Zsuzsi feltételeinek eleget téve ezután hónapokig nem találkoztam Adrival. Igazából a mai napig sem vagyok képes megérteni, hogy miért ragaszkodtam ennyire egy olyan kapcsolathoz, amiben nagyon ritkán éreztem jól magam. Visszatért a színlelés, ami Zsuzsi hangulatán sokat dobott, én viszont minden együtt töltött éjszaka órákon át bámultam a plafont azon merengve, hogy miért nem vetek már véget a nyomorúságomnak (nem ÚGY). Az egyedüliek, amitől sikerült megszabadulnom ezalatt, az az Adri utáni sóvárgásom, illetve jó pár kiló, amiket viszont már nagyon nem kellett volna leadnom, mert kezdtem Ally McBeal formát ölteni.

Persze Zsuzsi ultimátuma, és folyamatos szigorú kémkedése ellenére sem szakítottam meg minden kapcsolatot Adrival. Igaz, innentől kezdve kizárólag munkahelyi telefonokra szorítkoztunk, de azért heti egy-két, órás hosszúságú beszélgetésre így is futotta. Végre kezdtem plátói módon gondolni a kapcsolatunkra és ha más haszna nem is volt az önsanyargatásomnak, legalább ezt elértem vele. Furcsamód ekkoriban a viszonyunk kicsit megfordult, mert ahogy én támogattam őt a szakítása után, úgy támogatott most ő, hogy jöjjön meg végre az eszem és lépjek ki a kapcsolatból, ha egyszer ennyire rosszul érzem magam benne. A bátyám Sanyi ennél lényegesen durvábban fogalmazott, az ő szavai között szerepelt a „rúgjam ki", illetve a „kurva" is, de mondjuk ő a kezdetektől nem szerette Zsuzsit. Rágógumicsajnak tartotta (az ő szavai), és igazán nem is titkolta előtte ezen véleményét, ami tovább nehezítette Zsuzsi és az életem fontosabb szereplői közti viszonyt. Az már csak hab a tortán, hogy Sanyi, Adrival ellentétben azt is tudta, hogy kizárólag pótszernek választottam Zsuzsit, így ő még nagyobb hülyeségnek tartott minden vele töltött percemet.

Majd fél évig tartott, hogy valami lépésszerűségre szánjam el magam, de igazi gerincet még ekkor sem sikerült növesztenem. Egyszerűen csak lassan elkezdtem magam adni, abban reménykedve, hogy majd Zsuzsi megelégeli a rocker lány Fannit, és szakít. Talán megnyugtatta volna a lelkiismeretemet, ha hagyom azzal kiszállni a kapcsolatból, hogy az ő döntése volt. Soha korábban nem odáztam el a szakítást, ha úgy éreztem itt az ideje, így csak ez tűnik az egyetlen logikus magyarázatnak a habozásomra. De mindegy is, mert nem vált be. Visszautasítottam minden kulturális rendezvényre szóló meghívását, elkezdtem megint koncertekre és bulikba járni, amik meg őt nem érdekelték és csináltattam pár új tetkót, miközben nagyon is jól tudtam, hogy már a meglévőket is annyira utálja, hogy pedzegette is, nem lenne rossz, ha leszedetném őket. Egy idő után már olyan dolgokat is csináltam, amitől engem is a frász kerülgetett, de semmi nem vezetett eredményre. Egyre többet vitáztunk, egyre többet fenyegetett azzal, hogy elhagy, ha nem változtatok, de csak üres fenyegetés volt részéről.

Végül én adtam fel előbb. Mikor már vagy egy hónapja sikertelenül ment az elidegenítős hadművelet, erőt vettem magamon, eléálltam, és megmondtam neki, hogy így nincs értelme tovább folytatnunk. A legegyenesebb tettem volt hónapok óta, de ezt kettőnk közül egyedül én gondoltam így. Ha azt mondanám, hogy nem volt békés a szakítás, az az évszázad alábecslése lenne. Ahogy az várható volt, ott helyben Zsuzsi üvöltözött velem és elhordott mindennek, erre fel is készültem már jó előre. Az sem lepett meg, hogy mikor elvittem neki a nálam maradt cuccait és elhoztam tőle a sajátjaimat, akkor is sorozatban szórta rám a szitkokat és sértéseket, amelyek közül néhány még rosszabbnak is állított be, mint amit én éreztem magamról. Azok után, hogy egy számító dögnek tartottam magam, aki a másik érzéseivel játszva igyekezett helyrerakni a saját lelkivilágát (és vitán felül ez is az igazság), azt hiszem ez sokat elmond a vádjainak természetéről.

Amire viszont nem számítottam, hogy a magánéletünket beviszi a munkahelyre is. Ha addig titok is lett volna a kapcsolatunk, a szakításunk másnapján a laktanyában már mindenki erről beszélt. Először még csak a hátam mögött, aztán mikor Zsuzsi eljött az irodámba és az ott éppen ügyet intéző négy pasi füle hallatára hordott el mindenféle mocskos kurvának, aki kihasználta és tönkretette az életét, igazán már senki nem érezte szükségét a disztingvált sugdolózásnak. Igyekeztem békésen tűrni Zsuzsi offenzíváit, ami csak olaj volt a tűzre, ráadásul pillanatok alatt az emberek nagyrészét (akik mindig is jobban kedveltek, mint őt) az én oldalamra állította, ami csak még tovább szította a dühét. Ennek ellenére, vagy épp ezért, heti rendszerességgel fordult elő, hogy Zsuzsi alkalmat talált a nyilvános mocskolásomra, és ezzel szép lassan elérte, hogy kezdtem magam még jobban utálni, mint a kapcsolatunk alatt. Ekkoriban hallottam életemben először és utoljára Sanyitól, hogy bár hetero lennék, mert egy expasit ilyesmiért, kórházba juttathatott volna.

Hónapokig ment ez így és mivel egyre kevesebb kétségem volt felőle, hogy pontosan ezt érdemlem, magamba fordulva kerülni kezdtem minden kollégám társaságát. Mondhatta nekem Adri milliószor a telefonban, vagy akár élőben is, hogy nem az én hibám, Zsuzsi messze túlreagálja a dolgot, neki nem árulhattam el, hogy van jogalapja a vádaskodásnak. Biztosan rákérdezett volna, hogy mi az, és arra végképp nem volt publikusan vállalható válaszom. Utólag visszagondolva az a legelképesztőbb, hogy Zsuzsi szitkai még a közelében sem jártak az igazságnak. Sosem jött rá, hogy mik voltak a valós okaim a kapcsolatunk hátterében. Igazából jobb is így, mert biztos vagyok benne, hogy Adrin is bosszút állt volna, nem csak Sanyi IWIW-ét árasztja el olyan üzenetekkel, hogy a húga mekkora egy szakadék ribanc.

Egy idő után megtörtem. Szerettem ugyan a kollégáimat és a várost is, a fehérvári Fannit azonban egyre kevésbé, ezért lépnem kellett. Elkezdtem beosztást keresni Pesten, lehetőleg minél közelebb Adrihoz. Ekkorra már tényleg inkább csak az vezetett, hogy a bátyám mellett ő állt hozzám a legközelebb, és jó lett volna kicsit gyakrabban találkozni vele, mint három-négy hetente, amire időt tudtunk szakítani. Hiába múlt el az Adri utáni szerelmi bánatom, ha a „gyógymód" mérgezőbb volt bármilyen kígyó harapásánál. Tekintve, hogy a viharos szakításom mennyire felkavarta a laktanya életét, és az addig kifogástalannak tartott munkámra is jelentősen rányomta a bélyegét, a főnököm sem igyekezett kézzel-lábbal visszatartani a távozástól. Miután intéztem magamnak helyet Pesten – egyáltalán nem véletlenül Adri alakulatánál – Honvédségi mértékkel mérve villámgyorsan az új beosztásomban találtam magam, és ettől aztán meglepő sebességgel tértem vissza a megszokott, alapvetően pozitív énemhez. A fizu még mindig kevés volt, a nővérszálló, ahol laktam, lepukkant, egyedül voltam hónapok óta, mégis úgy örültem az életnek, mint aki frissen kapta vissza a szabadságát többévnyi börtön után. Ezen még az sem tudott változtatni, hogy az első naptól kezdve kerültek az új munkahelyen a kolléganők, a férfiak pedig a híremre jártak és a legbanálisabb indokokkal voltak képesek beesni az irodámba.

– Pletykálnak ám rólad a laktanyaudvaron – magyarázta az első héten az egyik ebédnél Adri.

– Komolyaaan? – néztem rá tágra nyílt szemekkel.

– Ne bolondozz! – hurrogott le.

– Miért ne? Majd elül ez is. Minden csoda három napig tart.

– Nocsak. Ezek szerint végre visszakaptam az örök hurráoptimista Fannit?

– Talán – kacsintottam. – És ha nem vigyázol, velem együtt téged is pillanatok alatt a szájukra vesznek.

– Talán ha nem kacsintgatnál rám – nevette – akkor nem értenék félre a helyzetet.

– Abban meg mi lenne a jó? Ha nem egyedül vagyok pletykatéma, fele annyi idő alatt unnak rám.

– Aljas.

– Csak gyakorlatias – rándult meg a szemem, mire Adri rámripakodott.

– Ne merj kacsintani!

Néztük egymást pár pillanatig, aztán kiszakadt belőlünk a nevetés.

– Hogy mennyire hiányzott ez – állapítottam meg, a kacagástól könnyessé váló szemem törölgetve.

– Az, hogy hírbe hozz?

– Rosszéletű csábító vagyok, nem emlékszel? Különben meg könnyű Katit táncba vinni.

– Ha így folytatod, tényleg azt hiszik majd hogy már táncba vittél.

– Na és? Te talán még nem hallottad, hogy az az igazán jó barát, aki miatt a családod megkérdőjelezi a szexualitásodat?

– Azért veled ez a tétel borul.

– Netán arra tetszik célozni, hogy...

– Igen – vágott a szavamba. – Legjobb barátként jogosult vagyok napi három leszbikusos zrikára.

– Egy.

– Egyezünk ki kettőben.

Sóhajtottam.

– Jó, legyen. De csak mert dögös vagy.

Pillantnyi mosoly futott át az arcán, de aztán azonnal elkomorodott.

– Jaj, bocsi, cica – emeltem fel a kezeim. – Nem úgy értettem, tudod, hogy nem hoználak soha olyan helyzetbe, hogy...

– Nem az – vágott a szavamba keserű arccal – csak hónapok óta ez volt az egyetlen bóknak tekinthető dolog, amit kaptam. Vicces, igaz? – mondta fanyar mosollyal. – Mikor a leszbikus legjobb barátnőd még egy viccel is jobban értékel, mint a pasid.

– Miért nem mondtad ezt nekem soha? – kérdeztem döbbenten.

– Mert megvolt neked a magad baja.

– Mégis miféle legjobb barátnő vagyok, ha úgy érzed, hogy terhemre vagy a problémáiddal?

– Az a féle aki elég fontos, hogy abban a nehéz időszakban ne tegyem még nehezebbé az életét a saját apró-cseprő gondjaimmal.

Dorgálóan néztem rá.

– Ilyet soha többé ne csinálj! Ha egy legjobb barát támogatására sem számíthatsz, akkor mégis mire?

Mosolygott, de ez még mindig inkább kesernyés volt.

– Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a reakciód.

– Naná, hogy ilyesmi a reakcióm. És most pedig meséld el, hogy miért is kell utálnom azt a disznó Tibit!

– Nincs semmi különösebb probléma, csak... csak már nemigen foglalkozik velem. Ha nálam alszik, vacsorázunk, utána beül meccset nézni és alig szólunk egymáshoz. Ha nála alszunk, rendel valamit enni, és beül játszani a nappaliba. Mikor...

– Lehet valamiről lemaradtam – vágtam a szavába – de mintha most egy húszéves házasságot írtál volna le, nem egy párhónapos kapcsolatot, mikor még mindig a szexeltek, mint a nyulak korszakban kéne lennetek.

– De ez így olyan békés – védekezett Adri. – Hagyunk egymásnak teret, mindketten élvezzük a magunk kis dolgait...

– Külön-külön.

– Jobb ez, mint ami Lacival volt. Vele mindig azt csináltuk, amit ő akart. Tibi ad nekem teret.

– A tér nem az első hónapokban kell. Légy őszinte magaddal Cica! Ne értsd félre, amit most mondok, de nekem úgy tűnik, hogy velem romantikusabb a viszonyod, mint vele.

– Láttam hova vezetnek a szenvedélyes kapcsolatok.

– Most rám célzol?

Hümmögött egyet, mert nyilván nem akart sót szórni a sebembe, de tagadni sem tudta, hogy pontosan erről van szó.

– Ez... Ez nem egy szenvedélyes kapcsolat volt. Ez... igazán nem is tudom, hogy mi volt. Átmeneti elmezavar. A szenvedély az nem ilyen. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint én.

Csendben nézett rám egy darabig.

– Jó, meggondolom – sóhajtotta végül.

– Ennyivel nem menekülsz. Tudod, hogy úgy sem hagylak békén ezzel.

– És mi az ára, hogy leszállj rólam?

Eltűnődtem. Tudom, hogy a Pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, de csak ebből a pár dologból, amit Adri elmesélt, kétség sem fért hozzá, hogy szét kell választanom Tibitől. Nem azért, mert magamnak akartam volna, nem azért, mert lett volna a pasival szemben bármi személyes ellenszenvem, hanem azért, mert tudtam, a barátnőm többet érdemel egy olyan kapcsolatnál, ami már eleinte is annyira szenvedélyes, mint egy tál nyers rizs.

– Egy buli – böktem ki hosszas tűnődés után – Szombat éjszaka. Csak te, meg én, meg az a rakat ember, aki ott vonaglik majd a táncparketten.

– Tudod, hogy nem vagyok bulibajárós.

– Épp azért hoz némi változatosságot az életedbe.

Mélyen a szemembe nézett, aztán hatalmasat sóhajtott.

– Jó. Legyen. De semmi huncutkodás!

Felmutattam neki két ujjamat.

– A mai kvótád kimerült.

– Nem vicceltem – mondta mosolyogva, de mögötte valahogy tényleg úgy éreztem, komolyan gondolta a dolgot.

A kapcsolata Tibivel ezután már csak alig pár hétig élt. Adri minden ellenérzése ellenére állati jól érezte magát azon a bulin, meg három nappal később a moziban, ahova Tibinek filmtől függetlenül sosem volt kedve elmenni, aztán a következő hétvégén a Pilisi túrán Sanyival és a családjával, és így tovább. Elrángattam magammal Adrit egy rakás helyre, és mindenhol jól érezte magát. Még azt sem vette zokon, mikor a túrán egyedül hagytam a bátyámékkal, meg a közös sátrunkban is az utolsó éjszakára, mert kiderült, hogy a túravezető lánnyal van bennünk egy nagyon fontos közös dolog. Mikor másnap reggel kielégült fejjel beestem a sátrunkba, öt perc alatt ellőtte a napi leszbikusos zrika kvótáját, de tényleg nem éreztem rajta semmi sértődöttséget. Sőt. Talán ott nyugodott meg végleg, hogy ha hátsó szándékaim lennének, nem lépnék le egyéjszakásozni, mikor ő is jelen van.

A következő hétvégén már ő dobott engem, hogy a bátyámékkal menjen biciklitúrára a Balaton körül, ahova persze Tibinek megint nem volt kedve elkísérni. Volt még néhány mozizás, meg egy közös bevásárlónap, amit én szívből utálok ugyan, de Adri ezzel állt bosszút az Apocalyptica koncert miatt, ahova pár nappal korábban elrángattam.

Furcsamód a töréspont egy olyan hétvégén jött el, mikor pont nem szerveztünk semmi közös programot. Alig egy hónapja laktam csak újra Pesten, mikor egy nyugis, szombati raindoldallal és egy fél üveg Bailey's-szel töltött estén egyszer csak megcsörrent a telefon a lepukkant nővérszállón.

– Szia Cica, hát egy estét sem bírsz ki nélkülem? – rikkantottam a kagylóba.

– Egy üveg whiskey, te, ide, most – adta ki Adri az ukázt feldúlt hangon. Nem sírt, szomorúnak sem tűnt, ahhoz viszont, hogy ideges volt, kétség sem fért. Nagyon idegen volt tőle az ilyen parancsoló hangnem, de valahogy furcsamód mégsem állt neki rosszul. Ezzel együtt is, valaminek történnie kellett, máskülönben nem fordul ki így magából.

Fél órával később már a lakása ajtajánál csöngettem a jó előre bepakolt kis túlélőcsomaggal a hátamon. Mindig volt készen odahaza egy kis táska a legszükségesebb ottalvós felszereléssel, pont az ilyen alkalmak miatt. És ilyen alatt úgy általánosságban a ramaty kis szobámon kívül töltött éjszakákra gondolok, ami a Pestre költözésem óta kizárólag a családlátogatásokat, és a csajos estéinket jelentette.

Adri feldúltan nyitott ajtót. Őszintén, nem ilyen látványra számítottam tőle. A frizurája nagy műgondról tanúskodott, az arca vastagon ki volt sminkelve, a ruhája pedig az ő ízléséhez képest kifejezetten merész volt. Iszonyatosan dögösen festett volna, ha nem ereget fortyogó füstfelhőket az összes arcnyílásából.

– Gyere be! – intett, és mire becsuktam magam mögött a bejáratot, ő a konyhaasztalnál ült, két előre kikészített pohár társaságában.

Helyet foglaltam én is, és elővettem a whiskeyt, amit aztán kikapott a kezemből és nagy vehemenciával töltött egyet. Csak magának. Aztán lehajtotta. Még kétszer megismételte a procedúrát, mire aztán a tenyeremmel lefogtam a pohár száját a harmadik újratöltés előtt.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Kirúgtam.

– Kirúgtad?

– Ki bizony.

– Hogy? Mármint... hogyhogy most?

Vett két nagy levegőt, aztán beszélni kezdett.

– Átjött az este, mert randit beszéltünk meg mára. Úgy volt, hogy vacsorázni megyünk, de persze nem, ahhoz neki nem volt kedve, itt akart maradni. Mondom neki jó, de fodrásznál voltam, sminkeltem, vettem új fehérneműt és ruhát is csak a mai alkalomra, nem szeretnék itthon tespedni ennyi készülődés után. - Úgy ömlött belőle a szó, ahogy még sosem láttam tőle.

– Na és erre mit mondott?

– Hogy nem volt épp elég, amit mostanában elmászkáltam? Mondom neki, de, de sehova sem kísért el, és nagyon szeretnék már kettesben kimozdulni vele.

– Jogos érv.

– Ugye? Mire ő, hogy ha minden áron kettesben akarok lenni valakivel, miért nem hívom fel a leszbi barátnőmet. Erre én, miért érezte szükségét kiemelni, hogy a „leszbi" barátnőmet. Szerinted mit mondott? Tudom én jól, hogy miért érezte szükségét kiemelni. Elhanyagolom, mióta visszaköltöztél Pestre, és legalábbis gyanús, hogy mi másért járnánk össze ennyit, ha nem azért, mert van köztünk valami. Erre nem tudtam neki mit felelni hirtelen. Az első döbbenet után csak annyi jött ki a számon, hogy azt hiszi komolyan megcsalnám? Igen, azt hiszi. Mondom neki, „szerinted, ha kefélni járok vele össze, miért hívlak magammal minden alkalommal?". Erre nem tudott mit válaszolni, csak hápogott. Végül kinyögte, hogy neki ez akkor se tetszik. Jobb szeretné, ha nem járnék veled össze, mert előbb utóbb úgy is elcsábítasz tőle. Mondom neki, ha így viselkedik, azzal növeli csak igazán az esélyét, hogy elveszítsen. Mire ő, akkor sem akarja, hogy veled találkozzak, mert nem tetszik neki, amivé ez formál. Kérdem tőle: mi nem tetszik neki? Hogy időnként jól érzem magam a négy falon kívül is? Erre ő: igen. Nem egy bulipicsába szeretett bele. Üvölteni kezdtem vele. Én, bulipicsa? Kétszer voltam bulizni egy hónap alatt, az összes többi nyugis kikapcsolódás volt. De ő azokra nem volt kíváncsi. Kérdem tőle: na és arról én tehetek? Én meg arra nem vagyok kíváncsi, hogy heti egy szeretkezés mellett a négy fal között tespedjünk mindig és annyi emberi szót halljak, mintha pasim helyett csak macskám lenne. Erre ő jött azzal, hogy azt hitte, én pontosan ezt szeretem. Mire én: miből hitte, ha egyszer sosem beszéltünk ilyesmiről, vagy úgy általánosságban semmiről, mert újabban egyáltalán nem volt partner semmilyen beszélgetésben. Habogott valamit arról, hogy ő nem beszélgetős típus, neki elég annyi kommunikáció ami köztünk van. Nem zavarja, ha másokkal elégítem ki az ilyen szociális igényeimet, de azok ne olyanok legyenek akik...

– Leszbikusok? – kérdeztem közbe, hogy megálljon egy pillanatra mielőtt túlhevül a feje a szóáradattól.

– Akik le akarhatnak fektetni. Mondom neki, hogy ha le is akarnál fektetni, én nem lennék rá vevő, és különben is, voltam igazán sebezhető helyzetben, mikor talán könnyű préda lehettem volna, de akkor sem próbálkoztál. Erre ő azzal jött, hogy azt ő nem tudhatja, lehet csak azért mondom, hogy leszereljem vele. Mire én: „talán azt hiszed, hogy hazudok?" Ő azt nem mondta, de nem hiszi, hogy egy hozzám hasonló lánnyal csak barátkozni akarna egy leszbikus. Kérdem tőle, mi az, hogy „hozzám hasonló lány" Szép. Nem tudja elképzelni, hogy bárki akit a nők érdekelnek, képes lenne csak barátként nézni rám. Erre a szavam is elállt. Csak hápogtam másodpercekig, mire sikerült kiböknöm, hogy tisztában van-e vele, hogy a gyanúsítgatással együtt is ez volt a legszebb dolog, amit hetek óta mondott nekem. Ha csak fele ennyire éreztem volna a törődést, nem mászkáltam volna el mindenfelé. De értsem meg, hogy ő nem olyan, aki ki tudja fejezni az érzelmeit. Mondom neki, nagy kár, mert nekem meg szükségem van rá, hogy időnként érezzem, fontos vagyok. Neki az nem megy. És nem akar folyamatosan félni az, és most idézem „úgymond plátói" barátnőmtől. Ha vele akarok maradni, akkor fogadjam el olyannak, amilyen. Erre én, nem kell félnie, hogy második lesz, ha egy kicsit változtat. Mire ő, kicsit tud, de veled nyilván nem versenyezhet. Kérdem tőle, mire céloz ezzel, szakítani akar? Nem, dehogy akar, csak azt nem akarja érezni, hogy konkurálnia kell. Mondom neki az nagy kár hogy így érzi, de erről nem tehetek. Mire ő: dehogynem. Eljárkálok veled. Mondom neki: „úgy érted szakítsam meg a kapcsolatot a legjobb barátnőmmel, hogy az egód simogassam?" Azt ő így nem mondta, de igen, az lenne a legjobb. Kérdem tőle: „Akkor azt mondod, hogy Fanni, vagy te?" Erre elkezdte vonogatni a vállát. Mondom neki, jó, akkor Fanni. Dühös lett és habogott valamit arról, hogy ha a barátnőm fontosabb nála, akkor soha nem is igazán akartam vele lenni. Mire én, szó sem volt ilyesmiről, amíg ultimátumokat nem kezdett osztogatni. Márpedig ő nem lesz második. Mondom neki, pont ezzel teszi magát azzá. De jó, ha ennyire nem bízik meg bennem, takarodjon az életemből. Szitkozódott valamit, aztán kiviharzott a lakásból. Azután felhívtalak, és most itt tartunk. - Mikor megállt, szó szerint lihegett, annyira egy levegővel mondta végig ezt a sztorit.

– Hú – ingattam a fejem, és közben arra gondoltam, hogy én ezt egy olyan barátnő miatt nem tettem meg érte, akit nem is igazán szerettem. Miféle barát vagyok én? Mindegy mik vezettek engem oda, semmi sem lehetett jó mentség, különösen Adri egyenességének fényében. – Nem akármilyen vita lehetett. De jól átgondoltad ezt a szakítást?

– Igen. A mai estével pont az volt a célom, hogy kicsikarjak belőle valami érzelemnyilvánítást. Ha ez nála csak a féltékeny vádaskodás tudott lenni, akkor felejtsen el.

Sóhajtottam.

– Sajnálom, Cica. Tudom, én is arra kapacitáltalak, hogy szakítanod kéne, de akkor is sajnálom, hogy így alakult.

– Ne tedd. Igazad volt. Inkább legyek egyedül, és akkor esélyem van találni valakit, mint hogy olyanra vesztegessem az időm, aki mellett lényegében egyedül vagyok, de közben foglalt is.

Elvettem a tenyerem a poharáról, mire ő újra a kezébe vette az üveget, és töltött mindkettőnknek egy adagot.

– Erre igyunk – emeltem meg az italom.

Lehajtottuk a whiskeyt, és az asztalra csaptuk a poharakat.

– Tudod – mondta Adri – ezt neked köszönhetem.

– Mit?

– Hogy kiálltam magamért. Régebben sosem tettem. Úgy látszik csak ragadt rám valami a fejjel a falnak természetedből.

Összébb húzódtam kicsit.

– Most még rosszabbul érzem magam, amiért én pár hónapja én nem álltam ki a barátságunkért.

– Viccelsz? Titkolt barátság? – mosolygott. – Mintha én lettem volna a harmadik fél. Még sosem voltam én a harmadik fél.

– Ha nem vigyázol – próbáltam elviccelni a zavarom – a végén még tényleg igazzá válnak Tibi és Zsuzsi gyanúi.

Nevetett.

– Na azért ott nem tartunk. Viszont annak örülök, hogy mindketten megszabadultunk a rossz kapcsolatainktól.

Töltöttem egy újabb kört mindkettőnknek, aztán felemeltem a poharam.

– Arra, hogy egyikünknek se kelljen többé ilyet elszenvednie.

– Cheers – mondta Adri, mielőtt koccintottunk és lehajtottuk az italokat. – Most pedig kapd magad, mert nem hagyom az egész napi készülődést kárba veszni.

– Igenis, főtőrzsörmester asszony! – szalutáltam neki a poharammal.

Nem igazán voltam buliképes állapotban, csajos, átdumálós estére készültem, nem arra, hogy kimozdulunk. Ellenben Adri lélegzetelállítóan festett, különösen, hogy a dühe nagy részét kibeszélte magából és már újra tudott mosolyogni. És az a mosoly jégsapkákat tudott olvasztani.

Rendeltünk egy taxit, és amíg arra vártunk, nagyjából szalonképes állapotba hoztam magam, bár még így is inkább hasonlítottam valakire egy rockkoncert közönségéből, mint egy közepesen felkapott pesti bár vendégére, márpedig pontosan egy ilyen helyre igyekeztünk.

A lakást elhagyva a folyosón még összefutottunk Tibivel, aki összepakolta Adri nála felejtett cuccait és áthozta neki. Persze meg volt róla győződve, hogy in flagranti ért minket, és ezen semmit sem változtatott, hogy égre-földre megesküdtem neki, tényleg soha semmi nem volt kettőnk között. Amíg Adri visszaszaladt a lakásába, hogy összeszedje Tibi cuccait, mi ketten odakint elég rendesen egymás torkának estünk, pedig ez azon kevés kivételek egyike volt, amikor tényleg nem kerestem a konfrontációt. Alapvetőleg nem tartottam őt rossz embernek, a mai napig hiszem is, hogy nem volt az, viszont az is biztos, hogy nem illett Adrihoz. Hogy kihez illene, azt el sem tudom képzelni, mert amennyire meg tudtam ítélni, a hallgatag macsó és a kedves félénk férfiak tulajdonságait sikerült magában egyesítenie a lehető legkevésbé előnyös módon.

Miután a holmik cseréje megtörtént, mi tovább indultunk, hogy belevessük magunkat a pesti éjszakába. A lehető legklisésebb szórakozást sikerült megtalálnunk, betértünk egy bárba, és a pultnak támasztott háttal ücsörögve igyekeztünk kitalálni, hogy kit mi sodort oda. Elég rendes mennyiség lefutott már a torkunkon, mikor Adri egyszer csak megfordult a székén és elnyújtózott a pult fölött.

– Fanni?

– Igen? – fordultam meg én is.

– Őszinte leszel velem?

– Veled mindig az vagyok – jó, tudom, csak többnyire. Nem kell elítélni.

– Te vonzónak találsz engem?

– Micsoda kérdés, persze, hogy állati vonzó vagy.

– Ha egy leszbi bárban találkozunk először, megpróbáltál volna felszedni?

– Cica, ha ilyesmit forgatsz is a fejedben, nagyon nem vagy most olyan állapotban, hogy...

– Nem-nem – vágott a szavamba. – Csak hipotetikusan kérdem.

– Biztos tudni akarod a választ?

– Igen – erősködött.

Sóhajtottam egyet. Ez azon dolgok közé tartozott, amire teljesen józanul biztos kitérő választ adok. Túlságosan is az esetem volt ahhoz mind külsőleg, mind belsőleg, hogy ne legyen nekem szerelem első látásra. Csakhogy volt most bennem bőven elég alkohol, hogy előhozza az igazmondó énem.

– Igen – feleltem neki. – Valószínűleg te lettél volna az első, akit ott megpróbálok felszedni. Dögös vagy, vicces, okos és ezek már az első pillanatban látszanak rajtad.

Bólogatott, amennyire az pulton elnyúló fejjel lehetséges volt.

– Néha azt kívánom, bár én is leszbikus lennék – mormolta. – Miért nem találom meg a te pasi verziódat?

– Ismered már a pasi verziómat, csak ő foglalt.

– Sanyi?

Bólogattam.

– Állati jó pasi a bátyád – sóhajtotta vágyakozón. – Nagyon irigy vagyok Marcsira. Olyan szép pár együtt. Olyan jól megértik egymást. – Lassan felegyenesedett a bárszéken. – Nincs véletlenül egy unokatestvéretek?

– Férfi nincs – nevettem. – De ha vársz tíz évet, Ádinak ideális MILF leszel.

Adri mosolygott, de ezzel most inkább csak nyugtázta, hogy vette a poént, tényleges vidámság nem volt mögötte.

Ekkor lépett oda mellénk egy férfi.

– A hölgyek együtt vannak? – kérdezte kíváncsian.

Megfordultam a székemben, hogy lássam ki az. Tulajdonképp amennyire én kedvelni tudom egy pasi külsejét, tetszett amit láttam. Magas volt, jóképű, láthatóan izmos, de nem túlgyúrt, a sötét haját elegánsan nyíratta, volt egy kis szalon borostája, és az öltözéke az elegancia mellett némi lazaságot is sugárzott.

Adrira pillantottam és láttam rajta, hogy ő is végigméri a pasit. Sőt, tetszett is neki. Mit is mondanak a lóról leesésről?

Lassan felálltam a székről, és közben vállon veregettem a fickót.

– Sajnos nem, pajti. A ti csapatotokban játszik.

Ahogy átadtam neki a helyemet, amit ő készségesen el is foglalt, visszanéztem Adrira. Ő csak félig dühösen meresztgette rám a szemét, én meg válaszként eltátogtam neki, hogy „nagyon szívesen". Figyeltem, ahogy kezet nyújtva bemutatkoznak egymásnak, aztán a bár egy nyugisabb sarkába húzódtam, hogy onnan tartsam szemmel őket.

Talán Murphy törvénye lehet, hogy pont most, mikor még véletlenül sem fordult volna meg a fejemben összejönni valakivel, próbálkoztak nálam a legtöbben. Jó, a többségük faszi volt, így más helyzetben sem állok le velük, de attól még jól szokott esni, mikor stílusosan kezdenek ki velem. Ez nem olyan nap volt. Még az egyedüli olyan próbálkozót is elhajtottam, akinél más helyzetben talán én magam próbálkozom be. Egy kifejezetten dekoratív negyvenes csaj volt, ráadásul csak nagyon finoman tapogatózott, de nem hagyhattam őrizet nélkül a barátnőmet. És hiába váltam most kicsit kukkolóvá, örültem annak, amit láttam. Adri mosolygott, flörtölt a pasival, és kétség kívül lubickolt abban a kis figyelemben, ami már nagyon kijárt neki. Nem tudom, hogy láttam-e már ilyennek korábban, de nagyon édes volt, ahogy kicsit spiccesen igyekezett a legcsábosabb formáját adni. Ráadásul jól is ment neki. A csevej a pasival láthatóan egyre intimebbé kezdett válni, ami legalább arról eloszlatta minden kételyemet, hogy hiba volt-e szétválasztani Tibitől. Senki nem viselkedik így pár órával a szakítás után, ha volt jövője az exével.

Pár perccel az első próbálkozás után a nő, aki kikezdett velem, visszatért.

– A csajba vagy beleesve, vagy a srácba? – kérdezte köszönés nélkül.

– Mi? – szakadtam ki a merengésből.

– Mondom a csajba vagy beleesve, vagy a srácba?

– Egyikbe se, csak vigyázok a barátnőmre.

– Áh! Szóval a csajba – állapította meg, miközben kérdés nélkül leült velem szemben.

– Nem vagyok beleesve – feleltem neki, folyamatosan Adriékat figyelve.

– Kit akarsz átverni? Így csak szerelmesek néznek.

– Sosem hallottál még olyanról, hogy az ember vigyáz a barátnőjére? Ez egy húspiac, nem a kölyök klub.

– De, hallottam olyanról, hogy valaki vigyáz a barátnőjére, csak az nem ilyen szemekkel bámulja közben.

Vetettem rá egy lesújtó pillantást, aztán folytattam Adriék figyelését.

– Heteró, ugye? – Nem feleltem neki. – Óh, édes! Nem éri meg. A heteró és bi lányok folyton csak megégetnek.

Újra rápillantottam.

– Mit akarsz elérni pontosan? Nem fogom védelem nélkül hagyni a legjobb barátnőmet egy kósza numeráért.

– Akkor legalább besegíthetek neked az őrzésbe?

– Tőlem – legyintettem.

Nagyjából öt csendes másodperc következett, mielőtt újra megszólalt volna.

– Tudja?

– Mit?

– Hogy szerelmes vagy belé.

– Nem vagyok szerelmes belé! – csattantam fel.

A csaj vetett rám egy amolyan „na ne már!" nézést, úgyhogy valamiért szükségét éreztem kiegészíteni a szavaim.

– Már. Nem vagyok MÁR belé szerelmes.

– Tehát szerelmes voltál – mutatott idézőjeleket a „voltál" közben – belé. Akkor miért kínzod magad azzal, hogy a közelében maradsz?

– Kussolj! – szaladt ki a számon kicsit vehemensebben, mint akartam. – Attól még, hogy nem jövünk össze soha, barátok még lehetünk. A szerelmen már rég túl vagyok.

– Persze – bólogatott. Persze az utolsó, amit ez a „persze" jelentett, az a szó szerinti „persze".

– Mit akarsz tőlem tulajdonképp?

– Csak segíteni rajtad.

– Aham. Nézd, én tényleg odáig vagyok a rámenős csinos negyvenesekért, bármely más este már vonszolhatnál is a vécébe magad után, de ma nem.

– Hú – tágultak el a szemei – Te aztán nem vagy az a kertelős típus, igaz?

– Mi értelme lenne annak? Különben te sem igazán leplezed, hogy csak dugni akarsz velem – állapítottam meg merengve.

Adri felállt a bárszékről, lágyan megsimogatta a férfi vállát, súgott neki valamit, aztán a mosdó felé indult. Biccentett nekem a fejével, úgyhogy az épp köpni-nyelni nem tudó beszélgetőtársamra néztem.

– Megbocsájtanál egy percre? – kérdeztem, miközben felálltam az asztaltól.

– Nem megyek sehová – hallottam a válaszát a vécé felé tartva.

Adri a mosdópultnak támaszkodva várt rám a vécében. Az arcán méteres szélességű mosoly ült, és a szeme csak úgy kacagott a boldogságtól.

– Ezért még egyszer meglakolsz – mondta dorgálóan.

– Tetszik a pasi, mi?

– Állatira! Jóképű és kedves és udvarias és bókol... – a kezeibe temette az arcát és közéjük sóhajtott. – Fanni... nagyon... butának tartanál, ha lefeküdnék ma vele?

– Dehogy is! – vágtam rá azonnal. – Szerinted miért löktelek a karjaiba?

Mosolygott.

– Meg... megtennéd, hogy... – megtorpant.

– Hogy hívok magamnak egy taxit és hazamegyek? Persze – egészítettem ki a gondolatait.

– Nem. Hanem hogy... még sosem csináltam ilyet. Tudod, felvinni egy idegent magamhoz. Félnék egyedül maradni vele. Megtennéd, hogy utánunk jössz, és belopózol a lakásba? Tudom, a kanapán kéne aludnod, de...

– Persze Cica – vágtam a szavába mosolyogva. – De ha már ilyen szerencsésen alakul az este, baj lenne, ha én is vinnék magammal valakit?

– Azt a csajt, aki ott ült veled a bokszban?

Bólogattam.

– Hozd csak – kacsintott rám cinkosan. – El sem hiszem, hogy ezt csinálom. Belőled néztem ki, hogy összefekszel ma valakivel.

– Hé! – méltatlankodtam.

– Nagy Georgina – vágta rá azonnal.

– Ki?

– Szőke, magas, túravezető a Pilisben? Rémlik már? – nevette. – Szép, hogy én jobban emlékszem a nevére, mint te.

– Bűnös minden vádpontban.

Másodpercekig csak mosolyogtunk egymásra, aztán odaléptem hozzá, és átöleltem.

– Érezd jól magad, Cica.

– Te is, Fanni.

A mosdóból együtt léptünk ki, ő a pulthoz ment megsimogatta a pasi vállát, aki derékon ragadta és úgy indultak együtt a kijárat felé.

Néztem ahogy elhagyják a bárt, aztán sietős léptekkel a bokszomhoz mentem, és megálltam közvetlenül az addig rám türelmesen váró csaj személyes terében.

– Fel akarsz még csípni? – néztem le rá.

– Te tényleg nem köntörfalazol – vigyorgott.

– Igen, vagy nem?

– Igen.

– Van kocsid? Mondom a címet.

Az arcáról egy pillanatra sem lohadt le az a mindentudó ábrázat, ami amúgy általában iszonyatosan idegesít, de nála valamiért ennek ellenére is tetszett. Szerintem jobban tudta, hogy mit miért teszek ekkor, mint én magam. Mindazonáltal kétség kívül cseppet sem volt ellenére, hogy könnyebben jut el velem az együttöltött éjszakáig, mint eredetileg tervezte.

– Van, mehetünk – mondta, miközben felállt. – Egyébként Timi vagyok – nyújtotta a kezét.

– Fanni – válaszoltam neki, ahogy kezet ráztunk. – Szereted, ha Cicának becéznek?

Timi a bár ajtaja felé nézett, aztán vissza rám, majd megvonta a vállát és cinkosan kacsintott.

– Miért ne?