők ketten kifejezetten jóban lettek Bencével. Szerintem anyám is boldog volt azért, bár Bencét egy seggfejnek tartotta, de seggfej pasinak, amivel gyakorlatilag minden korábbi páromra köröket vert a szemében. Bence szülei már jóval kevésbé tapsikoltak örömükben. Ki ugyan nem mondták, hogy utálnak, de szavak nélkül is eléggé egyértelmű volt, az együttjárásunknál csak a házasságunkat néznék rosszabb szemmel. A fiúk mérnök-informatikus volt, a Honvédségben szerzett kapcsolatai révén fejvadászcégek ugrásra készen várták, hogy leteljen a szerződése és többszázezres fizetéseket vágjanak hozzá, én meg csak a nyilvánvalóan rosszéletű leszbi picsa voltam, aki csak kihasználni akarhatja a fényes jövő előtt álló fiacskájukat. Ilyesmiről soha nem volt szó. Halálosan szerelmes voltam Bencébe és készen álltam, hogy a világgal is megküzdjek a kapcsolatunkért.

Aztán odáig már sosem jutottunk el, hogy erre szükség legyen. Valami kezdett köztünk ellaposodni, aminek okára azóta sem tudnék igazi magyarázatot adni. Talán az volt a gond, hogy túlságosan hasonlóak voltunk. Még azokban is összehangolódott az ízlésünk, amiket a másik ismertetett meg velünk először. Zene, sport, kirándulás, filmek, videojátékok, tényleg MINDENT együtt csináltunk, és van az a szintű hasonlóság, ami már rossz. De az is lehet, sőt, valószínű ez volt az elsődleges ok, hogy a kapcsolatunk normalizálódása tette be a kaput. Minden csodásan működött az őrült, szerelmes stádiumban, azonban ahogy a kapcsolatunk eljutott arra a pontra, hogy legalább valamennyire megkomolyodjunk, a dolgok már nem klappoltak. Az egymáshoz passzoló őrület volt, ami összehozott minket, de az nem tarthat ki egy életen át, a lassú távozásával együtt pedig a szenvedély és az a kapocs, ami összefogott minket is kezdett tovatűnni. Lehettünk volna az a pár, akik addig rugdossák egymást szórakozásból, amíg ténylegesen megutálják a másikat, vagy lehettünk volna az a pár, ami egymás mellett keseredik meg, de azt sehogy sem éreztem, hogy a jövőnkben szerepel a boldogan éltek amíg meg nem haltak. Könnyű lenne a leszbikusságomat okolni a szakításért, de valahogy sosem éreztem azt, hogy ez választott szét minket. Ha csak ezen múlik, évekig mehetett volna, hogy időnként kikacsintgatok, de ez volt a legkisebb problémánk.

Volt már néhány szakításom, de olyan, mint ez, még egy sem. Minden szakítás felszabadító élmény volt, mindegyikkel ledobtam magamról egy terhet, amit már a hátam közepére sem kívántam. Soha egyikbe sem kezdtem bele úgy, hogy utána az nekem fájt, itt viszont tisztában voltam vele, rövid távon ezerszer rosszabb lesz, mint együtt maradni. És ennek ellenére is muszáj voltam meglépni, mert mindketten többet érdemeltünk annál, mint hogy éveken keresztül ringassuk magunkat egy lassan abszolút működésképtelenné váló kapcsolat illúziójába.

Napokon keresztül készültem, hogy hogyan fogjak bele, de sehogy sem találtam jó megoldást rá, úgyhogy végül egy este bátorságot merítettem két pohár whiskeyből, és Bence elé álltam.

– Beszélnünk kell.

Az arca nem tükrözött meglepetést, csupán keserűséget láttam rajta. Leült a konyhaasztalhoz, és csak bámult rám szomorú szemekkel.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmire készülsz. – sóhajtotta. – Van valakid?

– Dehogy! – kiáltottam fel. – Csak... – kihúztam egy széket, és leültem én is. – Csak azt érzem, hogy már nem úgy működünk, ahogy kéne.

– Fanni, ez a kapcsolatok rendje. Idővel változnak, alakulnak. A mézeshetek nem tarthatnak örökké.

– És szerinted csak erről van szó? Te nem érzed, hogy újabban valami nem úgy megy köztünk, mint kéne?

– De feltűnt. Ezért is hittem, hogy találtál valakit.

– Nem találtam senkit!

– Úgy érted, hogy mióta együtt vagyunk, egyszer sem...?

Önkéntelenül félrekaptam a tekintetem.

– Sejtettem – sóhajtotta.

– De... de nem tettem olyat, amit te nem engedtél meg.

– Értem – válaszolta, de a viselkedése valahogy távolságtartóvá vált.

– Nem tartottam szeretőt, és... és ennek a szakításunkhoz semmi köze.

– Hogy lehetsz ebben annyira biztos!?

– Mert... mert nem mostanában voltam utoljára másik lánnyal és... és azt, hogy valami baj van, csak pár hónapja érzem.

– Szóval azt mondod, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz? Komolyan?

– De hát te engedted meg nekem! – kiáltottam fel. – Csak azért mertem belemenni, mert azt mondtad, szabad.

Sóhajtott egyet és ingatni kezdte a fejét.

– Igaz. De reméltem, hogy sosem élsz vele.

– Bence, kérlek ne rágd magad ezen. A szakításnak semmi köze ehhez.

– Akkor miért szakítasz velem!? – üvöltötte el magát.

– Nem tudom – szöktek könnyek a szemembe. – Nem tudom. Csak... csak azt érzem, hogy... hogy... – elkezdtem mélyeket lélegezni, hogy visszafojtsam a kirobbanni készülő sírást.

Bence felállt a székéről, odalépett hozzám, és átölelt.

– Bocsáss meg. Nem akartam rádkiabálni.

A vállára hajtottam a fejem és potyogni kezdtek a könnyeim.

– Nem... nem tudom mi... mi a baj – zokogtam keservesen. Bence teste is remegett, de valahogy még visszafojtotta a hangos sírást. – Hidd... hidd el szeretlek, de... de nem úgy ahogy... ahogy kellene...

– Tudom – felelte elcsukló hangon.

Perceken át szorongattuk egymást és bömböltünk, mint két gyerek. Az együtt töltött két évünk alatt soha sem sírtunk eddig a pontig, most viszont képtelenek voltunk abbahagyni.

Igazam volt. Ezúttal sajnos tényleg. Sokkal rosszabbul éreztem magam a szakítástól, mint attól a lassan erősödő viszkető érzéstől a koponyám hátsó részében, hogy véget kell vetnem a kapcsolatnak.

Nem tudom mennyi idő telhetett el ott a konyhapadlón térdelve, mire Bence feltápászkodott és felsegített engem is.

– Mi lesz most? – nézett rám vérvörös szemekkel.

– Bekéredzkedem Adrihoz az éjszakára – törölgettem az arcomat. – Aztán holnap keresek egy albérletet.

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Nem – nyeltem nagyot. – De tudom, hogy hova lyukadnánk ki pár év múlva, és azt viszont biztos nem akarom.

Bence bólogatott. Valahol talán tudta, hogy igazam van. Vagy csak beletörődött a döntésembe, ezt azóta sem tudtam meg. Talán küzdhetett volna tovább, hogy maradásra bírjon, de az nem ő lett volna, ahhoz túl büszke volt. Talán én is küzdettem volna tovább a kapcsolatunkért, de nem láttam értelmét. Külső erőkkel bármikor megvívok a szerelemért, de az érzelmeimben való bizonyosság nélkül nincs értelme a harcnak. A szerelem vagy van, vagy nincs, nem olyasmi, amit lehet erőltetni.

Csendben összepakoltam egy kevés holmit, hívtam egy taxit és még egyszer utoljára az ajtóban megöleltem Bencét.

– Nagyon fogsz hiányozni – mondta a könnyeit visszafojtva.

– Te is nekem – pusziltam meg.

Csak a taxis harmadik dudálására voltam képes engedni az ölelésen és végre útnak indulni. Amíg a kocsi felé sétáltam, igyekeztem minden erőmmel arra koncentrálni, hogy ne nézzek vissza.

Helyesen cselekedtem.

Minden lépés nehezebb volt, mint az azt megelőző. Annyira szürreális volt felrúgni egy még bőven működő kapcsolatot. Elképzelni sem bírtam korábban, hogy egymás meggyűlölése nélkül is szét lehet válni, most mégis egy olyan férfit hagytam magam mögött, akiért akár a tűzbe is mentem volna.

Helyesen cselekedtem.

Micsoda bolond picsa vagyok! Mások a két kezüket összetennék egy olyan kapcsolatért, ahol a legnagyobb gond a szerelem megkopása, én pedig olyasvalakit hagytam el, aki még mindig fontos volt számomra.

Helyesen cselekedtem.

Remegve vettem mély lélegzeteket, hogy legalább a címet el tudjam majd mondani a taxisnak bömbölés nélkül.

Helyesen cselekedtem.

A kocsiba beszállva önkéntelenül is visszanéztem a ház ajtaja felé, de Bence már nem volt ott.

Az istenit is! Helyesen cselekedtem.

Az utat végigpityeregtem, és egy passzív-agresszív válasz után már a sofőr sem érezte szükségét, hogy a problémám természetéről érdeklődjön.

Adri tömbjéhez érkezve kifizettem a fuvardíjat, elbotorkáltam a kapuig, beütöttem a kódot, becsoszogtam a lépcsőházba, csöngettem Adri földszinti lakásánál, és amint ő ajtót nyitott, a nyakába borulva zokogni kezdtem.

– Mi történt? – kérdezte ijedten.

– Szakítottam Bencével.

Hatalmasat sóhajtott és kofferestül betámogatott a lakásába.

Helyesen cselekedtem. Helyesen cselekedtem. Helyesen cselekedtem. Ugye?