Miután úgy jöttem el Adritól, hogy másnap munkába kell mennem, hipokrita dolognak tűnhet, hogy reggel betelefonáltam a főnöknek, kivennék még két napot. Egyszerűen semmi hangulatom nem volt munkába menni, sokkal jobb volt az önsajnálatban dagonyázva szörnyek fejét lecsapkodni egy szerepjátékban.

Délután beszéltem Adrival, egész vidám volt a hangja, mondta, hogy a kollégái is nagyon kedvesek voltak vele, és többen is felajánlották neki, hogy elbeszélgetnek Laci fejével. És beszélgetés alatt kevés verbális, sokkal inkább non-verbális módszereket értettek. Én jótékonyan eltitkoltam, hogy akár maradhattam is volna nála, mert úgysem mentem be dolgozni. Nem is értettem, hogy miért teszem ezt, csak egyszerűen így volt.

A következő nap hasonlóképp telt. Önsajnálatban dagonyázás, szörnyirtás, délután telefon. Adri érezhetően egyre jobban volt, már arról büszkélkedett, hogy két pasi is rámozdult, és bár egyelőre még elhajtotta őket, de mindkettejüknek nyitva hagyta az ajtót egy kicsit későbbre, mikor már tényleg teljesen túl lesz Lacin. Olyan vidám volt, úgy kacagott a hangja, én meg meghaltam belül, mert beigazolódott, amit gondoltam. „Csak" barátként volt rám szüksége a hétvégén, és kizárólag én próbáltam többet belemagyarázni a jelzéseibe.

Szerdán már én is bementem dolgozni, bár valójában csak egyetlen dolog vezérelt. Visszapattanni a lóra. Vagyis ezesetben inkább a közmondásos szamárra, aki számomra egy végtelenül komplexusos, lelkisérült leszbikus lány volt. Tudom, úgy tűnhet, hogy utazok az önbizalomhiányosokra, pedig ez nem így van. Adrinak az alacsony önbecsülésén kívül más lelki gondja nem volt, Zsuzsi problémái azonban ennél lényegesen mélyebben gyökereztek. Ez tette őt olyan könnyű prédává, engem pedig az ő seggfej Lacijává később. Vagyis... később? Már az első perctől kezdve gusztustalanul kihasználtam, és ha van olyan az életemben, ami miatt néha még mostanában is undorodom magamtól, akkor az ez. Nem az, hogy egy barátnőmet nem sokkal a szakításunk előtt megcsaltam, nem az, hogy egy másiknak engedtem, hogy elcsaljon egy swinger klubba, nem az, hogy egy harmadik unszolására olyan mélyen merültem durva BDSM dolgokba, amiket a mai napig szégyellek bevallani, hanem ez. Az életem messze nem éltem hibátlanul, sok olyasmibe belementem, amikbe azóta már eszembe sem jutna, de a tetteim közül igazán csak azt bántam meg, amit Zsuzsi ellen elkövettem.

Igen, szegény csaj próbált nekem ellenállni eleinte, de nagyon is jól tudtam, hogy mely húrokat kell meghúznom, hogy célba érjek nála. Először azt hitte, csak játszadozom vele, hogy megszégyenítsem mások előtt. Azután azt hitte, csak egy kalandozó kedvű heteró vagyok – igen, a leszbikusok között is előfordulnak egyesek ilyen prekoncepciókkal a nem sztereotipikus leszbikusokkal szemben – de végül aztán már nem hitt semmi mást, csak azt, hogy megütötte velem a főnyereményt. A három közül ez volt talán a legnagyobb tévedése. Hogy főnyeremény lehetek a megfelelő embernek, azt sosem tartottam kétségesnek. Ész, vagányság, külső és humor, ritkán jár ennyire kéz a kézben, még úgy is, hogy ritkán voltam a legokosabb, és soha nem a legszebb a szobában. Tehát felvállalva, hogy bizony beképzeltség ezt kimondani, igen, főnyeremény vagyok annak, akivel a fenti tulajdonságaim kompatibilisek. Zsuzsival nem voltak azok.

Azon a héten pénteken randiztunk először, és tulajdonképp egészen jól éreztem magam a társaságában. Nem volt buta lány, és ahogy vált le róla a tüskés burkolat, úgy bizonyult egyre kedvesebbnek is. Az esténk egész kellemesen, egy kapualj sötétjében megejtett szenvedélyes csókkal ért véget, de annál tovább nem jutottunk. Én igyekeztem adni az ártatlant, aki nem akar ajtóstul rontani a házba, és Zsuzsinak ez tetszett. Olyannyira tetszett neki, hogy már vasárnap estére újabb randit szeretett volna kérni tőlem, de nekem az nem volt alkalmas, mert a hétvégén a szüleimet látogattam meg Pesten. És a szüleim alatt egy huszonnyolc éves, csillogó barna szemű lányt értettem, de ezt Zsuzsinak még véletlenül sem kötöttem volna soha az orrára.

Újabb két csodás nap következett Adri társaságában. Sírás már szinte egyáltalán nem volt, végigkacarásztuk az egész együtt töltött időt, de ezúttal már sokkal konzervatívabban baráti módon. Semmi egymáson alvás, vagy bármi, ami több lenne egy szimpla ölelésnél és puszinál. Igyekeztem beletörődni, hogy ennél több úgy sem lehet, és csak élvezni az együtt töltött idő minden percét. Ezúttal már a búcsúzkodás sem volt annyira fájdalmas, mint egy hete. Bár még mindig rosszul esett elköszönni egymástól, távolról sem érzékenyültünk el annyira, mint legutóbb.

Zsuzsival a következő randink kedden volt, a legnagyobb titokban megszervezve egy helyi félhomályos csehóba. Igaz, nem volt a legelegánsabb találkahely, de akadt egy hangulatos sötét kis sarka, ahol az ember lánya a kíváncsi szemektől távol költhet el egy romantikus vacsorát egy másik lánnyal. Igaz, én eredetileg moziba akartam volna menni, de az már ekkor kiderült, hogy a filmek terén nagyon különbözik az ízlésünk. És még ebben hasonlítottunk a legjobban.

Minden különbözőségünk, és a kegyesen eleresztett „én is szeretem azokat, amiket te" hazugságim ellenére az esténk egészen kellemesen alakult. Olyannyira kellemesen, hogy mikor hazakísértem, már ő nem tűrt ellenállást abban, hogy felmenjek-e vele a lakásába.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy életem legrosszabb szexuális élménye volt az az éjszaka, de hogy az azt megelőző két próbálkozásom pasikkal jobban sikerült, az biztos. Ekkor tudtam meg, hogy Zsuzsi nem pusztán egy harminc éves komplexus, lelkibeteg leszbikus, hanem egy SZŰZ harminc éves, komplexusos, lelkibeteg leszbikus. És ugyan ez még önmagában nem indokolta volna, hogy ne élvezzem az együttlétünket, de egyszerűen szörnyű volt mindenben, amit csinált.

Egy normális nőt ennyi intő jel már rég elriasztott volna, de engem a normálissággal soha nem vádolt még meg senki. A héten még kétszer voltunk együtt, mielőtt a hétvégén újra a „szüleimet" látogattam volna meg, és alig valamit javult a helyzet számomra, Zsuzsi viszont totálisan belém habarodott.

A következő hetet már végig együtt töltöttük, miután Adri a szüleit látogatta meg, és velem ellentétben ez nála nem csak kifogás volt. Zsuzsi igyekezett és egyre kevésbé volt szörnyű az ágyban, ami azt jelentette, hogy egyik-másik szeretkezésünk már élvezetesebb volt, mint egymagamban letudni a dolgot. Ami viszont az ágyon kívül történt, az még rosszabb volt. Egyre inkább kezdett világossá válni számomra, hogy valójában semmi közös nincs bennünk. Adri önmarcangolós félpercei Zsuzsinál órás hosszúságig terjedtek, és amikor nem az önbizalmán keletkező – egyébként totál ok nélküli – lyukakat kellett foltozgatnom, akkor csupa olyan dolgot akart csinálni, amitől engem a frász kitört. Ez utóbbi kétségtelenül az én hibám volt, hisz a kiállításra, színházba járás, felolvasóestek látogatása, francia filmek megtekintése egy művészmoziban mind teljesen normális dolgok, épp csak egyik sem olyan, ami engem minimálisan lekötött volna. És egyik sem olyan, amelyről bevallottam volna Zsuzsinak, hogy mennyire nem érdekel.

Harmadik hete jártunk együtt, mikor Adri egy telefonbeszélgetésünk során boldogan elújságolta nekem, hogy találkozott valakivel, és talán ez már tényleg a nagy ő lesz. Mivel megtalálta a boldogságát, nem láttam értelmét tovább titkolni, hogy én sem vagyok már szingli. Először ugyan kicsit leszidott, hogy miért nem szóltam neki korábban, de végül elfogadta a magyarázatomat arról, hogy ő, mint a legjobb barátom, sokkal fontosabb volt nekem, mint az életembe kerülő új lány, és nem akartam, hogy úgy érezze, háttérbe szorítom. Tulajdonképp ez sokkal nagyobb részben volt igaz, mint nem.

Az ezt követő hétvégén megint együtt lehettünk, mivel mind Zsuzsi, mind Adri új párja – akit nevezzünk most Tibinek, mert fogalmam sincs már, hogy hogy hívták – elutaztak a városból. Nem tudom Adri hogy lehetett vele, valószínűleg nem úgy mint én, de ismét olyan boldog két napot töltöttünk együtt, amiből a párom mellett egy sem adatott meg. Egy percig sem kellett megjátszanom magam, és a szürke hétköznapok során Zsuzsi mellett teljesen meg is feledkeztem róla, hogy milyen az. Ezt követően azonban jó ideig mindkettőnket lefoglaltak a magunk ügyei.

Megvan az a jelenet a filmekből, mikor nézed, ahogy a főhős valami hülyeséget csinál, és üvöltesz a képernyővel, hogy ne tegye? Voltál már te ez a főhős? Aki úgy csinálja a hülyeséget, hogy egyébként egy külső szemlélő fogná a fejét, hogy ez az eddig, fogjuk-rá-intelligens karakter hogy művelhetett ekkora állatságot? Nem? Hát akkor bizony egy olyan klubnak vagy tagja, aminek én nem. Persze van rá esély, hogy ezt a klubtagságit már jóval korábban elvesztettem, de ha nem, hát ennél az esetnél biztosan.

Lassan két hónapja nem találkoztunk már Adrival, mikor felvetette, hogy elmehetnénk egy duplarandira, ha már egyszer egyikünk se találkozott még a másik párjával. Ugye? Kezdődik már a képernyővel üvöltés? Remélem nem spoilerezem el nagyon a dolgot, ha azt mondom, hasztalan, ugyanis egyetlen másodpercnyi habozás nélkül el is fogadtam az ajánlatot. Jobban hiányzott Adri közelsége, mint amennyire attól féltem, hogy Zsuzsi számára nyilvánvalóvá válnak az igazi érzelmeim.

Egyébként is lassacskán kezdett levállni a magamra húzott álca, Zsuzsi pedig a temérdek lelkigondjából eredeztethető féltékenysége miatt – meg azért, mert hülye sem volt – kezdte ezt észrevenni. Egyre nyűgösebb voltam a közelében, egyre többször vitáztunk, és bár a viták érdekes módon a szexuális életünknek nagyon jót tettek, a kapcsolatunknak már annál kevésbé.

Így érkeztünk el ahhoz a bizonyos estéhez egy elegáns pesti étteremben.

- Elsőre olyan durvának tűnt - magyarázta Zsuzsi az asztalnál ülve. - Tudjátok, a tetoválások, a felnyírt haj.

- Féltél tőle? - kérdezte Tibi az asztal túlsó feléről.

- Hát... egy kicsit igen.

- Pedig nem is vagyok félelmetes - ellenkeztem.

Adri rám nézett, és azzal a hangsúllyal, ahogy egy kisgyereknek magyarázol el valami iszonyatosan banális dolgot, azt mondta:

- Fanni, a kiképzés első estéjén azt találgattuk a lányokkal, hogy melyikünket fogod feláldozni a sátánnak.

- Neeem! - kiáltottam fel hitetlenkedve.

- De bizony. Petra nyert, de szoros második lettem, azért kezdtem barátkozni veled.

Tibi elnevette magát.

- Az én Adrim, az örök túlélő.

- Legalább tudom, hogy holnap kit áldozzak fel a sötét nagyúrnak - dörmögtem magam elé, mire már Zsuzsi is nevetni kezdett.

Még el sem ült a jókedv, mikor két pincér megérkezett a levesekkel. Lepakolták elénk a tányérokat, és mentek is tovább a dolgukra.

- Szóval - folytatta Zsuzsi két kanál leves közt - olyan durvának tűnt elsőre, de aztán kiderült, hogy annyi közös van bennünk. A színház, a művészfilmek...

Ezt hallva Adri félrenyelte a levest, amitől durván krákogni kezdett.

- Valami baj van? - kérdezte tőle aggodalmasan Zsuzsi.

- Nem, nincs semmi - köszörülgette a torkát Adri. - Csak félrenyeltem, elnézést. Folytasd nyugodtan tovább.

Zsuzsi várt még egy kicsit aztán ahogy látta, hogy Adri túléli, Tibire nézett és folytatta a magyarázást.

- Szóval tudom, hogy csúnya előítélet, de tényleg sosem hittem volna, hogy egy olyan lány, mint Fanni, érdeklődhet a kultúra iránt.

Adri olyan lapos tekintetet vetett rám, amit nehéz lett volna félreértelmezni. Túlságosan jól ismert ahhoz, hogy ne tudja, az ebben a leírásban szereplő lány mennyire nem én vagyok.

- Tényleg annyi közös van bennünk - magyarázta Zsuzsi. - Annyira örülök, hogy kitartó volt és nem adta fel, mikor elsőre olyan undok voltam vele. Csak a zenei ízlése lehetne egy kicsit jobb.

- Tippelhetek? - kérdezte Tibi. - Metál?

- Igen - húzta félre a száját Zsuzsi.

- Bezomány - bólogattam széles vigyorral az arcomon.

- Csak metál? - tette fel a kérdést Adri, amire rajtam kívül egyedül ő tudta ott a választ.

- Mintha nem tudnád.

- Szóval azt állítod nekünk, hogy ha most ideadnád a telefonodat, nem találnánk meg rajta a Varázslók a Waverly helyből főcímdalát?

- Abszolúte azt állítom, igen.

Adri a telefonom után kapott, de túl lassú volt, már csak a kezemet tudta elérni, amivel jótékonyan elfedtem a vélt bizonyítékot.

Elégedett vigyor villant át az arcán, kétséget sem hagyva affelől, hogy részéről ezzel igazolta is a kijelentését.

- Ez nem bizonyít semmit - sziszegtem. - Mi van, ha csak olyan képek vannak rajta, amik nem valóak az ártatlan szemeidnek.

- Mondod ezt úgy, mintha valaha is szégyenlős lettél volna.

- Cica, én csak téged védelek - vigyorodtam el, mire Zsuzsi az asztal alatt bokán rúgott.

Önkéntelenül is rápillantottam, de igazából semmit nem láttam rajta, ami arra utalt volna, hogy szándékos volt. Persze ha meg nem szándékos volt, bocsánatot kért volna. Lehet csak nem vette észre, hogy helyezkedés közben bokán rúgott?

- Ó, az örök szamaritánus - állapította meg Adri.

- Az áldott jó szívem - bólogattam, miközben a telefont a zsebembe süllyesztettem, és visszatértem az ételhez.

Egy ideig csendben eszegettünk, amíg Tibi a saját levesének az aljára nem ért.

- Elnézést, ha ezzel a kérdéssel megsértelek titeket, de nem ismertem még másik azonos nemű párt. Szóval tényleg bocsássatok meg, ha nem szabad ilyesmit kérdezni. Hogyan... mármint honnan tudjátok, hogy közeledhettek a másikhoz? Tudjátok, hogy nem... um... nem lesz elítélő veletek?

Zsuzsi lesütötte a szemét, és úgy falatozott tovább. Elég érzékeny téma volt az ilyesmi a számára. Egyrészt azért, mert amennyire én tudom, sosem kezdeményezett senkinél. Másrészt mert a "másság" illetve a másként kezelés mindig feldühítette. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy én nem untam még rá a "nálatok hogy megy ez" jellegű kérdésekre, de amíg nem éreztem mögöttük ártó, vagy azt a tipikus "juj, leszbikusok, légyszi mutassátok meg hogy csináljátok" jellegű szándékot, nem vettem őket magamra. Egy rakás ember éli le úgy az életét, hogy nem kerül közelebbi kapcsolatba leszbikus, vagy meleg párral, abszolút természetes emberi kíváncsiság ilyesmit kérdezni, még ha válaszolgatni rá egy idő után unalmas is.

- Hát - kezdtem magyarázásba - más nevében nem beszélhetek, de ami engem illet, igazából csak vastag bőr kell hozzá. Ha nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad, akkor akár kezdeményezhetsz is, a legrosszabb ami történhet, hogy visszautasítanak. A másik, hogy persze azért a jelekből olvasni sem árt. Általában felismerjük egymást.

- Aham - vigyorgott Adri. - Ahogy Petrát is felismerted, mi?

- Jó, hát Petra egy totál különleges eset volt.

- Petra? - vonta össze a szemöldökét Zsuzsi.

- Egy szobatársunk a kiképzésen - magyarázta neki Adri. - Az egész szobában mindenki meg volt róla győződve, hogy a lányokat szereti. Még a jelenlévő szakértő is - bökött felém. - Aztán kiderült, hogy vőlegénye van, és nagyon nem alibinek tűnt a dolog.

- Akkor azt is meséld már el, hogy át sem mertetek öltözni, amíg ő a szobában volt, miközben a farkas ott volt egész végig köztetek - replikáztam vigyorogva.

- Hé! Azt mondtad sosem kukkoltál!

- Nem is, de megtehettem volna - húzódott még szélesebbre a szám. Zsuzsi megint bokán rúgott. Odapillantottam rá, és most már elég nyilvánvalóan látszott az arcán, hogy nem véletlenül tette, úgyhogy visszatértem inkább a leveshez.

Ezután a csevegés kicsit semlegesebb területre terelődött. Megtudtuk, hogy Tibi építészmérnök, és épp egy nagy budapesti irodaház tervein dolgozik, Zsuzsi elmesélte, hogy mennyire magányosan telt neki az egyetem, meg hogy mennyire elnyomta otthon az édesanyja. Eltelt úgy vagy négy-öt perc, hogy mi Adrival igazán meg sem szólaltunk.

- Na és nagyon fáj a tetoválás? - kérdezte nem sokkal a második fogás kihozása előtt Tibi. - Mindig gondolkodtam rajta, hogy kéne csináltatnom, de valahogy sosem mertem elszánni magam.

- Attól függ - válaszoltam. - Melyik területre vagy kíváncsi?

- Miért? Nem ugyanolyan mindenhol?

- Nem - feleltem egy mosoly kíséretében. - Felkaron, és az alkar nagy részén igazából nem rosszabb, mint egy komolyabb leégés. Derékon, oldalt, mell alatt... na az egészen más kérdés.

- Hú - kerekedtek el Tibi szemei. - Ezt mind tapasztalatból mondod?

- Ja - húzta félre a száját Zsuzsi.

- Kivéve az oldalt - tettem hozzá. - Már kinéztem, hogy mit csináltassak oda, de egyelőre nincs hozzá kedvem - dörzsöltem össze az ujjaimat, a művelet drágaságára utalva.

- Állati jól néz ki az a design - fűzte hozzá Adri. - Egy sárkány ami a bőrébe kapaszkodva mászik fel a karja felé.

- Igazán!? - nézett rá Zsuzsi. - Nem is néztem ki belőled, hogy szereted a tetoválásokat.

- Hát, magamnak nem mernék csináltatni, de Fanni tetkói állati jól néznek ki.

- Hm... Ízlések és pofonok.

- De Fanninak minden állati jól áll - tártam szét a karjaimat nagyképűen.

- Kivéve a beképzeltséget - bökött oda Adri.

- Fanninak még az is jól áll - vigyorogtam.

- Részvétem - nézett együttérzően Zsuzsira Adri.

- Kösz! - felelte szűkszavúan Zsuzsi.

Adri láthatóan nem igazán értette a reakció miértjét, épp ezért jobbnak látta annyiban is hagyni ezt a dolgot.

Nem sokkal később kihozták a főfogásokat, és így nekiláthattunk enni.

- Csodálatos dolog amúgy a szerelem - magyarázta közben Tibi. - Annyira másnak tűntök ti ketten, közben mégis olyan jól egymásra találtatok.

- Köszönjük - jegyezte meg Zsuzsi két falat között. - Én is nagyon örülök nektek.

Erre konkrétan emlékszem is, hogy furcsállottam, miért kettőnk nevében köszöni meg, ha a mondat második felében csak magát említi. Persze a rejtély már sokáig maradt rejtély.

- Hát - mondta Adri - az biztos, hogy óriási szerencsém volt Tibivel. Nagyon magam alatt voltam az előző kapcsolatom után. Ha Fanni nem kapar akkor össze, soha nem is ismerjük meg egymást.

- Fanni kapart össze? - torpant meg Zsuzsi.

- Igen. Állati kedves volt. Amint megtudta, hogy szakítottunk, azonnal ott is volt, hogy lelki támaszt nyújtson nekem.

Tekintve Zsuzsi viselkedését, itt már tudtam én, hogy ez az este a Titanic, csak az maradt kérdéses, hogy a jéghegy az előtt, vagy az után fut be, hogy elköszöntünk Adriéktól.

- Szerintem ezt bárki megtette volna a legjobb barátjáért - próbáltam menteni a helyzetet. Mondjuk hogy BÁRKI megtenné ezt a legjobb barátjáért, abban nem vagyok biztos, de hogy én Adrin kívül más barátomért is tettem hasonlót, az tény. Persze jelen helyzetemen ez már semmit sem segített.

- Akkor is köszönöm - mosolygott Adri.

- Szívesen, csak ne legyen rá mostanság szükség - kacsintottam rá.

Újabb bokánrúgás.

Egy ideig megint csöndben eszegettünk, amíg Adri újra meg nem szólalt. Tudom, hogy szegény jót akart, nyilván ő is észrevette, hogy Zsuzsi feszélyezve van, de sajnos nem a legjobb témát sikerült választania.

- Annyira örülök, hogy végre sikerült ezt a randit összehoznunk. Tervezgettük már egy ideje.

- Tibivel? - kérdezte tőle Zsuzsi.

- Nem, Fannival. Annyit beszéltünk rólatok, és kezdett már zavaró lenni, hogy még nem találkoztunk.

- Sűrűn beszéltek Fannival? - vonta fel a szemöldökét Zsuzsi.

- Mostanában nem annyit, mint régen - válaszoltam, mielőtt Adri véletlenül lebuktathatott volna.

Adri megtorpant egy pillanatra, aztán folytatta.

- Igen, ezért is jó ez a duplarandi, remélem nem kell ilyen sokat várnunk a következőre.

- Majd megoldjuk valahogy - mosolyogtam.

- Az tetszene, mi? - sziszegte Zsuzsi.

- Tessék? - néztem rá.

- Azt mondtam, megtennéd, hogy legalább nem a szemem láttára flörtölsz a szeretőddel?

- Elnézést!? - nézett rá Adri.

- Hogy mi? - kérdeztem én.

- Ne hidd, hogy nem veszem észre mi folyik itt!

- Zsuzsi, nem folyik itt semmi - mondtam neki, de ez nagyjából annyit ért, mint erdőtűz ellen egy pohár víz.

Zsuzsi kilökte maga alól a széket, felpattant, és torka szakadtából üvölteni kezdett.

- Tényleg ennyire hülyének nézel? - Az étteremben egyetlen pillanat alatt megfagyott a levegő. - Nyíltan flörtölsz a kurváddal a szemem láttára! Ha ennyire vele akarsz lenni, akkor nyald ki a picsáját itt mindenki szeme láttára, de engem hagyjál ki belőle.

- Zsuzsi, semmi ilyesm...

- Legalább ne hazudnál! Hogy lehetsz ennyire érzéketlen!?

- Hidd el, semm...

- Hagyjál békén a hazugságaiddal! Ennyi volt, nem bírom tovább! Szakítok veled! - Felnézett, és talán csak ekkor tudatosult benne, hogy egy tömött étterem közepén rendezett balhét. Reflexszerűen az arca elé kapta a táskáját, és kirohant az épületből.

Másodpercekig csak pislogva bámultunk egymásra Adriékkal, de megszólalni nem bírtunk. Az étterembe lassan visszatért az élet, bár az agyamig eljutó szófoszlányok nem sok kétséget hagytak affelől, bármiről is beszéltek korábban az emberek, hirtelen sokkal érdekesebb témát találtak.

- El-elnézést Zsuzsi viselkedése miatt - habogtam Adriéknak. - Tibi, esküszöm, hogy soha, semmi nem volt Adri és köztem. Ő a legheteróbb lány a világon, nem tudom mi üthetett Zsuzsiba, hogy ilyesmit feltételez.

Tibi csak meredt rám másodpercekig, mire megtalálta a hangját.

- Nem... nem kell bocsánatot kérned, hiszek neked.

- Köszönöm. - Ezután Adrira néztem. - Cica, kérlek ne hagyd, hogy ez tönkretegye az estéteket. - Adri bólogatott, de láthatóan nem tért még magához az eset után. - Most pedig kérlek nézzétek el, de mennem kell megmenteni a kapcsolatomat.

- Jól... van, Fanni. Sok... sok sikert - dadogta Adri.

- Köszönöm, Cica. Sziasztok - búcsúztam el, és azzal siettem is Zsuzsi után.

Tagadhattam én ugyan mindenkinek, de magamnak felesleges lett volna, hogy Zsuzsi kirohanásának volt igazságalapja. Hiába nem érzékeltem, hogy adtam volna látható jelét az Adri iránti érzelmeimnek, azok az érzelmek bizony ott voltak, és Zsuzsi ezt nagyon jól mérte fel. Vagy csak a paranoiája miatt véletlenül ráhibázott, de az sem változtatott azon, hogy igaza volt.

A következő hetem azzal telt, hogy visszakönyörögjem magam hozzá, és bebizonyítsam neki, mekkorát tévedett. Sikerült. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha nem.