Egy párnak általában annyi megünnepelendő alkalma lehet. Első találkozás, első randi, első csók, első szeretkezés, az együttjárás kezdete, az összeköltözés napja, és hát természetesen a házasságkötés napja, ami értelemszerűen az esetünkben nem volt opció. Nyilván hosszabb kapcsolatokban ezek jó része teljesen elveszti a jelentőségét, de az első időszakban valahogy hajlamosak vagyunk az összes ilyen mérföldkőnek nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Aztán ahogy telik az idő, úgy ahogy van, el is felejtjük a legfontosabb kivételével egytől-egyig mindet.

És aztán ott vagyunk Adri és én, akiknek lényegében a találkozás napja Honvédség által dokumentált dátum - bár botrányos módon nem nyilvánították ünnepnapnak, amit még most is nehezményezek - minden más pedig egy napra esik. Jó, ehhez azért kell kis jóindulat, hisz az éjfél és lefekvés közti dolgokat még az előző naphoz szokás sorolni, de ez részletkérdés.

Huszonhét évesen a kocsimat és motoromat leszámítva az egész életem elfért egy kisteherautóban, így nem is volt szükségünk külső segítségre a költözésemhez. Azon nyomban áthordtuk minden cuccomat Adrihoz, hogy először voltunk képesek fél óránál tovább levenni a kezünket egymásról. Nyilván csalok azért egy kicsit, hisz az átbútorozás nem az első napunkon történt meg, de lényegében a csóktól a fizikai költözésig egy percet sem töltöttem a lakásomban, szóval nekem ez marad a hivatalos.

Van a leszbikusok kapcsán egy idehaza kevéssé ismert sztereotípia, mely szerint hajlamosak vagyunk a második randin összeköltözni. Hogy ez mennyire helytálló, arról igazából fogalmam sincs. Rám sosem volt igaz, és igazán nem is ismerek olyan párt, amire az lenne. Ránk se, mert mi az első randi nélkül tettük. Persze viccet félretéve, sem hiszem, hogy ötévi ismeretség után ránk lehetne húzni a fent emlegetett U-Haul leszbikus jelzőt.

Talán szükségtelen is mondani, hogy ezzel azért még nem vállaltuk fel a kapcsolatunkat, csak "lakótársakká" váltunk. Hogy őszinte legyek, perpillanat cseppet sem érdekelt a felvállalás. Szívesen kürtöltem volna világgá, de igazából ha ekkortájt egy zombiapokalipszis kiirtja az emberiséget, és csak mi ketten maradunk, sem vettük volna észre, annyira nem létezett számunkra senki és semmi más.

Az első szenvedélyes hetet követően sajnos kénytelenek voltunk visszatérni dolgozni. Személyügyesként gyorsan le is papíroztam saját magamnak a költözésemet, nehogy valaki összekösse a pontokat, és pletykálkodni kezdjen a laktanyában. Az utolsó, ami Adrinak hiányzott volna, hogy a coming-outja ne pontosan a saját feltételei szerint történjen. Ehhez kellett ugyan egy kicsit dolgoznunk, de egy pillanatra sem sértődtem meg miatta. Az elmúlt hét során azért tűnődtem kicsit mikor nagyritkán egyedül maradtam a gondolataimmal. Erről az egész leszbikus-hetero kapcsolat témáról, tudjátok? Tényleg nem mondhatom magam szakértőnek, igazából közelről a sajátunkon kívül csak kettőt láttam, és mindkettőnek ugyanaz vetett véget. A leszbikus fél türelmetlensége, hogy vállalják fel végre egymást. Hogy ez általános érvényű igazság lenne a világon? Aligha. De az orrom előtt lévő példák ezt mutatták, és ez adott nekem némi reményt. Mi van, ha csak ez szokott a gond lenni, és emiatt terjedt el ez a közkeletű nézet? Legalább volt egy hiba, amiről tudtam, hogy nem szabad elkövetnem. Mondhatnám, hogy az érésemet mutatja, végre eljutottam oda, hogy képes legyek más hibáiból tanulni, de annyira szerettem Adrit, és annyira védelmezni akartam egész életemben, hogy az előttem lévő példák nélkül sem tettem volna semmit, amiről úgy érzem, hogy fájdalmat okozhatna neki.

Szóval lakótársak.

Adri szülei tudtak rólunk és nem örültek, a saját családom, és a barátaink akik viszont örültek volna, nem. Persze Adri szülei nem hitték, hogy többek vagyunk lakótársnál, a közös ismerőseinknek viszont meg sem fordult volna a fejében, hogy lehetünk csak azok.

Teltek-múltak a hetek, aztán a hónapok és a boldogságunk csak nem akart csökkenni. Tudjátok milyen izgalmas dolog titkos viszonyt folytatni a megcsalás lelkiismeret furdalása nélkül? Nyilván nem állítom, hogy egy életen keresztül lehet ezt csinálni, de ahelyett, hogy gondokat okozott volna köztünk Adri "szekrényben maradása" csak még tovább fűszerezte az amúgy sem lapos szerelmi életünk. Persze a titkolózást nem könnyítette meg, hogy Adri rémesen hazudik. Gyakorlatilag az első közös hetünket követő első munkanap tizedik percében sikerült elkottyintania, hogy összejött valakivel. Egy magas, sportos, cuki kollégával. Legalábbis gondolom. Mi mást mondhatott volna rólam? Persze három méterrel a felhők fölött lebegve sétált be a laktanyába azon a hétfő reggelen, szóval nehéz is lett volna letagadnia, hogy valami nagyon jó érte az elmúlt héten. Nekem jobban ment a színészkedés. Sikerült fapofát erőltetni magamra amíg az irodámba nem értem, ott pedig bömböltetni kezdtem a metált, amit ilyen hangerőn csak a "ne merjetek a közelembe jönni" hangulatomban szoktam. Az első egy-két napot sikeresen átvészeltem így, és közben nagyjából belerázódtam a "nincs semmi különös" szerepkörbe. Még az Adri új pasiját firtató kérdéseket is sikerült egy ügyes: "Nem tudom milyen a fickó, sosem találkoztam vele"-vel elütni, ami ebben a formában végülis igaz volt.

Persze egyetlen titok sem maradhat örökre az.

Valamikor nyár közepén Sanyi elhatározta, hogy tart egy családi-baráti grillpartyt, ahova meghív mindenkit. Úgy értem MINDENKIT. A szüleinket, Adrit, engem, Bencét... Igen, hát erre eddig elfelejtettem kitérni. Bence okozott a tesóm és köztem némi törést, ugyanis legjobb barátok lettek, és Sanyi minimálisan sem volt hajlandó tapintatosan kezelni a kettőnk szakítását. Tudom én, hogy Bence nem nagyon akart eljönni erre a grillpartyra, de Sanyi, a családi vérmérsékletnek megfelelően sosem volt hajlandó beletörődni a nemleges válaszba. Valahol persze érthető azért a hozzáállása. Az, hogy mi szakítottunk, még nem kellett volna, hogy az ő barátságukra hatással legyen, de tudjuk, hogy az ilyesmi a valóságban sosem működik ennyire egyszerűen.

És szerettem is még Bencét, bár ez mostanra már tényleg "csak" olyan természetű volt, mint ahogy Sanyit. Arra az Adrival való egymásratalálásunk előtt megkaptam a bizonyosságom, hogy csupán emberként hiányzik az életemből, társként nem, de arra azért még továbbra sem álltam készen, hogy felnőttként kezeljem a helyzetet. Talán más lett volna, ha nem életem legboldogabb időszakát élem, de így... Valahogy kötelességemnek éreztem, hogy ne dörgöljem az orra alá, mennyire jól megy most, miközben tudtam, hogy neki a szakításunk óta nincs komoly kapcsolata.

A partyt Sanyi egy közeli tó partján tartotta, amit a környékbeliek csak Sóderbánya, vagy Sodri néven ismertek. A név eléggé magáért beszél, igazán legjobb tudomásom szerint nem is volt hivatalosan engedélyezett a tó vízében fürödni, de ez valószínűleg a létezése óta nem érdekelte a kutyát se. A tó - vagyis inkább tórendszer - a város határán kívül terült el és szántóföldekkel övezett földutakon keresztül lehetett csak megközelíteni, amit bár tudtam, valahogy mégsem gondoltam át megfelelően, mikor Adrit rábeszéltem, hogy a motorommal jöjjünk el. Egy sportmotorral. Ami fekete. A nyári 38 fokos melegben. Földúton. Mikor hetek óta nem esett. Egy légkondis autó helyett. Nem ez volt életem legzseniálisabb ötlete valószínűleg.

A tórendszer legnagyobb tava szerintem már egészen kislány korom óta változatlanul áll. Az útról nézve egy medence alján helyezkedik el, aminek falát vastagon benőtte a zöldnövényzet, és néhol az évek során termetesre nőtt fák, valamint buja bokrok tarkítottak. Nyilván a 2010-es évek elején, mikorra elszoktunk már a szocreál szórakozási formáktól, más érzésekkel töltött el a hely, mint fürdőruhafelső nélküli négyéves koromban, de volt azért még valami bája. Csak a nosztalgia miatt, de a báj, az báj. Persze a világ temérdek gyönyörű, természetközeli vízpartjához sehogyan sem érhetett fel, de azokhoz a helyekhez nem is köt ezernyi emlék egy ártatlanabb korból. A szüleinket, Sanyit, Marcsit, engem... Akik 18-20 éve a nyaruk minden szabad percét itt töltötték.

Amint kiértünk a szántóföldek közül, és jó kétszáz méterre megpillantottuk a helyet, ahol Sanyiék már felállították a grillezéshez szükséges cuccokat, megállítottam a motort, és hátranéztem Adrira.

- Hát, ennek is el kellett egyszer érkeznie.

- Igen - sóhajtott kicsit feszülten.

- Nyugi Cica, nem lesz semmi baj.

- Szerinted komolyan el tudjuk majd előlük titkolni?

- Hát, kicsit késő most már ezen aggódni, nem? - mosolyogtam rá.

- Ez komoly.

- Tudom, de megbeszéltük már. Elmegyünk, jól érezzük magunkat, én letagadom, hogy van valakim, te meg nem mész bele abba, hogy ki az új párod.

- Jó, de nem kellett még ilyen hosszú ideig egymás közelében szerepet játszanunk. Mi lesz, ha véletlenül valamelyikünk elárulja magát?

- Tragédia. Belovagol az apokalipszis hét lovasa, és lekaszabol mindenkit.

- Négy lovas. És ne gúnyolódj! - nézett rám dorgálóan.

Megsimogattam a vállát.

- Ha már le kell bukni, ez még a kevésbé veszélyes környezet lesz, nem gondolod?

- Hát...

- Ki ítélne itt el téged? Velem már megbékéltek, és mindegyikük van olyan tapintatos, hogy ne adja tovább senkinek.

- Végülis - sóhjatott megkönnyebülten Adri.

- Egyébként meg ha annyira zavar a lebukás, először talán vedd el a kezed onnan, ahol most nyugtatod.

- Én itt kapaszkodok - kuncogott félszegen.

- Aham. És még én vagyok a rossz kislány.

- Az mindig te vagy.

Elnéztem a grillparty vendégserege felé. Ugyan nem vehettek ki jól minket, de ha levesszük a sisakunk, hogy megcsókoljuk egymást, az azért elég feltűnő lett volna még ilyen távolságról is. Sóhajtottam egyet, aztán sebességbe tettem a motort és mielőtt megindultunk volna, még hátranyúlva rácsaptam egyet Adri fenekére.

- Hé! - méltatlankodott.

- Ezt csak azért, mert nem adhatod vissza - kiáltottam vissza egy vigyor kíséretében. Ő meg megszorított ott, ahol kapaszkdott belém.

Odaértünk az út kiszélesedéséhez, ahol a partyra érkező vendégek leparkolták a járműveiket. Leállítottam a motort, és utána Adrival lemásztunk a meredek falon a többiekhez. Jó szokásom szerint totál utolsóként futottunk be, de ez most kivételesen abszolút szándékolt volt. Egy ilyen hazugságot csak úgy tudsz eladni, ha látszólag nem változik semmi a hétköznapi dolgaid közül. Ha ez nincs, biztos pontosan érkezünk. Becsszó.

A kis család szépen szét volt szóródva a területen. Marcsi Ádit és valami másik gyereket felügyelt a víz mellett, anyáék egy napozósátor alatt feküdtek nem messze tőlük, Sanyi valamelyik kollégája és a felesége a vízben úszkáltak, Sanyi és Bence pedig a grill mellett állva istápolták a takarékon lobogó tüzet.

Adrival együtt szép sorban körbeüdvözöltünk mindenkit, aztán leálltunk beszélgetni. Őt félrevonta anya, én pedig igyekeztem szembenézni a Bence viszontlátása miatt érzett félelmeimmel. Utáltam így érezni, szóval egyszer ezen is túl kellett esnem valahogy.

Sóhajtottam egy hatalmasat, aztán lassan odasétáltam a srácokhoz.

- Azért várjuk ki a végét - magyarázta a tesóm. - Montenegró meg Kazahsztán az egy dolog, de a spanyolok okozhatnak... - Megtorpant, ahogy közelebb értem. Sóhajtott egyet, rámnézett, majd Bencére, aztán vissza rám. - Azt hiszem hozok magamnak egy sört. Benny?

Az csak a fejét ingatta.

- Te meg vezetsz - nézett rám utána Sanyi - úgyhogy ha meglátlak a sörösláda közelében, letöröm a kezed, megértettem?

Bólintottam, mire ő balra el.

Talán benne volt a legtöbb tüske az ÉN szakításom miatt. Sok szempontból hasonlítottunk nagyon, és a barátok megválogatása is ezek közé tartozott. Persze neki megadatott Marcsi, akivel egészen különleges párt alkottak, de ezt leszámítva még a legközelebbi barátai is egy lépés távolságra álltak tőle. Egészen addig, hogy összejöttem Bencével. Iszonyatosan jól megtalálták egymással a hangot, és éppen ezért nagyon örültem is nekik, még ha a közös hang eleinte kizárólagosan kimerült a rajtam való élcelődésen. Olyan jó barátok lettek, mint Adri és én, leszámítva persze azt a "kis" pluszt, ami azóta mi kettőnk közt kialakult.

Na EZT tettem én kockára a szakítással, ami miatt Sanyi egy kicsit megorrolt rám. Persze ő sem várhatta el, hogy az ő kedve miatt maradjak együtt a párommal, de az évek során először jelenthetett veszélyt a megszokott életére valami, amit tettem, és ez nem tetszett neki. Nem mondom, hogy veszekedtünk a dolog miatt, de azért érezhetően neheztelt.

Végül szerencsére a barátságuk megmaradt, de az addigi négyesben szervezett programoknak vége lett, és úgy általánosságban véve is kínos szervezgetésre volt szükség, hogy ha valahova elhívja az egyikünket, oda a másikat ne. Ezt unhatta meg, mikor megszervezte ezt a grillpartyt.

- Szia megint - köszöntem oda Bencének félszegen, ahogy kettesben maradtunk.

- Szia.

Csönd.

Szinte hallottam a tücsköket ciripelni, ahogy a filmekben ilyenkor szokás.

- Na és... hogy vagy... mostanság? - Igazán eredeti, Fanni, gratulálok.

- Megvagyok. Hosszabbítottam még három évet.

- Tudom, én iktattam a papírjaidat.

Újabb csönd.

- Mit szólsz Adri új párjához? - kérdezte Bence úgy tíz másodperc után.

- Örülök neki. Ideje volt már, hogy valaki értékelje.

- Találkoztál már ve...

- Nem! - szakítottam félre kicsit túl gyorsan. - Na és... neked... mondott valamit róla?

- Nem sokat. Azt mondta, eddig mindig elkiabálta a kapcsolatait, és most nem szeretné. De nagyon boldog.

Bólogattam.

- Na és... - gondolkodj Fanni, csak tudsz valami okosat kérdezni! Valamit. Bármit! - Neked van... valakid?

Bármit csak ne ezt!

- Hát... - tűnődött el. - Találkozgatok valakivel, de... nem ugyanaz.

- Sajnálom.

Hatalmasat sóhajtott.

- Ne tedd. Nem... tudod... nem vagyok depis, csak... fura - ingatni kezdte a kezét kettőnk közt - tudod... ez így.

- Tudom - bólogattam.

Iszonyat szar érzés volt, hogy életem legboldogabb időszakát éltem, miközben egy számomra fontos ember meg pont miattam szenvedett.

- Nem érted - sóhajtott megint. - Tényleg rendben vagyok már, csak... még fura találkozni. De... - megvakarta a tarkóját. - Nem fogod ezt soha többet hallani tőlem: Igazad volt.

- Tessék?

- Haragudtam rád, és fájt. Gyűlölni akartalak, aztán... aztán ráébredtem. Ez nem... nem lehetett egyikünk happy endje sem.

Csak nagyokat pislogva meredtem rá.

- Hogyhogy...? Hogy jöttél...? - habogtam.

- Kinyírlak, ha ezt bárkinek elmondod - hm, a régi Bence nyomai, pozitív - de... elmentem egy pszichológushoz. - Hogy hatásszünetet tartani állt meg, vagy rakciót várt tőlem, azt nem tudom, de pár másodperc után végülis folytatta. - És rengeteget beszélgettünk a kettőnk kapcsolatáról. És minél többet beszélgettünk róla, annál inkább azt éreztem, hogy... - hangerő leteker - hogy igazad volt.

A szívemhez kaptam, mire ő kicsit megtaszajtott.

- Egy. Árva. Szót. Se. Senkinek. Érthető? - nézett rám komolyan. - Szóval tényleg kezdtünk... toxikusak lenni egymás számára. Érted? Ha örültél valaminek, csak azon tűnődtem, hogy hogyan basztathassalak vele. Ha én örültem valaminek, attól féltem, hogy te hogyan fogsz basztatni vele, mert... Nem tudom. Attól féltem, hogy ha ez nincs nekünk... akkor más sem.

Sosem mondtam el ezeket az aggályaimat senkinek. Még Adrinak sem. Most mégis a saját gondolataimat hallottam vissza Bencétől.

Valahogy az ösztöneim átvették a testem felett az uralmat és mielőtt felfoghattam volna, mit teszek, megöleltem.

- Köszönöm - sóhajtottam mielőtt szétváltunk.

- Én köszönöm - felelte Bence, mikor már újra egymással szemben álltunk. - Így kellett lennie, csak... szar volt.

- Tudom. Gondolod, hogy - néztem rá kérdőn. - Mármint tudod, ha... uram-atyám, milyen szar duma ez, de... szerinted lehetünk még barátok? Tudom, hogy... hogy ez nagyon béna dolog, amit sok szakítás után elmondanak, és nem gondolják komolyan, de szerintem mi nem úgy voltunk, és szerintem hiba lenne minden kapcsolatot megszakítanunk, ha már mindketten túl leszünk rajta, és nem... - megtorpantam. Mosolygott. Bence mosolygott. - Mi az?

- Semmi? Zizi vagy. Még mindig.

- Óh, csak így?

Eltűnődött.

- Talán ha morzéban jeleztem volna feléd, jobb lett volna?

Hát, azért ez még nem volt egy olyan igazi tetszetős sértés, de a szándék a lényeg, nem?

- Haha, ciki. Már rég elfelejtettem hogy van a morzekód.

- Ezzel most magadat égetted be, ugye tudod? - vigyorgott rám.

- Vedd ezt egy "újra beszélünk" ajándéknak, ha már egyszer neked nem sikerült.

- Milyen nagylelkű - húzta fel a szemöldökét.

- Ismersz, mindent a barátokért.

Egy apró fejbólintás kíséretében elmosolyodott.

- Barátok? - nyújtotta a kezét.

- Barátok - fogadtam el a gesztust.

Jaj de szép is lenne azt mondani, hogy ez rögtön vissza is tett minket a kapcsolatunk előtti állapotba, de persze a világ nem így működik. Még azt is szép lenne mondani, hogy innentől kezdve kínos pillanataink sem voltak, de hát...

Viszont képesek voltunk úgy kommunikálni egymással, ami túlment a modoros bájcsevejen. Szóval, apró győzelmek, tudjátok.

Mire Sanyi visszatért a sörrel, már épp valami totál másról beszéltünk.

- Na, szent akkor a béke? - nézett ránk.

Mindketten felé fordultunk. Én kétkedően billegettem a tenyerem, Bence meg bőszen a fejét ingatta.

- Szörnyű nőszemély vagy - mutatott rám Sanyi - te meg egy pocsék barát. Nem is értem miért állok még veletek szóba.

- Mert szeretsz, bratyó - mondtam, miközben odaléptem hozzá és arconcsókoltam.

Elmosolyodott egy pillanatra, aztán a szerepébe visszarázódva arrébb taszajtott.

- Na, tűnés innen, a felnőttek beszélgetnek.

Torkom szakadtából elkezdtem nevetni.

- Te, és Bence mint felnőttek!

A nap hátralévő része egész szórakoztatóan alakult és amennyire belülről meg tudtam ítélni, Adrival is tökéletes előadást rendeztünk. Sokszor voltunk egymás közelében, de nem túl sokat, beszélgettünk kettesben, csoportban, időnként meg is érintettük egymást, mint a kapcsolatunk előtt szoktuk, de annál nem hosszabban, nem rövidebben, nem intimebben. Tényleg, zseniálisan megterveztük az egészet, és amennyire rossz színésznőnek tartom Adrit, tökéletesen sikerült is a megvalósítás.

Ahogy kezdett sötétedni, raktunk egy hatalmas tüzet, és körbeültük nyársra tűzött szalonnákkal valamint egyéb húsárukkal. Vajmi keveset törődve a felnőttek egyre eldurvuló sztorizgatásával a gyerekek még most is ki-be rohangáltak a vízbe, kiélvezve, hogy a Nap utolsó sugarainak eltűnésével egyidőben megérkező Hold nappali fénnyel ragyogta be az éjszakai égboltot. Úgy szaladtak az órák, hogy észre sem vettük, de mindenki olyan jól érezte magát, hogy igazán szükségét sem éreztük véget vetni az éjszakába nyúló falatozós beszélgetésnek.

Már éjfél is elmúlhatott, mikor Sanyi odajött hozzám, és megkért, hogy vonljunk kicsit félre kettesben beszélgetni. Otthagytuk a tábortüzet, és kényelmes sétásba kezdtünk a nádasokkal övezett tópart mentén. Megkérdeztem tőle párszor, hogy mit szeretne, de folyamatosan csak azt ismételgette, hogy majd ha odaérünk.

Végül a többiektől úgy hatvan-hetven méterre állapodtunk meg, egy domboldalból ferdén kinőtt fa termetes lombkoronájának árnyékában.

Sanyi az elmúlt hetek kicsit hűvösebb bánásmódjának már nyomát sem mutatta órák óta, szóval volt egy olyan érzésem, hogy csak a korábbi viselkedéséért akar bocsánatot kérni így mindenki látó- és hallótávolságán kívül.

De nem, mert mikor megfordult, mosolygott. Már amennyire így éjszaka, a Hold világát kitakaró fa árnyékában ki tudtam venni.

- Emlékszel milyen volt régen lejárni ide? - kérdezte a társaságunktól ellentétes irányba intve a kezével.

- Hát, úgy homályosan - néztem rá kérdőn.

- Tudod, mikor nem idejöttünk a nagy Sodrira, hanem lekanyarodtunk az idevezető útról balra.

- A kis Sodrit mondod.

- Igen, ahol a sok vén nudistán röhögtünk.

- Jaj, tényleg - önkéntelenül is széles vigyorra húzódott a szám, ahogy eszembe jutott a sok öregember és öregasszony, akik a ráncos meztelen testüket ott mutogatták nem messze a decensen fürdőző családoktól. A tónak azt a részét pont emiatt nudinak is nevezték, ugyan hivatalosan ilyen célra sosem lett kinevezve. Bár - mint említettem - fürdőzésre sem.

- Volt az a tornázós fickó.

- Brrr - remegtem meg. - Basszus, én még akartam enni egy kis sült kolb... - megint megborzongtam, ahogy az agyam a két dolgot összekötötte. - Oké, duplán múlt idő. Köszi.

Sanyi röhögni kezdett.

- Örökre traumatizáló élmény, mi?

- Szerintem még Ádit is járathatod majd dokihoz az öröklött szövődmények miatt.

- Azért voltak itt jó pillanataink is, nem?

- Hát, neked lehet, a menő vagány kishúggal. De nekem csak egy mamakedvence bátty jutott.

- Menő, vagány kishúg, mi? - húzta föl a szemöldökét Sanyi. - Örülök, hogy felhoztad, mert erről eszembe jut egy másik sztori is.

- Na?

- Emlékszel még, mikor egyszer anyáék nélkül jöttünk le? Akkor kezdtünk randizni Marcsival.

- Ehem - krákogtam. - Nem annyira anyáék nélkül volt az, hanem a kifejezett tiltásuk ellenére.

- Krumpli-burgonya. A lényeg, hogy ez a "menő, vagány kishúg" csak úgy volt hajlandó nem spicliskedni rólunk, ha elhozzuk magunkkal.

- Miféle bátty az, akinek eszébe jutna a tízéves kishúgát egyedül hagyni odahaza?

- Ja, mert ez a tízéves kishúg nem az utca legnagyobb bajkeverője volt már akkor is, ugye?

- Pont azért.

- Aha, értem. Akkor az az akciód, mikor vízbeborítottál minket a csónakból, kieveztél a partra és megpróbáltál hazatekerni a biciklimmel is ezért volt, igaz?

- Nem, az azért, mert nem adtál pénzt fagyira. És ne panaszkodj, nem kaptak el anyáék.

Sanyi fölényesen megvonta a vállát, és közben valami olyan hamiskás mosoly bújt elő a szája sarkából, ami kezdte a szituációt iszonyatosan gyanússá tenni.

- Na és az megvan, mikor pár órája Adri úgy mesélte el ezt a sztorit anyának, mint amit az új párja csinált meg a bátyjával?

- Um...

Egy pillanatra úgy ledermedtem, hogy a szavam is elállt. Ez ritka jelenség egyébként.

Egyáltalán nem reklámoztuk ezt a sztorit senkinek. Csak Sanyi tudott róla, Marcsi, én, meg mióta pár napja elmeséltem neki, Adri.

- Igen, um... - vigyorgott Sanyi. - Mióta?

- Mit mióta?

- Hugiii!

- Most mi az? - próbáltam magam visszarázni a szerepbe - Bocsi, hogy elmeséltem neki, csak mikor mondtad, hogy itt lesz a party, beugrott.

- Nem ezt kérdeztem, és ezt te is tudod.

Sértődötten néztem rá.

- Most gyanusítgatni próbálsz valamivel?

- Gyanúsítani csak olyasmivel lehet, ami alapjában véve rossz dolog.

- Akkor?

- Ne kelljen már kimondanom! Annyira egyértelmű, hogy te vagy Adri új "pasija".

- Miért? Mert elmondott egy sztorit úgy, mintha azzal történt volna meg? Talán csak akart anyának mesélni egy vicces történetet, és tudod... az új párja annyira dögunalom, hogy róla nincs egy sem.

- Ja, totál hihető. És nyilván abban sincs semmi összefüggés, hogy neki van egy rejtélyes párja, neked meg állítólagos szingliként ki van szívva a combod belső fele.

- Nincs. Ha lenne is köztünk valami, gondolod beugrasztanál egy ilyen olcsó trükkel?

Basszus, remélem nincs kiszívva a combom!

- Tényleg ki van.

- Eeee! - berregtem. - Dehogyis van.

Sanyi előhúzta a telefonját, és bekapcsolta rajta az elemlámpát.

- Na, mutasd a lábad!

- Hagyjál! - ripakodtam rá, ahogy megfogta a térdem.

- Csak meg akarom mutatni.

Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak annyi sikerült, hogy féllábon hátrafelé ugrálva hanyatt estem, ami tökéletes lehetőséget adott neki, hogy megvilágítsa a lábam kérdéses területét.

- Látod? - vigyorgott fölényesen.

Odanéztem a lámpa fénye felé, és azt kellett látnom, hogy a forrónadrágom vonala alatt, tényleg ott volt egy kiszívás. Um... nem merült fel eddig, de emlékeztek még arra az orális szexszel kapcsolatos lelki gát dologra? Hát, az már elmúlt.

Feltápászkodtam és leporoltam magam.

- A húgod lábaközét kukkolni... gusztustalan perverz egy disznó vagy.

- Nem én vettem észre először, hanem Marcsi. Meg úgy szerintem mindenki más is, aki kaja közben veled szemben ült. Már bocs, de külön odanézés nélkül is elég feltűnő.

Sóhajtottam egyet.

- Jól van na, összejöttem valakivel.

- Akinek a neve Aaaa...

- Kati - vágtam rá gyorsan.

- Az hogy Timivel jöttél össze újra, hihetőbb lett volna.

Basszus, tényleg!

- De nem Timi az.

- Hanem Kitty,

- Kati. Vág nekem annyira az eszem, hogy ilyesmit menet közben kitaláljak?

- Nincs annál gyanúsabb, mint ha azt állítod magadról, hogy nem. De várj! - Elfordult tőlem, és elkiáltotta magát. - Adri, gyere ide egy kicsit légyszi!

Aztán visszafordult felém.

- Mit akarsz elérni? - néztem rá egykedvű arckifejezést erőltetve magamra, de ezt a csatát már valahol az "Um..."-nál elvesztettem.

- Csak az igazságot.

- Hú de be fogsz égni, mikor kiderül, hogy csak vaktában vagdalkozol.

- Hát, ezt nem tudhajtjuk meg, amíg Adri ide nem ér, ugye? - És azzal bámulni kezdett az arcomba.

- Nem vagyok már tizenhat, az ilyen trükkjeid akkor sem válnának be, ha lenne titkolnivalóm.

De nem szólt egy szót sem, csak bámult meredt szemekkel a képembe, ami pillanatok alatt farkasszemnézési párbajba torkollott, aminek csak Adri odaérése vetett véget.

- Na, mit szeretnétek? - csilingelte.

Sanyi felhagyott a bámulással, és odafordult hozzá.

- Semmi különöset, csak Fanni elbüszkélkedett vele, hogy összejöttetek, és szerettem volna gratulálni.

- Fanni, miii... - kiáltott fel Adri, de meglátta, hogy Sanyi háta mögött vadul ingatom a fejem. - ...iiiért mondasz neki ilyeneket? - vitte le a hangerőt a végére.

Sanyi hátrapillantott, de én csak pislogtam rá ártatlanul akár egy ma született bárány.

- Nem mondtam, csak a nagytesó azt hiszi észrevett valamit - magyaráztam miközben odasétáltam Adri mellé - és ilyen vaktában lövöldözéssel próbálja igazolni.

- Csajok, ne már! - mondta Sanyi. - Tudom. És örülök nektek. Nem mondom el senkinek. Esküszöm.

Adri rám pillantott, aztán Sanyira, aztán vissza rám, eljárva közben a "nagyon kell pisilnem" ritustáncot. Szinte láttam, ahogy vadul pörögnek a fogaskerekek a fejében, de tulajdonképpen ezen a ponton már teljesen mindegy is volt, hogy elmondjuk-e, vagy sem, a reakciója teljesen egyértelművé tette. És nem csak ezt, hanem az álláspontját is arról, hogy szeretné-e elmondani. Ha nem akarta volna, azonnal rávágja, hogy marhaság az egész, úgy ahogy én is tettem korábban. Tagadni a végletekig. Ez volt az előre megbeszélt terv egy ilyen helyzetre, ő mégsem azt tette, tipikus 22-es csapdájába taszítva ezzel engem. Nem sokkal ezelőtt mondtam, hogy nem akartam őt beismerésbe vinni, és ez azóta sem változott. Tagadni sem kezdhettem, mert én a magam részét már megtettem korábban, még ha nem is egészen hibátlanul. A legjobb lett volna félrehívni Adrit, és megbeszélni vele, de... gondolom azt mindenki érzi, hogy az mennyire nyilvánvalóvá tette volna azt, ami jelen pillanatban mindössze alig 99%-osan volt egyértelmű.

Az egész nem tarthatott tovább négy-öt másodpercnél, de ilyenkor ennyi is iszonyatosan hosszú időnek tud hatni. A nagy téblábolás végén Adri visszanézett a tábortűz felé. A fehér holdvilág, és kövéren lobogó lángok vakító fényárnak tűntek a fölénk magasodó fa árnyékához képest, elrejtve minket a többiek szeme elől. Vett egy nagy levegőt, behunyta a szemét, aztán a nyakamba ugrott, és megcsókolt. Csak egy pillanatra. Nem vágy volt ez, az ilyen helyzetben esélytelenül indulna a gátlásosság ellen. Nem, ez valami annál sokkal gyönyörűbb volt. Nyilvános szerelmi vallomás.

Mikor az ajkunk szétvált, egész testében remegve visszalépett mellém, és megfogta a kezem. Elképesztő nagy lépés volt ez tőle. Már a felvállalás is, de az hogy így tette, különösen. Az olyan pillanatok egyike volt ez, mikor az ember egy pillanatra kikapcsolja az agyát, és hagyja, hogy az érzelmei átvegyék az irányítást a teste felett. Szóval lényegében olyasmi, ami engem temérdek alkalommal sodort bajba az életem során, Adri viszont túl összeszedett és félénk volt hozzá. Eddig. Persze nem ez volt az első dolog mostanság, aminél csak behunyta a szemét, és ugrott.

Sanyi mosolygott. De ez már nem az a sunyi, zrikálós mosoly volt, amit akár csak egy perccel ezelőtt is kaptam tőle. Őszinte boldogság.

Az én arcomról sem lett volna egyszerű letörölni az örömöt. Igen, iszonyat izgalmas volt a titkos viszony, de megosztani a boldogságunkat valakivel, akit szeretünk, ezerszer jobb annál.

Sanyi odalépett hozzánk, és megölelt minket.

- Örülök nektek. Rég itt volt már az ideje.

- Csak nem sippeltél minket? - kérdeztem vigyorogva, mire meglegyintette a tarkómat.

- Próbálok kedves lenni, tökfej. Ne rontsd el!

- Köszönöm - suttogta Adri.

- Semmiség - felelte Sanyi ahogy hátralépett. - Azért vigyázz ezzel a pszichopatával - mutatott felém.

- Még egy ilyen, és ha legközelebb vízbe löklek egy csónakból, még a lapáttal is kapsz egyet - szúrtam vissza neki.

- Látod? Erről beszéltem - vigyorgott Sanyi Adrira, ahogy visszaindult a tábortűz felé.

Mielőtt ellépett volna mellettem, megtorpant, közel hajolt hozzám, és odasúgta a fülembe:

- Ha ezt is elcseszed, kitekerem a nyakad.

Elfordítottam a fejem, hogy visszasúghassak neki.

- Na húzás van.

Sanyi rám nézett, elvigyorodott, aztán a folytatta az útját a tábortűz felé.

Kettesben maradtunk Adrival. A szívem vadul kalapált, de rajta is éreztem, hogy a pulzusa az egeket verdesheti. Nem voltunk titok többé!

Feléfordultam, a derekánál fogva közel húztam magamhoz, és gyengéden összeérintettem a homlokunkat.

- Hogy vagy? - kérdeztem halkan.

- Remegek - sóhajtotta édesen. - El sem hiszem, hogy ezt tettem.

- Én sem - mosolyodtam el. - Mi bújt beléd?

- Nem tudom. Nem tudom. Csak hagytam, hogy vigyenek az érzéseim.

- És milyen érzés?

- Jó. Félelmetes. Felemelő. Te tényleg elvetted az eszem.

- És az olyan rossz?

Adri sóhajtott egyet, aztán hátrahajolt tőlem és megrázta a fejét. Azok az édes szerelmes szemek! Azok az édes, szerelmesen ábrándos szemek, amikért a csillagokat is lehoztam volna az égről, ha kéri.

Elmosolyodtam. Egyszerűen lehetetlenség volt megunni azt az érzést, ami Adrira nézve elárasztott. Az ő mosolya viszont lassan felszívódott, és ezzel együtt a tekintete is elvándorolt rólam.

- Mi az? - kérdeztem tőle aggódva. De nem felelt azonnal. A szeme mintha keresett volna valamit a földön, úgy pásztázott jobbra-balra. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy valamin vadul kattog az agya, de ez azon kevés alkalmak egyike volt, mikor megközelítőleg sem tudtam, hogy vajon min.

- Valami baj van? - kérdeztem újra.

Újabb másodpercek teltek el anélkül, hogy reagált volna valamit nekem, aztán felnézett rám. Bármin is tűnődött eddig, elhatározásra jutott. Az arcán az érzelmek olyan keveréke ült, ami nagyon ritkán van jelen egyszerre. Aggodalmas, komoly, és boldog?

Vett egy nagy levegőt, hogy kiadhassa végre a gondolatot, ami egy perccel ezelőtt talán nem is létezett még, most azonban mázsás súlyként telepedett a szívére.

- Fanni, én... el akarom mondani a többieknek is.

Elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Tessék?

- Nem akarok tovább titkolózni előttük. Annyira jó lenne megosztani ezt velük is.

- Cica, még csak most vagy túl az első emberen. Félre ne érts, legszívesebben világgá kürtölném, hogy az együtt vagyunk, de te biztosan készen állsz?

- Igen.

- Cica, ebből nincs visszaút. Ha egyszer kimondtuk, akkor kimondtuk. Mindannyian tudni fognak róla.

- Bence miatt mondod? - nézett rám szomorúan.

- Nem, cica. Mármint... nyilván nem lenne ott az elsők közt, akinek elmondanám, de valamikor meg kell tudnia. Én téged féltelek. Ha biztos vagy benne, hogy ezt akarod, akkor csináljuk. De ne egy hirtelen fellángolás legyen rá az okod, hanem az, hogy átgondoltál mindent, és biztos vagy benne, hogy végig is tudod csinálni mind...

Megcsókolt. Szenvedélyesen, de röviden. Mint az azóta eltelt évek során megtanultam, ezt akkor csinálja, ha el akar hallgattatni, mert valamit túlkombinálok. Szóval elég sűrűn.

Átkarolta a fejem, és odahúzott magához, romantikusan egymásnak érintve a homlokunkat.

- Fanni, édes vagy, hogy így védeni próbálsz, de én ezt akarom. Már az első napunk óta, csak a bátorságom nem volt meg máig hozzá.

- Biztos nem aggódsz, hogy hogy néznek majd rád?

- Fanni, pont ma délelőtt mondtad, hogy téged már elfogadtak. És nem azt mondod mindig, hogy én mennyivel szerethetőbb vagyok nálad? - dugta ki a nyelvét.

- És még én vagyok a rossz kislány?

- Igen, az mindig te vagy - csapott a fenekemre.

- Túlságosan sok dolgot szoksz el tőlem.

- Mintha bánnád az ilyesmit - kacsintott.

Felsóhajtottam.

- Na jó, csináljuk - felvidult az arca, de én még nem fejeztem be. - De, ez a te coming outod. Neked kell beszélned, érted?

- Fanni, kezdő vagyok, nem egy gyerek - mondta, miközben megragadta a kezemet, és a tábortűz körüli tömeg felé indult.

Bármennyire igyekezett is magabiztosságot sugározni, éreztem rajta, hogy fél. Az előbbi csipkelődés végére lenyugodott kicsit, most viszont újra szabálytalanul vette a levegőt, és a teste reszketése a kezén keresztül is érezhető volt. Igyekeztem belelátni a fejébe, de ez is azon kevés alkalmak egyike volt, mikor alig volt bármi fogalmam róla, hogy mi játszódhat le benne. Persze, azt tudtam, hogy a coming out milyen, de hogy mi késztette arra, hogy pont most lépje ezt meg, hogy honnan jött most a bátorság, hogy újra behunyja a szemét, és ugorjon - rádásul ekkorát - az még előttem is rejtély maradt.

És félt, de mégsem hátrált meg. Mégis mi mutatja meg ennél jobban valaki bátorságát, és erejét? Vajon az emberek reakciójától tarthatott jobban? Hogy mennyiben néznek majd rá másképp mostantól? Esetleg attól, hogy ő mennyiben fogja magát másképp megítélni, amint "hivatalossá" teszi az együttjárásunkat? Vagy attól, hogy esetleg az élet más területein milyen változásokat hozhat neki? Jobban tudtam volna ezekre a kérdésekre a választ, ha átbeszéltük volna korábban, de tényleg semennyire sem akartam vele azt éreztetni, hogy siettetném, márpedig a téma felhozását talán annak vette volna. Így viszont totál egyedül hagytam ezzel. Fizikailag ott voltam mellette, és lelki támogatásként is, de az esetleges tudásommal semennyire sem. Nem hittem, hogy már itt tart. Basszus, Fanni, te idióta!

Mire kézenfogva sétálva már csak pár méterre járhattunk a tábortűztől, más-más okokból ugyan, de mind a ketten halálra stresszeltük magunkat. Mielőtt még bárki különösebben vetett volna ránk egy pillantást, Adrira néztem, és megszorítottam a kezét. Vett egy nagy levegőt, behunyta a szemét, és bólintott.

Létezhet olyan, hogy valaki jobban aggódik a párja coming outja miatt, mint tette azt a sajátjánál? Mármint annál a bizonyosnál a szüleimmel. Akkor iszonyatosan rémes fogadtatásra számítottam, most nem, mégis aggódtam. Jobban féltettem Adrit egy kis valószínűséggel bekövetkező apróbb csalódástól, mint amennyire magamat attól attól az egészen biztosan bekövetkező izzó gyűlölettől, ami aztán be is következett. Valóban én lettem volna az erős a kettőnk közül? Mert most sok mindennek éreztem magam, de erősnek aztán még csak véletlenül sem.

Csatlakoztunk a tüzet körülölelő körhöz. Sanyi és Marcsi velünk szemben ült egy kidőlt farönkön, Ádi a fejét az anyja ölébe hajtva szunyókált. Balra tőlünk anya és apa ücsörgött egy-egy horgásszékben. Jobbra, tőlünk távolabb Bence ácsorgott, közelebb pedig Sanyi kollégája és annak felesége ültek egy pokrócon, miközben mögöttük egy napozósátorból két aprócska gyerekláb kandikált kifele.

Bence benne volt épp egy sztoriban, de amint észrevett minket, megállt.

- Végre itt vannak a szemtanúk is az esetre, ha már nekem nem hiszitek el! - rikkantott fel vidáman.

Annyi vicces odapiszkálás jutott volna eszembe erre bármely más helyzetben, de az agyam most nem abban a módban volt.

- Bocsi, Bence, egy pillanatra elvonhatnánk a figyelmet a sztoridról? - kérdeztem.

Ránk pillantott, és valószínűleg csak most vehette észre, hogy fogjuk egymás kezét, mert elkomolyodott. Ebben a pillanatban ő már tudta, hogy mit fogunk mondani.

- Persze - mondta keserűséggel vegyült hangon.

Adrira pillantottam. Találkozott a tekintetünk, aztán vett egy nagy levegőt, és a többiek felé fordult.

- Öm... mint azt már tudjátok, pár hónapja találkozgatok valakivel, és... Nem, elnézést... Ez nem találkozgatás. Tudom, hogy látjátok rajtam, hogy mennyire kivirultam... ilyet egyszerű randizgatás nem tesz. Ez annál sokkal több... Nagyon boldogok vagyunk. Boldogabbak, mint... mint azt valaha is hittem, hogy egy kapcsolatban lehetséges. - Megtorpant. Ez nem az a helyzet, mikor könnyű megtalálni a szavakat. Akkor sem, ha megtervezted és begyakoroltad őket előre. De úgy, hogy még öt perce sem született meg a végső elhatározás, és ráadásul világ életetben introvertált voltál? Az egy egészen új nehézségi szint.

Folyamatosan figyeltem az arcát, de minden félelme és gátlásossága ellenére sem próbált tőlem segítséget kérni. Tudta, hogy csak oda kellett volna pillantania rám, és hiába bármi, amit mondtam arról, hogy ezt neki kell megtennie, a segítségére siettem volna. De nem tette.

- És... Annyian kérdezgettétek, hogy milyen ez az új srác, de sosem tudtam nektek erre válaszolni. Nem igazán... legalábbis. Próbáltam őszinte lenni, amennyire lehetséges, de hogyan is magyarázhatnék el valamit, amit... amit én sem értek igazán? És nem is akarok megérteni, csak... élvezni minden pillanatát.

Mindenki körülöttünk érdeklődéssel figyelt minket. Hogy fogtuk egymás kezét, az csak szemből látszott, így csak Sanyi, Marcsi és Bence tudta, hogy mire megy ki Adri monológja.

- Aki ismer engem egy ideje, az tudja, hogy... sosem voltam igazán az a... szerencsés fajta a szerelemben. De akire most rátaláltam - rám pillantott, de mielőtt bárkinek feltűnhetett volna, visszanézett a többiekre - az minden rosszat, ami csak ért, feledtet velem. Minden szenvedés és rossz kapcsolat, amin keresztül mentem... gondolkodás nélkül végigcsinálnám újra, ha... ha ez kellett, hogy egymásra találjunk. Én - könnyek szöktek a szemébe - én sosem hittem, hogy képes lehetek ennyire szeretni. Hogy lehet ennyire szeretettnek lenni. Hogy valóban létezik az a bizonyos másik felünk, aki egy teljes egésszé tesz minket. Most nézzetek rám! Mindjárt elbőgöm magam, mint egy tinilány - mosolygott. - Harminchárom éves vagyok, és úgy áradozok a szerelemről, mint egy tinédzser, aki még sosem tapasztalta meg, milyen fájdalmas is tud lenni. Mennyire nevetséges már ez? - Egyre jobban kezdtek hullani a könnyei, ezért megtorpant, hogy kitörölje őket a szeméből, de hiábavaló harcnak bizonyult. Végül csak felmutatta a könnyektől csillogó ujjait a közönségnek. - Látjátok? Ez is. Soha nem sírtam még örömömben. Soha nem tett még senki annyira boldoggá, hogy amiatt sírjam el magam.

És már nem csak ő könnyezett, hanem én is. Volt még itt bárki, akinek nem volt nyilvánvaló, hogy merre tart ez?

- Tiszta bolond vagyok, látjátok? De boldog bolond. És sosem voltam még ennyire biztos benne - ismét rám nézett, de innentől már el sem vette a tekintetét -, hogy ez az érzés kölcsönös. Sosem hittem volna, hogy én ilyesmit megérdemelhetek, hogy ennyi erőt kaphatok valakitől, hogy jelenthetem én a világot valakinek. És... sosem hittem, hogy... ha... ha ez így is lesz valaha... - hatalmasat nyelt, hogy legalább még a mondandóját be tudja fejezni - ...ez a valaki az én legjobb barátnőm lesz. Szeretlek, Fanni. - A nyakamba borult, és onnan már nem volt visszaút egyikőnk számára sem. Kinyíltak a könnycsatornák és tavaszi záporral borították be a környezetünket.

A család, és Bence szép lassan odagyűlt körénk, hogy átöleljen minket.

Egyetlen hatalmas csoportos ölelés voltunk, közepén az örömtől zokogó szerelmespárral. Álomszerű pillanat volt ez a valóságban megélve. Olyan mennyiségű feszültség és évek óta mélyben dolgozó frusztráció szabadult fel ott belőlünk, amiről fogalmam sem volt addig. Nem csak Adriból, belőlem is. Sosem éreztem, hogy igazán támogatna a családom, nem is a szexualitásom miatt, hanem azért, amilyen vagyok. Sanyi és Marcsi igen, de egészében véve a család nem, most mégis egyetlen emberként összeállva, elítélés vagy megbélyegzés nélkül árasztottak el minket szeretettel. Mindig is kemény csaj voltam, akinek nincs szüksége ilyesmire, de... be is veszi még ezt a szövegem bárki ezek után? Hogy egy kemény csajnak nincs szüksége ilyesmire?

Már megmondani sem tudtam, hogy miért zokogok, sem hogy Adri miért zokog, csak sírtunk mint az óvodások és közben olyan erősen öleltük egymást, mintha a minket körülvevő emberek szétszakítani próbálnának, nem támogatni. De nem muszáj mindenben okokat keresni. Úgy szabadított fel ez minket, amit lehetetlen úgy szavakba önteni, hogy olyan is megértse, aki még nem élte át.

Talán percekbe is beletelt, hogy a zokogásunk abbamaradjon, és lassan szétváljunk.

- Köszönjük - próbálta felszárítani a könnyeit Adri. - El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent ez.

És nem mi voltunk az egyedüliek akik megkönnyezték ezt a vallomást. Marcsin nem csodálkoztam, de rajta kívül még Sanyi, apa sőt anya szeme is nedvesen csillogott. Egyedül Bencén láttam szomorúságot is vegyülni az örömbe, de én voltam az utolsó, aki ezért elítélhette volna.

Meglepő módon anyám szólalt meg elsőként a családból a vallomás után.

- Adri drágám, én... örülök nektek. - Rám pillantott. - Ha már egy nőnek kellett lennie - visszafordult Adri felé - akkor nem is kívánhatnék nálad jobb párt a lányom számára.

Hm. Egyszerre homofób, és megindító. Mint egy esküvő egy Westboro Baptista templomban. Vagy túl szigorú vagyok?

Apa beszéd helyett csak megölelt mindkettőnket. Utána Marcsi és Sanyi következtek. Marcsi megpuszilta Adrit, Sanyi pedig odaállt elém.

- Könnyek, te macsó? - néztem rá vigyorogva miközben a saját szemem olyan piros volt a sírástól, mint egy nyuszié.

- Kuss, én csak szegény Adrit síratom.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy-egy erős kéz ragadta meg mindkettőnk fülét, és rángatott ezeknél fogva egy magasságba Marcsi arcával.

- Hihetetlen, hogy egy ilyen pillanatot is képesek vagytok elrontani - döfött le minket a szemével. Szegény még fiatalabb is volt Sanyinál (pár hónappal), mégis, mikor ott laktam náluk, lényegében három gyereket kellett nevelnie. Úgy látszik sokminden azóta sem változott. Elengedte a fülünket, de eddigre már mindenki rajtunk röhögött. Adri a leghangosabban.

Utolsóként Bence lépett oda hozzánk.

- Így már értem, hogy miért nem tudtál semmit Adri pasijáról - nézett rám.

- Sajnálom - konyult le az ajkam.

- Nem kell, megértem - sóhajtotta. - Gyönyörű pár vagytok. - Átölelt mindkettőnket, és elcsukló hangon azt suttogta nekünk - Elképzelni sem tudok két nálatok jobban összeillő embert. Ne hagyjátok, hogy bármi is közétek álljon.

- Nem fogjuk - feleltük neki egyszerre.

Eleresztett minket, keserédesen ránk mosolygott, aztán kicsit távolabb sétált, hogy elvonuljanak Sanyival beszélgetni.

Végül aztán, valószínűleg a helyzet számukra szörnyen kínos mivoltát csökkentendő, Sanyi kollégája és a felesége is odajöttek hozzánk gratulálni, de szegényeken végképp látszott, hogy igazából fogalmuk sincs hogyan kéne kezelni a helyzetet. Nekik is megköszöntük azért, aztán helyet foglaltunk a tűz mellett.

Végre igazi párként lehettünk jelen valahol. Az este hátralévő részében le sem vettük egymásról a kezünket, és úgy viselkedhettünk akár egy teljesen átlagos szerelmespár. Nyilván van, akinek ez nem nagy dolog. A francba, hát még én is voltam olyan kapcsolatban, ahol ez nem számított nagy dolognak, de Adrinak és nekem ez volt az első közös ilyen. Ez talán még akkor is különleges, ha előtte nem hónapokon keresztül kellett titokban tartanotok, hogy mennyire eszeveszetten odáig vagytok egymásért, de így meg aztán tényleg semmihez sem fogható érzés. Elképesztő, hogy milyen prinyó kis apróságok képesek rengeteget jelenteni, ha titokban kell élned. Fogni egymás kezét, a másik vállára hajtani a fejed, átkarolni a derekát, vagy hátulról átölelni és egymásnak érinteni az arcotokat... csupa-csupa olyan apróság, amit hetero párok teljesen természetesnek vesznek nyilvánosan is. Mi nem tehetjük, mégis, ezen az estén, ebben a társaságban most nekünk is megadatott.

Nem ringattuk magunkat abba a hitbe, hogy ez máshol is így lesz, nem ringattuk magunkat abba a hitbe, hogy túl vagyunk mindennek a nehezén, sőt nem ringattunk magunkat abba a hitbe, hogy nem pont a legnehezebb van még hátra, de most boldogok voltunk.

Egy teljesen átlagos pár, ami csak élvezi a tücsökzenével tarkított vízparti nyáréjszakát, a hozzá közelállók társaságában.