Következő héten eljutottam arra a pontra, hogy tovább kell lépnem. Akárhogy is, de muszáj, mert az Adri utáni folyamatos sóvárgásnak nincs értelme. Nem voltam ismerős Fehérváron, alig fél éve laktam csak ott, így nem úszkáltam a választási lehetőségekben. A laktanyánkon kívül gyakorlatilag azt sem tudtam, hogy mi hol van a városban, tehát olyasmiről nem is álmodhattam, hogy felkeresem a helyi leszbiklubot. Azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán olyan.

Maradt tehát az egyetlen lány, akiről tudtam, hogy leszbikus. Szégyellem magam miatta, de gondolkodás nélkül a lehető legkönnyebb lehetőség után nyúltam. Zsuzsinak hívták és ha ismertem olyan lányt, aki egy életen keresztül sem volt képes túltenni magát az önutálaton, akkor az ő. Szinte még lélegezni sem volt elég önbizalma, került mindenkit, akit csak lehetett és az egész munkanapot behúzódva töltötte az irodájában. Hogy egészen pontosan mi volt a feladata a laktanyában, azt ma sem tudom, de ahhoz képest, hogy nekem vagy százötven emberrel kellett rendszeresen tartanom a kapcsolatot, vele soha semmilyen közös munkánk nem volt.

És minden halkszavúság, minden visszahúzódás ellenére az egész laktanya tudta, hogy Zsuzsi leszbikus. Soha nem próbált közeledni senkihez, de a lopottnak szánt pillantásai mégis annyira nyilvánvalóvá tették, hogy le sem tudta volna tagadni.

Szegényen csak a vak nem látta, hogy nagyon komolyan egy érzelmi roncs, de én túl önző voltam, hogy foglalkozzak ezzel. Olyasvalakire volt szükségem, aki kéznél van, könnyen elérhető, és ez kizárt mindenki mást a listáról.

Először szerdán látogattam meg az irodájában. Valami jelentéktelen iratot vittem el neki, amit akár e-mailben is elküldhettem volna. Korábban szinte egy szót sem beszéltünk, és én nem akartam ajtóstul rontani a házba. Felvettem a lehető legszűkebb katonapólót, amiben úgy tűnt, mintha lenne valami mellem, és némi kis csellel bevettem a gyakorlónadrágom, hogy úgy feszüljön a fenekemen, mintha latexből lenne. Látni akartam a reakcióját, mert meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy tényleg egy csapatban játszunk-e.

Beléptem hozzá, felnézett rám a szemüvege mögül, és az a tekintet számomra mindent elárult. Gyorsan mért végig, de nagyon alapos volt, és éreztem, hogy tetszik neki, amit lát. Én nem éreztem ugyanezt. Nem volt csúnya, hisz a kedves arca aranyos göndör fürtökkel párosult, a szemüvege pedig kiteljesítette a cuki könyvmoly összhatást amit más esetben kifejezetten vonzónak találtam volna. Szerencsétlenségére, nekem már volt egy cuki alacsony könyvmoly a szívemben, és ő nagyon nem játszott egy ligában vele. De ez sem érdekelt. Semmi, csak legyen végre valakim, aki betöltheti az Adri által keltett űrt.

Csupa rettenetesen olcsó trükköt adtam elő Zsuzsi előtt, de mindre megkaptam a kívánt reakciót. Akkor is, mikor áthajoltam az asztal fölött, hogy átnyújtsam neki az iratokat és akkor is, mikor kifelé menet „véletlenül" kicsúszott néhány papír a dossziémból, és lehajoltam érte.

Másnap ismét meglátogattam, de ezúttal már nem vittem magammal semmi indokot.

– Szia – dugtam be kopogtatás után a fejem az irodába.

– Szi... szia – rakta le egyetlen pillanat alatt a kezében lévő könyvet.

Beléptem a helyiségbe, és rámosolyogtam.

– Tegnap jutott eszembe, hogy itt dolgozom már egy ideje, de veled még nem is beszéltem egy szót sem.

Nagyokat pislogott. Nem értette, hogy mit akarok tőle.

– H... hát igen. Nem... nem szoktam kijárni az irodámból.

– Én is erre gondoltam. De ettől még jó lenne jobban ismerni téged.

– Miért?

– Mert szinte mindenkit ismerek már itt, rólad viszont semmit sem tudok.

Gyanakvóan nézett rám, és hirtelen a zavarát felváltotta a tüskés zárkózottság.

– Biztos hallottad a pletykákat. Elégedj meg azzal!

– Áh – legyintettem. – Én soha nem adtam a pletykákra.

– Örülök, akkor okos lány vagy – bólintott, de a hanglejtése nem volt szinkronban a szavaival. – Most pedig ha megbocsájtanál...

– Valami sürgős dolgod van?

– Igen, és zavarsz.

– Ugyan már, láttam, hogy olvastál, mikor beléptem – mosolyogtam.

– Ez valami éretlen tréfa akar lenni? - öntötte el lángoló harag a szemét.

– Micsoda?

– Ki akarod deríteni, hogy tényleg leszbikus vagyok-e?

– Dehogy is!

Tudtam én nagyon jól.

– Vagy fogadást kötöttél? Bizonyítsuk be, hogy Zsuzsika leszbikus, igaz?

Isten bizony látnom kellett volna, hogy mennyire lelkisérült a lány.

– Nem, honnan veszed ezt?

– Onnan, hogy az ilyen csinos lányok mindig ezt csinálják. Szórakoznak rajtam.

– Én nem... – kezdtem védekezni, de ekkor megcsörrent a telefonom. Ránéztem, és láttam, hogy Adri az. – Bocsi, ezt fel kell vennem – mondtam Zsuzsinak, aztán válaszoltam a hívásra. – Szia cica! – mosolygott a hangom, de ez egy pillanat alatt tovaszállt. Adri úgy bőgött, hogy beszélni sem tudott.

– F... Fann... Fanny.

Mutattam Zsuzsi felé, hogy ez fontos csevegés lesz, aztán kifordultam az irodájából.

– Mi a baj?

– Sza... sza... szakítottunk Laci... Lacival.

– Szakítottatok, de hát miért?

– Mert... mert... megcsalt.

– Megcsalt? Miből gondolod?

– Be... bevallotta.

– Csak így?

– Ne... nem. Anyáék e... egyik ismerőse lá... látta egy... egy másik... lá... lánnyal.

– És mikor rákérdeztél, bevallotta?

– I... igen.

Nem is kellett gondolkodnom. Magától csúsztak ki a számon a szavak.

– Hol vagy most?

– O... otthon.

– Nálad otthon?

– I... igen.

– Maradj ott cica. Ne csinálj semmi őrültséget, megyek hozzád.

– De... de hisz... ma... ma... munkanap van.

– Ne is törődj vele. Két óra, és ott vagyok nálad.

– Ne... nem kell Fanny. Meg... megleszek.

– Dehogynem. Két óra és ott vagyok.

– Ne... ne keveredj baj... bajba miattam.

– Nem fogok. Egy barátnak ilyenkor ott a helye.

– Fanny...?

– Igen?

– Kö... köszönöm.

– Nincs mit. Hunyd be a szemed, és mire kinyitod, ott leszek.

Miután leraktuk a telefont, rohantam a főnökömhöz, hogy sürgősen el kell engednie haza, mert anyám kórházba került. Rendes pasi volt, így nem is tett fel semmi kérdést, csak utamra bocsájtott. A telefonhívás után alig negyed órával már az autópályán száguldottam 250 köbcentivel a lábam közt Pest felé.

Soha életemben nem tettem még meg olyan gyorsan azt az utat, mindössze másfél órával később meg is érkeztem a célhoz, ami egy jobb állapotú kispesti lakótelep négyemeletese volt. Adri lényegében már egy éve nem lakott ott, kizárólag a szülei miatt tartotta fenn az albérletet, ugyanis kitört volna a botrány, ha megtudják, hogy a lányuk esküvő előtt, vadházasságban él a párjával. Nem tudom tényleg annyira naivak voltak-e, hogy azt hitték, a lányuk valóban őrzi a szüzességét az esküvőig, vagy csak a külsőségekre adtak annyira, hogy jelentős összegbe került a látszat fenntartására, de végül még sajnos jól is jött, hogy Adrinak megvolt még ez a lakás.

Felsiettem a másodikra, és csöngettem a lépcsővel szembeni lakásnál. Adri alig néhány másodperccel később nyitotta is az ajtót. Már nem zokogott, de a szemei olyan vörösek voltak ami egyértelművé tette, hogy talán csak pár perccel korábban hagyta abba.

– Ó Fanny! – borult azonnal a nyakamba. Olyan erősen szorított, hogy alig kaptam levegőt.

Átöleltem, és miután engedett a szorítása, beljebb taszigáltam.

– Gyere, menjünk be, és mesélj el mindent.

A lakása magán hordozta a panelek minden szépségét és csúnyaságát. Balról nyílt egy szörnyen kisméretű konyha, ami egy embernek is kicsi volt, jobbról egy kényelmes méretű nappali, a folyosó végén szemben egy kisebb szoba, és balra elfordulva, a kanyaron túl egyenesen a fürdő, balról a WC jobbról pedig Adri hálószobája. Panelhoz képest egész nagy volt, és jól berendezett, a főbérlő láthatóan megszabadult a tipikus KGST bútoroktól, kádtól, mosdótól és mosogatótól, ocsmány pozdorjaajtóktól, visszataszító csempéktől és még a WC-deszkától is, amiktől ezek a lakások olyanok szoktak lenni, mintha a Szomszédokból másztak volna elő a valóságba. Ha a szűk és hosszú előszobát és kényelmetlenül apró konyhát nem veszem, kifejezetten otthonos hely volt, kellemes elrendezéssel.

Bementünk a konyhába, és miután Adri felrakott egy teát főni, mindketten leültünk.

– Mi történt?

Vett két nagy levegőt, hogy megnyugtassa magát, aztán belefogott.

– Anyáék hazamentek tegnap, és... – ismét sóhajtott egy hatalmasat – és ma reggel... a boltban találkoztak az egyik ismerősünkkel.

– Igen?

– És... és ő mondta, hogy Laci szülei szerint már... már nem is akar elvenni.

– Mi? De hát miért?

– Mert talált... valaki mást. Nem... nem a mi falunkból... egy városi lányt.

– Mekkora egy rohadék! – szaladt ki a számon.

– Az a férfi... azt mondta anyáéknak, hogy... látta is... hogy látta Lacit azzal a másik lánnyal pár napja.

– Én megfojtom azt a rohadékot!

– Ne... Fanny... hagyd. Semmi értelme.

– Mi az, hogy semmi értelme? Az a szemét belegyalogolt a lelkedbe!

– Nem... nem kell. Nem... szeretett már.

– De mi az, hogy nem szeretett? Akkor meg miért hülyített? Mekkora egy szemétláda!

– Nem mondta, hogy... miért. Csak... csak azt, hogy a héten... a héten amúgy is szakítani akart.

Szóhoz sem jutottam.

– Mikor pénteken elment... anyáékért... levitte magával azt a lányt is... hogy bemutassa a szüleinek.

Ingattam a fejemet. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy valaki tényleg lehet ekkora szemétláda.

– A te szüleid felhozását használta ki, hogy bemutassa az új csajt? Mikor még veled járt? Hozd haza a szolgálati fegyvered és lődd agyon!

De Adri nem volt dühös. Egyetlen haragos szava sem volt, és ez zavart a legjobban. Valaki lábtörlőnek használta a szívét, egy olyan férfi, akivel együtt kerültek fel a nagyvárosba, és csak keserűséget érzett.

– Nem... Fanny. Nem szeretett. Igaza... igaza volt. Ő egy nagyon jó pasi... én meg... nézz rám! – megint a sírás határán járt.

– Egy gyönyörű nő vagy, Cica. És ne hagyd, hogy bárki mást mondjon! Az a rohadék nem egy jó pasi, hanem egy aljas féreg, akiben ahhoz sem volt gerinc, hogy eléd álljon.

– Nem, nem... Fanny.

– De igen. Össze kellett volna tennie a két kezét, hogy egy olyan menyasszonya van, mint te! Ehhez képest még annyi tisztesség sem volt benne, hogy egyenesen a szemedbe nézzen és bevallja, hogy már nem szeret.

– Azt hitte... hogy nekem is... viszonyom van... hogy úgyis mindegy.

Nem hittem a fülemnek.

– Pfh! Neked? Viszony? Mintha pont az a típus lennél. Mégis kivel?

– Ve... veled.

– Tessék?

– Tudja, hogy leszbikus vagy, és... és azt hitte, hogy azért vagyunk... annyit együtt. Mert... tudod.

Más helyzetben azt kívántam volna, hogy bárcsak igaz lenne a feltételezés, de most csak azt éreztem, hogy valaki bántotta a legjobb barátnőmet, és ez egy rövid időre az önzőségemet is képes volt felülírni.

– És erre az volt a megoldás, hogy megcsal? Adri be ne vedd már a szar dumáját! Csak azt akarja, hogy még te érezd magad rosszul.

– Nem Fanny. Nem... igaza van... Én nem voltam... elég jó hozzá. Nem csaltam meg, de... ő olyan... én meg...

– Ezt most rögtön fejezd be! Nem te nem voltál elég jó hozzá, ő nem volt elég jó tehozzád. Egy mocskos gerinctelen csúszómászó!

– Barátként tudom... hogy ezt kell mondanod, de... nem igaz. Tudnom... tudnom kellett volna, hogy ez nem... nem működhet.

Mielőtt válaszolhattam volna, a teafőző fütyülni kezdett. Adri gépiesen felállt, és odasétált a tűzhelyhez.

– Bocsi, de... csak egyféle tea van itthon. Már szinte... szinte mindent átvittem... Lacihoz.

– Ne foglalkozz vele. Nem a tea miatt jöttem. Miért vagy ilyen kishitű magaddal?

Kitöltötte az innivalót egy nagyobb kancsóba, aztán megfordult, és rám nézett.

– Erről szól az életem, Fanny. Én... én soha nem voltam elég jó senkinek. Azt hittem Laci más lesz, de... végül ő is belátta. Egy szürke kisegér vagyok. Kövér, alacsony...

– Se szürke egér, se kövér nem vagy – álltam fel az asztaltól. Odasétáltam hozzá, és átöleltem. – Csak rossz pasit fogtál ki.

– Nem, Fanny – hajtotta a vállamra a fejét. – Bennem van a hiba. Engem mindenki elhagy. – Potyogni kezdtek a könnyei.

A kezemmel megemeltem az arcát, és a szemébe néztem. Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Biztosan azt gondolta, hogy most megcsókolom. És Isten a tanúm rá, hogy nem is vágytam semmire sem jobban. Annyira meg akartam volna csókolni. Annyira a fülébe akartam súgni, hogy dehogyis van benne hiba. Hogy tökéletes minden porcikája, és azt érdemli, hogy a világot jelentse valakinek. Egy pillanatra az én lélegzetem is megállt. Az egész testem bizsergett, de az elmémnek sikerült megálljt parancsolnia. Amire most Adrinak a legkevésbé volt szüksége, az egy barát, aki a bizalmát elárulva kihasználja a helyzetét.

– Adri – mondtam neki, ahogy az állát megemelve a tekintetünk találkozott. – Nem te vagy a hibás, amiért egy seggfej szemét veled. Ezt verd gyorsan ki a fejedből!

– De... – kezdett szipogni.

– Nincs semmi de. Az a pasi egy disznó. Találni fogsz olyat, aki rendes lesz veled. De ahhoz előbb becsülnöd kell magad, mert ha te nem teszed, ők sem fogják. Az ilyen szemetek csak arra várnak, hogy kihasználják a hozzád hasonlókat.

– Úgy... úgy érted a naiv csődtömegeket?

– Nem. Úgy értem, a kedves és csinos lányokat, akik nincsenek tisztában a saját értékeikkel.

Halvány mosoly jelent meg Adri szája sarkában, de ez inkább a vehemenciámnak szólhatott, mintsem valódi örömöt takart.

– Most pedig – kiáltottam fel, ahogy elengedtem az arcát – hol is lakik az a szemétláda? Elkélne néhány új karc a drágalátos autójának fényezésébe.

– Ne bolondozz – mosolygott fájdalmasan Adri. – Nem karcolhatjuk meg a kocsiját.

– Ó, MI nem is. TE fogod megkarcolni büntetésből azért, amit veled tett.

– Ezt te sem gondolod komolyan.

– Nem ismersz te még engem eléggé, ha azt hiszed, hogy nem. Hidd el, segíteni fog a lelkeden.

De Adri hajthatatlan volt.

– Nem. Szó sem lehet róla.

– Akkor B terv. Mennyi alkohol van idehaza?

– Semennyi – nézett rám furcsállva Adri. – Tudod, hogy nem vagyok nagy italozós.

– Rossz válasz. Nem szoktál nagy italozós lenni, de ma az leszel. Úgy berúgunk, mint az almás szamár.

Az ajka kényszeredett mosolyra húzódott.

– Nem hiszem, hogy az segítene.

– Cica, három választásod van. Egy – mutattam az ujjaimon – elmegyünk, és fütyit karcolsz Laci kocsijára. Kettő, lemegyünk a boltba, felvásároljuk az alkoholkészletet, és addig iszunk, amíg a detoxba nem teleportálunk. Három, kicsípjük magunkat, és este elmegyünk egy bárba, ahonnan vagy egy pasival távozol, vagy ott öregszel meg.

Törölgetni kezdte a szeme sarkából a lassan apadó könnycseppeket és közben valami igazibbnak tűnő mosoly jelent meg az arcán.

– Más lehetőségem nincs?

Ingattam a fejem.

– Nem. Karcművészkedsz, berúgsz, vagy bepasizol.

Nagyot sóhajtott.

– Akkor menjünk el azért a piáért.

***

Miután kicsit kimosta a szemeiből a könnyeket és rendezte a külsejét, lementünk a nem messzi szupermarketbe, hogy felszerelkezzünk a kellő italmennyiséggel. Igyekeztem lekötni minden figyelmét, de lelkiekben legfeljebb csak félig volt ott velem, a másik fele valahol nagyon messze járt. Vele együtt éreztem át a fájdalmát, bár nekem szerencsémre nem voltak elsőkézből tapasztalataim arról, hogy milyen lehet az, ha az embert megcsalják, vagy szakítanak vele. Szégyenszemre a másik oldalon mindkét dologgal kapcsolatban jártam már, de szenvednem soha nem kellett miattuk. Legalábbis szerintem a lelkiismeret-furdalás nem számít szenvedésnek, úgyhogy mondhatjuk, hogy az empátián kívül sokat nem tudhattam arról, hogy mi zajlik most le Adriban.

Amíg nem figyelt, behajigáltam némi készételt és egy darts táblát is a kosarunkba. Szigorúan magamból indulva ki, ha én voltam magam alatt, a szobámba/lakásomba bezárkózás és néhány napi szigorú semmittevés egyedül, vagy társaságban, mindig megoldotta a problémát, így gondoltam Adrinak is megérhet egy próbát.

Miután a bevásárlással felszerelkezve visszaértünk a lakásába, nekiláttunk a hűtő feltöltésének.

– A gyorsfagyasztott ételt még értem – magyarázta közben Adri – de a dartsra mi szükség van?

– Szerintem tudod te azt jól.

– Neeem – mondta hitetlenkedve.

– De bizony. Ma este „találd el a seggfejet" fogunk játszani. – Eltűnődtem. – Vagy seggfejetET?

– Fanny, ez gyerekes.

– Lehet, de sokkal jobban fogod érezni magad tőle. Ha már egyszer más módon nem vagy hajlandó bosszút állni rajta.

Szólásra nyitotta a száját.

– Ne add az ártatlant, tudom, hogy szeretnéd!

Megint megpróbált válaszolni, de ismét beléfojtottam a szót.

– Vagy tényleg ennyire jókislány lennél, hogy még egy kicsit sem tudsz rosszalkodni?

Ez szíven ütötte.

– Nem-e? Na majd megmutatom. – Kiviharzott a konyhából, hogy egy perccel később Laci egyik fotójával térjen vissza. Levágta elém az asztalra, majd széttárta a karjait. – Na, mi lesz? Kezdjük akkor?

***

Mint két erős, önálló nő, akiknek nincs szükségük egy férfi segítségére, áthívtuk Adri szomszédját, hogy fúrja fel nekünk a darts táblát a nappaliba, mert nekünk se szerszámunk, se alkatrészünk nem volt hozzá. Na meg ha lett volna, sem értett hozzá egyikünk sem, hogy hogyan kell ezt csináln. Igen, valóban nem gondoltam át kellőképp ezt a darts dolgot.

Már beesteledett, mire minden készen állt, hogy méltó bosszút vegyünk Adri csalfa exén. A képét némi tűzőkapocs segítségével rögzítettük a tábla közepére és indulhatott is a móka. Elsőként Adri vette kezébe a tüskéket és már dobta is volna, mikor megállítottam.

– Várj!

– Mi az?

– A szabályokat még el sem mondtam.

– Szabályok is vannak?

– Bizony – vigyorodtam el gonoszul. – Mindkettőnknek három dobása van körönként. Minden egyes kísérletért, ami nem találja el azt az önelégült pofáját, a dobónak le kell hajtania egy felest.

– Ez nem ér! – kiáltott fel Adri. – Én soha nem játszottam még ezt a játékot!

– Akkor felfogtad a lényegét – kacsintottam rá.

Kicsit morcisan nézett rám, de nem haragudott igazából. Asszem.

Az első három próbálkozásából egyik sem talált, úgyhogy hajthatott is le gyors egymásutánban három felest, ami az én jó szívemnek hála valójában csak háromcentes volt.

Ezután következtem én. Soha nem voltam igazán tehetséges ebben a játékban, de azért a fotót eltalálhattam volna, ha nagyon próbálkozom. De nem tettem. Nem akartam, hogy én legyek az első, aki kilyukasztja Laci képét, úgyhogy az én dobásaim alig voltak sikeresebbek, mint Adrié. Aztán mikor már a harmadik kör is úgy zárult, hogy a fotón is alig volt lyuk, de a rajta vigyorgó pasin egy sem, már kezdtem átértékelni magamban a terveket.

Szerencsére a negyedik körben Adri bevitte az első találatot. Örömében ugrálni kezdett a szobában.

– Igen – bokszolgatta a levegőt. – Igazad volt, ez tényleg jó érzés.

Azután a másik két dobás ugyanúgy mellé ment, mint addig az összes többi, így alig kevesebb alkohol gurult le a torkán, mint az előző körök során.

Ahogy haladt előre az este, a lyukak lassan szaporodtak Laci képén, bár az, hogy az alkoholt célzóvíznek is szokták nevezni, erőteljes túlzásnak bizonyult. Úgy a tizedik kör tájékán már nem is kellett tettetnem, hogy nem tudok rendesen dobni, totális véletlennek számított, ha bármelyikünk eltalálta a fotót. Benne jártunk a harmadik üveg italunkban, ami rövidből nagy italosoktól sem feltétlenül kevés, és olyan igazán egyikünk sem számított nagy italosnak. Még én sem, Adri meg aztán főleg.

Minden egyes találatunkat saját kis esőtánccal ünnepeltünk meg, aminek a végén általában egymást átölelve ugrándoztunk, mint két bakfis tini. Azt azért nem állítom, hogy ekkortájt ez olyan igazán sűrűn fordulhatott volna elő. A harmadik üveg aljára érve úgy rogytunk le a kanapéra, hogy már egyikünkben sem maradt elég szufla felállni. Eddigre már se dobni, se állni, se beszélni nem tudtunk, a szoba is jobban forgott, mint egy ringlispil, és az események is lassan a homályba vesztek. Az utolsó, még kilencven százalékos valószínűséggel valódi emlékem, hogy legalább egy lavórt be kellene hozni a szobába, hogy az elkerülhetetlen taccsdobásunk abban landolhasson, de a kivitelezési szakaszba ezzel már nem jutottam el.

***

Másnap reggel én ébredtem elsőként. Azért a reggel, és ébredés szavakat tessék fenntartásokkal kezelni, mert lehetett úgy délelőtt tizenegy, a fejem pedig egyszerre lüktetett és szédült, az előző éjszakát illetően meg majdhogynem teljes volt a filmszakadás. Kiterülve feküdtem a kanapén, a vállam a karfájának vetve, a jobb lábam a földön, a bal épp csak térdig az ülőkén, rajtam elterülve pedig ott feküdt Adri. Feje a vállamon, keze a pólóm alá becsúszva a hasamon, a combjai pedig az én bal combom köré fonódva. „Istenem, hogy mekkora egy barom ez a Laci!" Futott át az agyamon. Mikor megadatott neki, hogy minden reggel ezzel a csodás lénnyel együtt ébredhessen, képes volt mindezt eldobni magától? Én ölni tudtam volna ezért, bevállalni, hogy minden reggel egy légkalapáccsal püfölje fejemet a másnaposság, ez a seggfej meg csak úgy... áh, hagyjuk is!

Felemeltem a fejem, és perceken át csak néztem Adrit. Uramisten milyen gusztustalan volt pedig! Az arca elnyúlva a vállamon, az egyik szeme félig nyitva, de nem azért mert ébren lett volna, a hatalmasra tátott szájából pedig patakokban folyt a nyál a pólómra. Komolyan átfutott az agyamon, hogy biztos valami gáz van velem, mert nekem még így is tetszett. Ennyire perverz lennék? Mármint kipróbáltam már dolgokat, amiket bőven perverzió kategóriába sorolnék, és élveztem őket, lehet, hogy az ájultan a pólómra nyáladzó lányokat is fel kéne venni a listámra? Vagy tényleg csak ennyire szeretem? Lehet valakit ennyire szeretni, hogy még ennyire előnytelen állapotban is gyönyörűnek találjuk?

Bármennyire is élveztem a helyzetet, nagyon kellett pisilnem, úgyhogy óvatosan kihúzódtam Adri alól, és az adott helyzetben legstabilabbanak tűnő módon, négykézláb elkúsztam a vécére. Miután úgy negyed óra alatt sikerült letudnom a háromperces manővert, és visszatértem a nappaliba, Adri még mindig pontosan ugyanabban a pózban feküdt, ahogy ott hagytam. Visszaügyeskedtem magam alá, és amennyire lehetett, olyan pózba igazítottam magam, ahogy az ébredésemnél voltunk. A kezem a derekára tettem, és már zuhantam is vissza az álomba.

***

Legközelebb arra tértem magamhoz, hogy úgy egy óra tájában Adri elkezdett ébredezni. Illetve egészen pontosan arra, ahogy a menet közben a combjaim közé csúszó alkarját ijedten félrerántja, és aztán óvatosan elemelkedik tőlem.

Ólmos lassúsággal kinyitottam a szemem, és felmosolyogtam rá.

– Jó reggelt, álomszuszék.

Kicsit zavartan nézett vissza rám.

– Ugye mi nem...?

Végigmértem magunkat.

– Ahogy látom mindketten ruhában vagyunk, úgyhogy szerintem kizárt. De egy pont után már nem sok mindenre emlékszem.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amitől nekem egy pillanatra bevillant egy kép arról, hogy csókolózunk a kanapén. Álmodhattam? Nem ez lett volna az első alkalom. Csak álmodhattam, igazából biztosan nem történt meg.

Felnéztem a hátam mögötti falra felakasztott darts táblára.

– Úgy látom másvalaki is fellélegezhet. Nem végeztünk túl jó munkát a kicsinálásával.

Adri is odapillantott. Lehetett úgy tíz-tizenkét lyuk összesen a fotón. Felpattant, már amennyire azt a mozdulatot felpattanásnak lehetett nevezni, és odament a táblához, majd a hat dartot egyenként nyomkodta bele Laci képébe.

– Így mindjárt jobb – állapította meg dolga végeztével, majd visszanézett rám. – Éhes vagy?

– Mint a farkas – mosolyogtam rá.

Ez a nap már kicsikét kevésbé kesergően telt. Ebéd után kirángattam magammal Adrit a szomszéd lépcsőház alatti videotékába, és kikölcsönöztünk egy rakás, szigorúan happy endes romantikus filmet, amiket aztán egymás után végig is néztünk. Bár ezzel azért némiképp túlzok, a végignézés nem a legmegfelelőbb szó, a végigpletyizés pontosabban írná körül. Kitárgyaltuk hogy melyik lány miért volt buta, hogy az adott pasit választotta, hogy az adott pasi miért volt buta, hogy elviselte azt a picsát, aztán hogy melyik celebbel feküdnénk le a legszívesebben, ha lenne rá módunk, hogy miért hülyeség hinni az örök szerelemben, hogy a kutyák, vagy a cicák a jobbak, a könyvek, vagy a videojátékok, és még sorolhatnám. Tulajdonképp mindennel foglalkoztunk, ami az épp futó filmben érintőlegesen felmerült, épp csak a képernyőre nem figyeltünk két percnél tovább egy huzamban. A kutyaharapást szőrével elv mentén ezen a délutánon is elfogyott egy üveg rövidital, de ez így elosztva épp elég volt ahhoz, hogy hajnali három tájékán a saját lábunkon sétáljunk el az ágyig, ahova aztán mindketten úgy ájultunk be, mint akit leütöttek.

***

Másnap reggelre már mindketten erősen kezdtünk szagot árasztani, így végre rábírtuk magunkat, hogy lezuhanyozzunk. Adri kényelmesen át is öltözhetett, de nekem ez kicsit nehezebb kérdés volt. Mivel egyenesen a laktanyából jöttem fel őt vigasztalni, csak a csütörtök reggel viselt ruháim voltak nálam, úgyhogy kénytelen voltam kölcsönkérni Adritól. És hát nem voltunk egy méret. Igaz, hogy a súlyunk nagyjából megegyezett, de én jó tizenöt centivel magasabbra nőttem, így a pólóinak többsége nem igazán illett rám és a tőle kapott mackónadrág is lehetett volna kicsit hosszabb, egyedül a bugyink bizonyult egy méretnek.

A reggelit követően úgy találtuk, hogy vagyunk eléggé jó állapotban valami rendes ebéd elkészítéséhez, úgyhogy azt a kevés időt, ami a délelőttből megmaradt, meg a délután egy jelentős részét a konyhában töltöttük. Először csak főzöcskéztünk, aztán sütögetés is lett a dologból – az előírtnál „némivel" nagyobb mennyiségű rövid „véletlenül" került a sütibe – aminek jó része inkább abból állt, hogy egymást hajigáltuk liszttel, felvert tojással, és úgy általánosságban véve bármivel, ami arra a legkevésbé sem volt alkalmas. Mire a süti a sütőbe került, a konyha inkább hasonlított egy ipari katasztrófa helyszínére, mi pedig úgy festettünk, mint valami elvetemült nyálkás szörnyetegek egy Ed Wood moziból. Az arcunk és ruhánk ki sem látszott a liszt alól, a hajunkból csöpögött a mászkossá váló tojássárgája, ráadásul még bűzlöttünk is az alkoholtól, mert azért az is előkerült nem rendeltetésszerű használatra a csatározás során. Szerintem még életünkben nem nevettünk annyit, mint azon a napon. Még a késő délutánba nyúló takarítást is végigkacagtuk, úgyhogy a süti elfogyasztásának csak valamikor este foghattunk neki.

Néhány újabb csöpögős, végigtrécselt romantikus film következett, így végül a mozis esténk valamikor késő éjjel – vagy nagyon kora hajnalban, nézőpont kérdése – ért véget. Igaz, még nem nagyon voltunk álmosak, de a késői időpont miatt aludni tértünk abban a reményben, hogy vízszintesbe helyezkedve talán az elkerülhetetlen csacsogás ellenére is elszenderedünk egy idő után.

Mikor épp kényelmesen elhelyezkedtünk volna, Adri felemelkedett az ágyon.

– Fanny, kérdezhetek valamit?

– Naná.

– Légyszi ne érts félre, de a melledre hajthatom a fejem?

Rámosolyogtam.

– Persze, gyere csak.

Közelebb húzódott, a lábát átvetette az enyémeken, a karját a derekamon és a mellemre hajtotta a fejét. Hiába nem érintkezhetett a bőrünk a pizsamának használt ruhák miatt, mégis végtelenül jól esett úgy feküdni ott. Tudtam, hogy ő biztos nem azt a bizsergést kereste, amit én tettem volna a helyében, de mégis melegség járta át a testem. Ha csak ennyi lehetek neki, valaki, aki támaszt nyújt számára a legnehezebb órákban, ám legyen. Nem volt számomra semmi annál fontosabb, mint hogy segítsek neki visszanyerni a természetéből eredő boldogságát.

Némán feküdtünk ott perceken át, mikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Adri feje ütemesen remeg, és lassan kezd átnedvesedni a pólóm a szeme magasságában.

Átkaroltam a kezemmel, és gyengéden megsimogattam a vállát.

– Miért? – kérdezte megcsukló hangon, mire már vettem is volna el a kezemet ijedtemben, amiért túl messzire merészkedtem, de ő folytatta. – Miért teszik ezt velem folyton a pasik, Fanny? Tényleg ennyire semmi nő lennék?

Bátorítóan megszorítottam kicsit a vállát.

– Dehogyis! Egyszerűen csak nem a jó pasikat fogtad ki eddig. Hidd el, bármelyik normális embernek – nem tudom miért mondtam itt embert, férfi helyett. Talán tudat alatt ezzel akartam jelezni számára, hogy én is lehetnék számára több? – főnyeremény lennél. Csinos vagy, kedves, okos, vicces. Ennél többre senki sem vágyhat a párjától.

– De akkor miért, Fanny? Miért használnak ki és dobnak el folyton?

– Mert mocskokat szedsz össze, akik kihasználják a kedvességed. Mert a pasik többsége ilyen, ha hagyod nekik.

– Jó – szipogott – de te leszbikus vagy. Logikus, hogy a rosszat látod a pasikban.

– Hé-hé Cica! – kiáltottam fel kicsit méltatlankodóbb hangon, mint szerettem volna. – Én nem vagyok férfigyűlölő! Sőt. Nagyon bírom a pasikat, sokkal jobban kijövök velük, mint a csajok többségével. De ez még nem változtat azon, hogy a vérükben van, hogy feszegessék a határokat. Te vagy a legkedvesebb lány, akit csak ismerek, és a férfiak többsége a hozzád hasonlókról azt gondolja, úgyis megbocsájtotok nekik mindent, így szabad a vásár.

– Komolyan így gondolod?

– Nem Cica, én ezt nem gondolom, hanem tudom. Hozzád nem az ilyen alfahím hozzáállású pasik illenek, mint Laci volt. Olyasvalakit kellene találnod, akivel jobban hasonlítotok egymásra. – Meglepő módon itt még csak nem is magamról beszéltem. Valójában, ha igazán őszinte akarok lenni, valószínűleg pasinak születve közelebb álltam volna a Laci félékhez, mint a kedves művészlelkekhez, akire Adrinak volt szüksége.

– Na de mégis hogyan? Mindig az ilyen pasik mozdultak rám.

– Hát, ebben nem segíthetek. Ha csajozási tippeket kérnél, akkor én lennék a te embered, de hogy hogyan lehet jó pasit fogni, arról fogalmam sincs.

– Miért? – kérdezett vissza szipogva. – Jó csajt fogni könnyebb?

– Egy éve nem volt kapcsolatom. Ez válasz a kérdésedre?

– Inkább vagy egyedül, mint hogy olyannal légy, akit nem érzel magad mellé valónak?

– Úgy valahogy – füllentettem. Valójában épp arra készültem, hogy olyasvalakivel jöjjek össze, akinek csak a külsejével voltam kibékülve, mindezt azért, hogy róla eltereljem a figyelmemet. Persze ő volt az utolsó ember a Földön, akinek ezt bevallottam volna.

– Miért? Milyen lányt éreznél magad mellé valónak?

– Olyat, aki csinos, okos, kedves, vicces – hagyták el számat a jelzők, mielőtt még felfoghattam volna, hogy őt is éppen ezekkel írtam le az imént.

Felemelte a fejét, rámnézett egy pillanatra és vett egy mélyebb levegőt, mintha mondani szeretett volna valamit, de egy hosszú másodpercet követően meggondolta magát és visszahajolt a mellemre.

Basszus! Elszóltam magam! Uram Isten, Fanny, mekkora egy hülye vagy!

Éreztem, ahogy Adri hatalmasat sóhajt.

– És látod – mondta hosszú-hosszú szünet után, mintha épp csak egy másodperccel korábban hangzott volna el a válaszom – még te sem találsz magadnak senkit. Akkor nekem hogyan sikerülhetne?

– Mi az, hogy még én sem? Miben lennék én különlegesebb nálad?

Nyelt egyet.

– Magasabb vagy, karcsúbb, szebb, magabiztosabb... Ha így sem megy a párkeresés, akkor nekem mi esélyem lenne?

– Hé-hé-hé, Cica! – kiáltottam fel. – Azonnal fejezd be a magad degradálását! Igen, magasabb vagyok, és igen, vékonyabb is, de ezek egyike sem számít. Ha valóban szebb lennék, az igen, talán számítana, de nem vagyok, egyedül a magabiztosságban volt igazad. Amíg nem fogadod el a saját értékeidet, mások biztosan nem fogják.

– Ezt már mondtad pár napja.

– Igen, mert így is van. Amíg nem fogadod el, hogy mennyit érsz, addig mások diszkont áruként fognak kezelni.

– Diszkont áruként?

Bólintottam.

– Olyasvalakiként, akit az értéken alul lehet megszerezni és megtartani.

– És te is így gondolsz rám? – kérdezte szipogva.

– Cica, én soha nem gondolnék rád így. Még akkor sem, ha megszerezhető lennél a számomra, ami tudom, hogy nem vagy.

Egy pillanatra elkönnyült a feje a mellemen, de aztán vissza is tette.

Újabb hosszú csönd következett, amit csak a lassacskán szinkronba kerülő légzésünk hangja tört meg időnként. Bármennyire szégyelltem is magam, amiért átfutott az agyamon, de nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy talán jeleket küld a számomra. Hogy szeretné, ha több lennék neki, mint valaki, akinek a vállán kisírhatja a bánatát. Áh! Hülyeség! Minden tettére létezett tökéletesen logikus heteró magyarázat, meg különben is, ő aztán végképp nem az a típus, aki ennyi idővel egy szakítás után újra fel akarna pattanni a lóra. Még egy pasival sem, nem hogy egy másik csajjal, miközben fél éve valószínűleg még szóba sem állt volna olyannal, akiről tudja, hogy leszbikus.

A karja és a lába lassan megszorított, és a fejét is mélyebben nyomta a mellembe.

– Köszönöm – mondta a könnyeivel küzdve. – Köszönöm, hogy vagy nekem, Fanny.

– Nincs mit, Cica – simogattam meg gyengéden az arcát. – Nincs mit.

***

Másnap reggel – a reggel ezalkalommal is tágan értelmezendő fogalom – ugyanabban a pózban ért minket, mint amiben elaludtunk. Adri teste az enyém köré fonódva, feje a mellemen, a karom a vállán. Az én szemem nyílt ki valamivel korábban, így egy ideig figyelhettem, ahogy édesdeden szunyókál. Mikor aztán ő is felébredt, felemelte a fejét, rám mosolygott és aztán hatalmasat nyújtózott egy hosszú, kellemes ásítás hangjával aláfestve.

– Istenien aludtam – jegyezte meg vidáman.

– Örülök, hogy szolgálatára lehettem, hölgyem. – Pukedliztem a kezemmel.

Elnevette magát. A szomorú, esti Adrinak nyoma sem volt már. Igaz, az előző két napunk is többnyire vidáman telt, az éjszaka mégis mintha valamit gyökerestül változtatott volna meg benne.

Mindezek ellenére a vasárnapunk kicsit keserédes hangulatúra sikerült. Nem azért, mert valami közénk állt volna, hanem épp amiatt, hogy tudtuk, este el kell búcsúznunk egymástól. Olyan volt ez, mint a régi iskolásidőbeli vasárnapok, mikor a hétfői suli már ott lebegett az ember feje felett Damoklész kardjaként. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egyikünk sem szeretné, hogy ez a hétvége végetérjen, de tudtuk jól, hogy nem húzhatjuk a végtelenségig.

Mire elérkezett az este, szinte már folyamatosan potyogtak a könnyeink, de igazán egyikünk sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Nem két búcsúzkodni készülő szerelmes, vagy egymást már soha többé nem látó barát voltunk, mégis abszolút olyan hangulat telepedett ránk.

Ez volt az első nap, mióta megérkeztem, hogy Laci egyetlen percre sem merült fel, így abban a nyugalomban foghattam bele az Adritól való búcsúzkodásba, hogy tudtam, a legnehezebb részén már túl van.

Álltunk ott a lakása ajtajában, és tényleg, mint egy búcsúzkodó szerelmes tinipár, csak kerestük a szavakat, de igazán értelmes társalgás csak nem akart kialakulni. Végül inkább csak hosszan megöleltük egymást, talán hosszabban is, mint azt egy baráti búcsúzkodás indokolná. Mikor szétváltunk, olyan fájdalmas, szerelmes sóhaj szakadt ki belőlem, hogy ha addig nem is lettek volna nyilvánvalóak az érzéseim, hát ez azzá tette őket.

Még nyomtunk egymás arcára két puszit, és azzal elindultam lefelé a lépcsőn, háromlépésenként visszafordulva, hogy integethessek Adrinak. A procedúrát folytattuk a motorom felé haladva is. Ő kint könyökölt az erkélyen, és onnan nézte, ahogy végigsétálok a parkolón. Közben többször végigfutott az agyamon, hogy az ember nem búcsúzkodik így egy baráttól, még egy legjobb baráttól sem, lehet van az érzéseinkben némi közös, de az eszem mindig felülírta az ilyen morfondírozást. Teljesen kizárt, hogy ez vele előfordulhatna, semmi többről nincs szó, mint hogy nem örül, hogy egyedül kell maradnia, mikor nyilvánvaló, hogy teljesen még nem gyógyulhatott meg.

Integettem még egyet ahogy felültem a motorra, aztán egy legutolsót, amint elhajtottam a háza előtt. Az utca végére érve a visszapillantóban láttam, hogy még mindig az erkélyen áll és nézi ahogy távolodom.

Csak a közelség kellett neki, hogy valaki fizikailag támogassa. Kizárt, hogy ennél többet akart volna.