Másnap Adri szemébe sem mertem nézni, de ami még rosszabb, ő sem próbált hozzám közeledni. Sem a reggeli készülődés során, sem az étkezdében, a tantermi órák során pedig, ahol mindig egymás mellett ültünk, keresett magának egy másik helyet a terem lehető legtávolabbi pontján. A többieknek itt kezdett gyanússá válni, hogy valami történt, de ő szerencsére csak annyit mondott nekik, hogy valamin összekaptunk. Legalább a titkomat nem adta ki, bár az akkori hangulatomon már azzal sem tudott volna tovább rontani. Ha tehetem, végigbőgtem volna az egész napot, pedig tényleg nem vagyok az a sírós típus. Azt elfogadtam, hogy Adri nem lehet az enyém, de hogy meggyűlöljön, az már túl sok volt.

Soha nem lett volna szabad elmondanom neki!

A nap kínos lassúsággal telt. Hiába a péntekek voltak a legrövidebbek, ez most hosszabbnak tűnt, mint bármelyik, amelyet kint kellett töltenünk a csobánkai bázison sárban kúszva-mászva. Máskor Adri közelében felgyorsult az idő, most viszont alig vártam, hogy távol kerüljek tőle. Távol kerüljek a fájdalmamtól.

Mikor végre eljött a hazaindulás ideje, mindenki boldogan búcsúzkodott egymástól, Adri viszont továbbra is látványosan került. Bármikor máskor bevártuk volna egymást, és a parkolóig trécselünk, most viszont elsőként távozott, méghozzá úgy, hogy észre se vettem, mikor tűnt el.

Hogy mekkora volt a baj, az abból is látszott, hogy még csak erőfeszítést se tettem rá, hogy palástoljam, mennyire magam alatt vagyok. Gépies mozdulatokkal hajigáltam a cuccaimat a táskába, de olyan lassan haladtam vele, hogy a körlet fokozatosan ki is ürült körülöttem.

– Jó volt végre egy olyan nap, mikor nem kellett a hangodat hallani - bökte oda Kati távozás közben.

– Baszódj meg, hülye picsa - feleltem monoton hangon.

– Óh, milyen eredeti - jegyezte meg fennhéjázva, és azzal kilibegett a szobából.

Bármikor máskor szégyenkeztem volna, amiért képes voltam szópárbajt veszíteni Kati ellen, na de most? Cseppet sem tudott érdekelni, csak pakoltam tovább a gondolataimba révedve.

– Elmondtad neki, mi? - huppant le az ágyamon szétnyitott táska mellé Petra.

– Mit? - kaptam fel a fejem meglepődve. Fogalmam sem volt, hogy nem vagyok egyedül a körletben. Sőt, azt sem tudtam volna megmondani, hogy Kati milyen régen ment el. Egy perc volt? Vagy öt?

– Azt, hogy szerelmes vagy belé.

– Mi van? - próbáltam visszatérni a valóságba.

– Nyugi, már csak ketten maradtunk - bökött az ajtó felé Petra. - Szóval, elmondtad neki?

– Kinek... mi... mi bajod van?

– Ne már, kicsi lány! Pontosan tudod te, hogy miről beszélek. Rólad és Adriról.

– Ja? Összevesztünk, ennyi - vetettem oda, miközben visszatértem a pakoláshoz.

– Persze, egy szimpla vita miatt viselkedtetek ma mindketten olyan iszonyat kínosan.

– Nagyon összevesztünk - egészítettem ki a korábbi megjegyzésemet, látványosan ügyet se vetve Petrára.

Egy ingerült sóhaj kíséretében felállt, és a vállaimat megragadva maga felé fordított.

– Nézz rám, kicsi lány!

Jó fél fejjel tornyosult fölém, pedig nekem már az is szokatlan volt, ha nem én vagyok a legmagasabb lány egy szobában.

– Ilyen külsővel gondolod nem ismerek fel egy leszbikust? - kérdezte.

– Komolyan nem értem, hogy miről beszélsz, hagyjál!

Elengedte a vállaimat, és védekezőleg feltette a kezeit.

– Szerinted hányszor környékeztek már meg csajok, akik azt hitték, hogy egy csapatban játszunk? Rég megtanultam olvasni a jelekből, tudom, hogy leszbikus vagy.

Megadóan sóhajtottam.

– Nagyszerű, mondd csak el nyugodtan a többieknek! Mit érdekel engem?

– Istenem, te hülyébb vagy Katinál! Ha el akartam volna mondani nekik, nem várok vele heteket, nem?

Hát, végülis ebben nyilván volt valami, de mentségemre szóljon, hogy az agyamnak úgy öt százaléka vett részt ebben a beszélgetésben.

– Oké.

– Mégis mit vártál, mit fog reagálni? A nyakadba borul, és elszökik veled a lenyugvó nap irányába? Vallásos, és ráadásul menyasszony.

– Nem mondtam neki olyat, hogy szerelmes vagyok belé.

– De az vagy. - Szólásra nyitottam volna a számat, de belém fojtotta a szót. - Ha sokáig játszod ezt a tagadósdit, iszonyat hosszú lesz ám ez a beszélgetés.

– Miért érdekel téged ez az egész? - vágtam bele egy ruhát a táskámba.

– Érdekel, mert kedvellek titeket. Meg mert kicsit szórakoztató volt azt figyelni, hogy hogyan próbálod rejtegetni az ábrándos pillantásaid Adri felé - mondta mosolyogva, miközben visszaült az ágyam szélére.

– Nem voltak ábrános pillantásaim! Olyan biztosan nem, ami feltűnhetett - néztem rá ingerülten.

– Más hetero lányoknak nem is, de mondtam, nekem már szemem van hozzá.

Nagyszerű, szóval már színészkedni se tudok rendesen!

Visszafordultam a táskához, és ingerülten belevágtam két pólót, ami egyetlen pillanat alatt átcsapott dühödt vagdalkozásba. Az istenit a nyomorult táskába, a Honvédségbe, a hülye fejembe, a nyomorult életembe, mindenbe!

Hosszú másodpercekig tartott a dühkirohanás, mégis amikor megtorpantam és zihálva Petrára néztem, az ő arcán megrökönyödés helyett csak az a tipikus "Na, befejezted?" kifejezés ült.

– Csak egy coming out volt, oké? - magyaráztam némi nyugalmat erőltetve magamra. - Nem mondtam neki semmit az érzelmeimről.

– De miért?

– Mit miért?

– Miért coming outoltál neki?

– Mert a legjobb barátnőm, és nem akartam neki tovább hazudni.

– És megérte a nagy őszinteség?

Vettem egy mély levegőt és közben behúnytam a szemem. Még magamnak sem tettem fel ezt a kérdést. Legalábbis komolyan nem. Szidtam magam, amiért elmondtam, de csak azért, mert fájt, nem azért, mert nem ez tűnt a helyes lépésnek.

– Igen - böktem ki hosszabb tűnődés után. - Előbb-utóbb meg kellett tudnia, és ha ötheti barátság után nem képes túllépni rajta, akkor később se tudna. Akkor legalább érjen véget az egész a kiképzéssel.

– Sajnálom - nézett fel rám Petra. - Van rá esély, hogy megbékéljen?

Leroskadtam a szomszédos ágyra.

– Fogalmam sincs. Abban bíztam, hogy... tudod, nem reménykedtem olyasmiben, hogy érezne olyasmit irántam, de... Hülye vagyok. Azt hittem, minden ellenére el fog fogadni úgy, ahogy vagyok.

Petra csak nézett rám megértően, de nem szólt semmit. Hosszú, fojtogató csend telepedett a szobára, amit csak időnként tört meg a sóhajtozásom. Őszintén szólva, abszolút megértem Petra helyzetét, egyszerűen fogalmam sincs, hogy én mit tudtam volna mondani neki egy fordított szituációban. Nem hiszem, hogy létezik olyan, ami igazán segítene.

– Ne veszítsd el a reményt - törte meg aztán végül a csendet Petra. - Tudom most rossznak tűnik minden, de hidd el, nem marad ez így. Erős lány vagy, túl leszel rajta, hidd el.

A semmibe révedő tekintettel bólintottam.

Ja. Pontosan az. Kurva erős lány vagyok...

***

A hétvégi pihenőt mindenki szabadon otthon tölthette, de nekem nem volt hova hazamenni. Az a fehérvári szálló, ahol laktam? Bármikor máskor egész kellemes hely volt, na de most? Töltsek ott három éjszakát kettesben a nyomorúságommal? Még a szokásos szörnyű ötleteimhez képest is rémesnek tűnt.

Akkor mégis kihez fordulnál egy ilyen pillanatban?

Barátokhoz? Igen, voltak barátaim, de az alapjában véve extrovertált természetem ellenére olyan nem akadt, akinek tényleg őszintén ki tudtam önetni a szívem bármely pillanatban. Legalábbis olyan öt héttel ezelőttig nem volt.

A tesódhoz? Igen, nekem olyan tesóm volt, akihez fordulhattam volna, de alig pár hónapja költöztem el tőlük, már így is messze visszaéltem a vendégszeretetével.

A szüleidhez? Még egy éve sem volt, hogy Sanyi erőszakossága legalább annyit elért, hogy anyámmal újra szóbaálljunk. Sok köszönet nem volt benne eleinte, de szóbaálltunk. De ha a szexualitásomat félre is tesszük... Sosem volt kettőnk közt jó a viszony. Két dudás egy csárdában esete. Minél jobban próbált engem irányítani, annál erősebben lázadtam én, és ez durva, lefelé gyorsuló spirálba lökte kettőnk kapcsolatát. Elég lett volna, ha bármelyikünk mutat némi kompromisszumkészséget, de aki elhiszi, hogy ez bármelyikünk esetében valós alternatíva volt, az eddig nem figyelt eléggé.

Ha a természetünkben voltak is ijesztő hasonlóságok, a világnézetünk nem is állhatott volna ennél távolabb. Könnyű kibúvó lenne azt mondani, kizárólag anyám miatt foglalta le annyira a tiniéveimet a lázadás, hogy csak a nagybetűs életbe kikerülve döbbentem rá, fogalmam sincs mi az én célom. Könnyű kibúvó lenne, és egyben azt is jelentené, hogy nem szándékosan eszkaláltam a helyzetet több alkalommal is. Azt nyilván mondani se kell, hogy ezzel magamnak ártottam a legtöbbet. Ha a folyamatos anyámmal csatározás helyet odafigyelek gimiben, akkor most nagyjából a diplomamunkámon dolgoztam volna, ahelyett, hogy négy évet vesztegetek el az életemből pocsék, szarul fizető munkákra, és tartalmatlan kalandokra anélkül, hogy egy fikarcnyival is közelebb kerültem volna a helyemhez a világban. Vagy egyáltalán ahhoz, hogy tudjam, hol is van az.

Az iménti fejtegetésből magától értetődő módon természetesen hazamentem a szüleimhez, hisz alapjában véve ennél rosszabb döntést nehezen lehetett volna hozni.

Mikor megérkeztem, anyu széles mosollyal üdvözölt. Gyanús volt neki, hogy miért állítok be csak így, minden előzetes megbeszélés nélkül, de szerencsére nem állt neki jobban forszírozni a dolgot. Azt a kérdést azért természetesen nem hagyhatta ki, hogy van-e már végre pasim. Ezen cseppet sem lepődtem meg. A megbékélés csak azt jelentette nála, hogy nem gyűlölködik a „választott életstílusom" miatt, titkon még mindig abban reménykedett, hogy egyszer csak észhez térek. Én tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni, de annyit azért fejlődtem már az évek során, hogy tudjam, ha a csenddel elkerülhető egy vita, néha jobb azt választani.

Nem sokkal később befutott a bátyám is Marcsival, és Ádival a fiúkkal. Engem meglepetésként ért a rögtönzött családi találkozó, de mint kiderült, az ő érkezésük lényegesen tervezettebb volt, mint az enyém. Az üdvözlések után Sanyi szinte azonnal félrevont.

– Mi a baj, hugi? – nézett rám kérdőn.

– Ugyan, mi baj lenne? – játszottam a boldogat.

– Ne próbálj átverni, abban sosem voltál jó.

Ebben igaza volt. Jól tudtam hazudni, de ő valahogy mégis mindig kiszúrta, mikor nem mondok igazat.

– Nem próbállak átverni, tényleg semmi baj nincs.

– Ne akard, hogy megint kilógassalak az ablakon, mint gyerekkorunkban.

– Az már úgysem menne – nyújtottam ki a nyelvem.

– Igaz, látom felkúszott némi bébiháj – csípett bele a hasamba.

– Hé!

– Mi az, talán fájt?

– Én nem AZÉRT héztem.

– Tudom – vigyorgott önelégülten. Ilyenkor úgy pofán tudnám vágni, de mivel mindig számít rá, esélyem se lenne.

– Azt is tudod, hogy ezért még meglakolsz, ugye?

– Korábban kell ahhoz felkelned – vigyorgott tovább –, abban pedig legjobb emlékeim szerint sosem voltál igazán jó.

– Nem vagy ám olyan vicces, mint hiszed magadról.

– Ó, dehogy nem. Cak az én pici húgockám nem cejeti, ha vele humorizálnak – trillázta meg a szavai végét.

Nagyon morcosan nézhettem rá, mert hirtelen elkomolyodott.

– Ajjaj. Semmi csípős visszavágás? Akkor tényleg komoly baj lehet. Na ki vele. Gyerünk.

Ingattam a fejem.

– Úgy sem hagylak békén, amíg ki nem bököd, hogy mi a baj. Ezt te is nagyon jól tudod.

Sajnos ebben is igaza volt. Kivételes érzékkel rendelkezett, hogy addig táncoljon az ember idegrendszerén, amíg az beadta a derekát. Azért jöttem, hogy elfelejtsem az elmúlt huszonnégy órát, de tulajdonképp az sem tűnt rossz ötletnek, hogy kibeszéljem magamból a dolgot. Mert ha volt még valamihez kivételes érzéke a bátyámnak, hát az, hogy a puszta hallgatásával is meg tudott nyugtatni, bármennyire magam alatt is voltam. Régen azt hittem, hogy nincs ez így. Hiába volt majdnem hét évvel idősebb nálam, a gyerekkorunk nagy részét mégis a tipikus testvéri civódás tette ki. Szerettük egymást... valahol... mélyen... legbelül... Nagyon-nagyon mélyen.

Hogy mennyire jó testvér is valójában, azt életem egyik legkínosabb pillanatában tudtam csak meg. Sosem felejtem el az esetet. Két fontos dolgot tanultam aznap. Az egyik, hogy valójában nagyon jó testvérem van. A másik... Ha még otthon laksz, zárd az ajtót mikor szeretkezel a pároddal.

Linda az első komolyabb kapcsolatom volt. Még azt sem tudtam igazán, hogy ki vagyok. Az életemnek azon szakaszát éltem, mikor az ember keresi önmagát, és én akkor biztos voltam benne, hogy ezt Linda mellett találom meg. Idősebb volt, tapasztaltabb, mindent tudott arról, hogy milyen leszbikusként élni... szerelmes voltam belé, és felnéztem rá.

Már négy hónapja jártunk együtt teljes titokban. Anyuék úgy tudták, hogy korrepetál, mert rosszak a jegyeim matekból, Sanyi pedig gyakorlatilag szinte már otthon sem lakott, így neki nem kellett meséket beadnom. A viszonylag hosszú együtt töltött idő azzal is járt, hogy kezdtünk könnyelműbbek lenni. Ha a szüleim nem voltak otthon és nem is vártam őket haza rövid időn belül, a korrepetálások pár perc után mindig fülledt szeretkezésbe torkolltak.

Nem volt ez másképp ezen a napon sem. Világomról nem tudva feküdtem az ágyon, a lábaim széttéve, Linda pedig közöttük térdelve a legjobb előadását bemutatva táncoltatta a nyelvét a csiklómon.

– Hugi, nem tudod, hogy anyuék hol tartják... – vágódott ki hirtelen a szobám ajtaja. Sanyi arcára valószínűleg kiülhetett a döbbenet, mert egy pillanat alatt elhallgatott, és már kint is volt a helyiségből.

– Nem tudsz kopogni, baszd meg? – vágtam hozzá egy párnát az ajtóhoz.

De a bátyóm csak éktelenül röhögött a túloldalon.

– Hugi, melegen ajánlom, hogy az ott egy lány legyen veled a szobában, mert ha összejöttél egy ilyen nyüzüge faszival, én magam fogom összetörni a csontjait.

Linda aki még szinte neki sem igazán vetkőzött az együttlétünknek, nekilátott magára kapkodni a ruháit.

– Mit művelsz? – néztem rá értetlenül. – Már kiment.

– Bocsi Fanny, sajnálom, de nem bírok most itt maradni.

– Hova mész?

– El. Sajnálom. Majd hívlak – lépett ki az ajtón.

Sanyi ott állt karba tett kézzel, hátát az ajtófélfának vetve, és csak várt.

– Áh, Lindácska. Azt hiszem tévedtem. Ez a hátsó elég nagy lenne egy kigyúrt pasinak is.

Linda dühösen az arcába bámult, és szinte köpte a szavakat.

– Te még mindig egy oltári nagy barom vagy – aztán sarkon fordult, és a bejárati ajtó felé sietett.

– Az lehet, de a csajok így is odavannak értem – kiáltotta utána Sanyi.

Eddigre már magam elé kaptam a takaróm, hogy legalább ne teljesen pőrén kelljen megszégyenülnöm.

– Bejövök. Tényleg. Nem akarok fedetlen bőrfelületet látni – mondta a bátyám, miközben lassan megfordult.

Semmi kedvem nem volt beszélgetni vele. Életem legmegalázóbb pillanatát éltem épp meg, és biztos voltam benne, hogy az este még ennél is rosszabb lesz.

– Tűnj el! – ordítottam neki. – Nem akarok veled beszélni! Gyűlöllek!

Ő viszont mintha észre sem vette volna a haragomat, tökéletesen nyugodt maradt.

– A suliban mindenki utálta – intett a hüvelykujjával a bejárati ajtó felé Lindára utálva. – Ezt tudtad?

Haragosan villogó szemekkel vetettem neki oda a választ.

– Igen, képzeld, elmesélte, hogy milyen homofób brigád volt az egész évfolyamotok. Örülök, hogy te is csak ennyit vagy képes meglátni.

– Homofób? – hökkent meg Sanyi. – Az iskola fele kilométer magasból szart rá, hogy hova teszi azt, amije van. Azért utálta mindenki, mert egy ellenségeskedő, utálatos picsa.

– Talán azért lett ilyen, mert kiközösítettétek.

– Kiközösítettük, igen de az okáról is tudsz? Vagy csak az ő verzióját ismered? Negyedik közepéig senki nem tudta, hogy leszbikus, de már elsőben is rühellte mindenki. – Hitetlenkedve néztem rá, ezért folytatta. – De hugi, nem kell nekem hinned. – előkapta a mobilját – Most rögtön felhívom neked bármelyik lányt az osztályomból, ha úgy gondolod, hogy hazudok.

Továbbra sem szólaltam meg, amit ő invitálásnak vett, hogy leülhet az ágyam sarkára.

– Hadd tippeljek, hogy mikkel tömi a fejedet. Ömmm, minden férfi egy mocskos szemétláda, ééés, a rohadék kanok minden rossznak az okozói, meeeg, a hagyományos női szerepek szerint élő nők csak kiszolgáltatják a nemet a hímsoviniszta társadalomnak. Óh, igen, majd elfelejtettem a legfontosabbat, lehetőleg kerüld az olyanokat, akik biztos, hogy úgy sem értenének meg téged.

Lesütött szemmel bólintottam egy olyan aprót, hogy még én is alig éreztem, hogy megmozdul a fejem.

– Fiatal vagy még hugi. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyenné válj.

– És mi van, ha én „ilyen" vagyok? – csattantam fel. – Mi van, ha engem nem érdekelnek a fiúk?!

– Lődd már le magad! – kiáltott rám Sanyi. – Én nem a leszbikusságról beszéltem, hanem erről a világfájdalomról, ami ebből a csajból sugároz. Linda egy méreg. Megmérgez mindenkit maga körül, és csak egy hozzád hasonló tapasztalatlan lány nem veszi ezt észre.

Villódzó szemekkel fújtatva néztem rá, de nem szóltam egy szót sem.

– Csak arra kérlek, hogy nézz magadba! Még fél évvel ezelőtt is barátkoztál fiúkkal, még fél évvel ezelőtt is egy életvidám csaj voltál! Na és most mi a helyzet?

Iszonyatosan mérges voltam rá akkor. Fortyogott bennem a düh, de azt még most sem tudnám megmondani, hogy a helyzet miatt, vagy azért, mert a szavai szíven találtak.

– Csak a környezetében vagy boldog, ugye? Kezdesz eltávolodni a barátaidtól, magadba zárkózol, és kizárólag Lindával beszélsz meg mindent, igaz?

Ismét egy apró bólintás volt a válaszom.

– Nem érzed azt, hogy érte feladod azt aki vagy?

– De ez is én vagyok! Ő megérti hogy milyen nehézségekkel jár leszbikusnak lenni. Ő megtanítja, hogy hogyan fogadjam el magam.

– Egy nagy büdös lófaszt vagy ez te! És egy nagy büdös lófaszt tanít meg téged Linda arra, hogy hogyan élj leszbikusként. Ő csak hozzá hasonló feminácivá akar téged is tenni. Ha az a vágyad, hogy az éned egyik felének kedvéért feladd a másikat, kövesd csak őt nyugodtan.

Megint lesütöttem a szemem. Valahol belül tudtam, hogy igaz az, amit mond.

– Próbáltál egyáltalán a barátaiddal beszélgetni az ilyen irányú érzéseidről?

Ingattam a fejem.

– Gondoltam. Mégis hogy a túróba várhatnád tőlük, hogy megértsenek, ha azt sem tudják a szerencsétlenek, hogy meg kellene érteniük? Esélyt sem adsz nekik, hogy elfogadjanak úgy ahogy vagy, csak mész egy picsa után, aki azt sulykolja beléd, hogy el kell tőlük szakadnod, mert úgyis megutálnának.

– Mert így is van. Biztosan megutálnának, ha tudnák.

– Igen, valószínű, hogy lenne olyan, aki megutál. De komolyan el akarod ezért veszíteni mindannyiukat? – Hatalmasat sóhajtott. – Nézd hugi, én komolyan nem akarom neked megmondani, hogy ki légy, mi légy, vagy kivel légy az ami akarsz. Esküszöm, hogy egy szavam nem lett volna, ha bárki mással talállak egy ágyban... Na jó, Marcsit kivéve. De Lindánál rosszabbat keresve sem találhatnál arra, hogy megmutassa a helyed a világban.

– Biztos nem csak azért utálod, mert lány?

– Mondjak neked valamit? Az egyetlen oka annak, hogy épen hagyhatta el a házunkat, hogy lány. Ha az ő pasiverzióját szedted volna össze, egyenként tépem ki a végtagjait.

Kicsit elmosolyodtam, de ennek ellenére nem akartam elhinni azokat, amiket Lindáról mondott. Szerettem, és olyan hihetetlennek tűnt az, hogy valóban olyan rossz lenne, mint Sanyi állítja.

– Most szólni fogsz anyuéknak?

– Anyuéknak? Te viccelsz?! Még két hónapom van ebben a házban, csak nem gondolod, hogy azt az időt anyu folyamatos hisztijét hallgatva akarom eltölteni?

Eleresztettem egy rövid keserű nevetést. Tényleg ez volt várható, ezért is féltem annyira az estétől.

– Akkor nem szólsz nekik? – szegtem le a fejem.

– Nem. Ha időben rájössz, hogy csak a puncid szereti Lindát, biztosan nem.

– Tévedsz, én tiszta szívemből szeretem.

– Persze, szívedből – bólogatott hitetlenül. – Voltál már előtte más lánnyal?

Már a feltételezés is sértő volt.

– Tizenhét éves vagyok, persze hogy voltam!

– A diszkóban tekerés, és a fiúk húzása miatti smacizás nem számít.

Dühösen összehúztam az ajkaim. Átlátott rajtam, Linda volt az első.

– Gondoltam. Nem te vagy szerelmes, hanem csak a puncid. – Kopogtatni kezdte a halántékát. – Használd az agyadat is, hugi. Vond ki a szexet a képletből, és gyűjtsd össze, hogy miket szeretsz benne. – Megpaskolta a takarómat ott, ahol a combomat vélte látni alatta, aztán felállt és az ajtó felé indult. – Gondolkodj, csak ennyit kérek.

– Várj! – szóltam utána, mielőtt elhagyta volna a szobámat.

– Igen? – fordult vissza.

– Nem is tűntél meglepettnek, hogy... tudod...

– Hogy egy lánnyal találtalak?

Bólintottam.

– Hiszed vagy sem, nem sikerült olyan ügyesen titkolnod ezt a vágyad, mint gondoltad.

– Hogy érted?

– A hiányzó, leszbikkel teli újságok a szobámból elég árulkodóak voltak – kacagott hangosan.

Szentségelni kezdtem magamban. Eszembe sem jutott, hogy ennyire számon tarthatja a hülye pornólapjait. Ráadásul nem is volt azok közt olyan, ami igazán tetszett volna.

Mikor látta, hogy nincs több kérdésem, kifordult az ajtón, de még odavetette nekem még egyszer.

– Gondolkodj, hugi. Gondolkodj.

Persze nem fogadtam meg a szavait. Akkor még nem. Belül talán tudtam, hogy igaza van, de hinni akartam, hogy csak téved, és különben is, én vagyok az okosabb. Csakhogy a következő néhány randink Lindával lassan kezdett rádöbbenteni, hogy valóban semmi nincs az egyéniségében, amit szeretnék. A szex továbbra is isteni volt, viszont minden egyéb, ami iránt ő oly szenvedélyes volt, nekem visszatetszőnek kezdett tűnni. Most kezdtem csak felfogni, hogy tényleg szinte az egész világgal hadban állt. Mindenkit gyűlölt, és valóban csak olyanokkal barátkozott, akik hozzá hasonlóak voltak. Megkeseredett, férfigyűlölő leszbikusok, és amikor ezt felfogtam, megrémültem. Én nem akartam ilyenné válni. Én azért akartam egy nő oldalán élni, mert testileg, lelkileg nőkre vágytam, nem pedig azért, mert utáltam a férfiakat és komolyan megijesztett a gondolat, hogy talán ez elvárás. Hogy ha nem válok én is olyanná, mint ők, akkor sem a heterók, sem a leszbikusok és melegek világában nem lesz helyem. Naiv tizenhét éves lány voltam, aki kizárólag Lindán keresztül ismert leszbikusokat. Honnan is tudhattam volna, hogy a többség egyáltalán nem ilyen? Vagy azt, hogy a világ egyáltalán nem így működik...

Alig telt el két hét az esetet követően, és nem bírtam tovább, szakítottam Lindával. Azt a mocskolást, amit tőle ezért kaptam, talán még anyunak sem sikerült felülmúlnia a coming-outom napján, de legalább megerősített vele abban, hogy helyesen döntöttem.

És Sanyinak még egy dologban igaza volt. A szakítás után a barátaim elé álltam, és elmondtam nekik, hogy leszbikus vagyok. Elég komolyan mellbevágta őket a dolog, de végül egyiküket sem veszítettem el emiatt.

Nem tudom, hogy magamtól is eljutottam volna-e idáig – szeretném hinni, hogy igen – de talán az egész életem másképp alakul, ha Sanyi nem nyit ránk ott aznap.

És épp ez volt az oka annak, hogy most úgy éreztem, talán képes lesz valami okosat mondani nekem, amitől jobban érzem majd magam. Csakhogy nem sikerült neki. Ugyanarra a következtetésre jutott mint én. Ha időre is volt szüksége Adrinak ahhoz, hogy elfogadja a dolgot, az, hogy az első sokk után csak még rosszabb lett a helyzet, semmi jóval nem kecsegtetett.

Az esti családi vacsoránál igyekeztem boldognak mutatni magam, de nem sikerült maradéktalanul az előadásom. Ugyan senki sem kérdezgetett tovább arról, hogy mi a bajom, de mind látták, hogy valami nincs rendjén. És mind voltak olyan tapintatosak, hogy tudják, ha olyasmi lenne, amit el akarok mondani, akkor elmondanám. Az egyedüli kivétel talán az anyám volt, aki valószínűleg a fülét becsukva menekült volna előlem, ha belekezdek abba, hogy egy lány utáni szerelmi bánat tört le ennyire.

Az éjszakát egy szobában töltöttem a kis Ádival, mivel Sanyiék mellett már nem volt neki hely az egykori szobájában. Igazán tündéri kölyök volt, de azért lelki roncsként ébredezve reggel el tudtam volna képzelni kellemesebbet is, mint hogy egy ötéves ugrál a fejemen.

Szombaton lassacskán kezdett visszatérni belém az élet, amiben az is közrejátszhatott, hogy a család nagy része reggel szétszéledt ilyen-olyan okokból, én pedig egyedül maradtam Ádival, aki minden pillanatomat lekötötte. Reggeliztem, ott ugrált körülöttem. Ebédet főztem, ott ugrált körülöttem. Mire kora délután mindenki hazatért, holtfáradtan feküdtem a kanapén, de Ádi még mindig játszani akart.

A vasárnap már kevésbé volt kellemes. Sanyiék hazamentek, én pedig egyedül maradtam a szüleimmel, és csend telepedett a házra. Mostanra már teljesen nyilvánvaló volt, hogy valami nagyon komoly bajom van, de továbbra sem faggattak. Abból, ahogy anyám viselkedett, láttam, hogy valószínűleg beszélt Sanyival. Minden mozdulata és szava olyan művi volt, amit csak akkor produkált, mikor a „nőügyeim" jöttek szóba. Nem kellett volna, hogy zavarjon a dolog, de mégis így volt. Hogyan is várhatnám el, hogy valaki, aki öt héttel korábban még vadidegen volt, elfogadjon, ha még a saját anyám sem képes?

Az elmúlt négy vasárnap izgatott várakozással telt. Csigalassúsággal múltak a percek és annyiszor kellett magamhoz nyúlnom, hogy lenyugtassam magam, mint tinikorom óta még soha. Fizikailag remegtem, hogy újra láthassam Adrit. Ha csak rágondoltam a szívem gyorsabban kezdett verni, a bőröm kipirult és képtelen voltam egyenletesen lélegezni. Még olyat is tettem, ami miatt komolyan undorodtam magamtól. Néha ha valamiért beszéltünk telefonon a hétvégén, simogattam magam, miközben a hangját hallgattam. Egész egyszerűen meg voltam veszve érte testileg, lelkileg, minden lehetséges szinten.

Most viszont... Most viszont csak azért telt lassan az óra, mert kínosan éreztem magam a szüleim társaságában. És izgatottságot sem éreztem, csak fojtogató gyomorideget. Az Adrival való találkozástól pedig kifejezett rettegés fogott el.

Csak egyetlen dolog vigasztalt. Mindössze a csütörtöki vizsgáig kellett kihúznom, utána magam mögött hagyhattam az egész szentendrei laktanyát, és mindent ami ott történt velem, legyen az kellemes, vagy rémálomszerű.