Igen, ennek is el kellett jönnie egyszer. Először is tartozom egy vallomással. Komolyan nem tudom, hogy mi is lehetne a megfelelő lezárása egy olyan sztorinak, ami még nyolc évvel később, a mai napig is íródik. Hogy lehetne-e ábrázolni mindazt a harcot, ami még ezt a 2011-es tó melletti grillpartyt követően várt ránk? Lehetne. De őszintén szóval egyetlen történetet sem lehet a végtelenségig írni, ez pedig talán a legszebb és egyben legmegnyugtatóbb kiszállási pont az összes lehetőség közül.

Igen, mesélhetnék még szórakoztató sztorikat a későbbi életünkből, mesélhetnék arról, hogy hogyan lendültünk túl azon, mikor a lángoló szerelem visszaszelidült mindent odaadó szeretetté, vagy mesélhetnék egy, az iméntinél sokkal tragikusabb coming outról is, mikor Adri a szüleinek vallotta be a kapcsolatunkat. Mesélhetnék, de egyiket sem teszem, mert úgy érzem, történetként így lehetett kerek egészként megírni. A sok nehézség után végül enyém lett a lány. Mégis miért zárnám ezt a sztorit egy üvöltözéssel és sírással teli vallomással, amit követően egy kis falu teljes lakossága számára az első számú közellenséggé váltam, annak ellenére is, hogy a mai napig azt hiszik, a gaz csábítási kísérletem kudarcba fulladt? Mikor a közös életünk nagy része boldogsággal teli, miért akarnám azzal zárni ezt a történetet, hogy életem szerelmének a mai napig nagyokat kell bólogatnia a szülei elvárásainak eleget téve, mikor a falujába látogatva valaki "pesti buzinak" nevezi a szerelmét?

Ennél csak vidámabb emlékeink akadtak. Sanyiék második gyerekének születése, aki valamikor itt, az iménti éjszaka környékén foganhatott. Bence esküvője egy nálamnál jóval hozzáillőbb lánnyal, ahol Adri volt a tanú. A közös lakásunk megvásárlása Adrival, még ha ehhez örökre búcsút is kellett intenem a motoromnak. Vagy akár csak egy átlag hétvége barátokkal, vagy kollégákkal. Rengeteg gyönyörű emlék, ami a világ minden harcát megérné, hogy a miénk legyen. Mert ha valami azóta sem változott, az az, amit egymás számára jelentünk. Szerelem, legjobb barát, menedék, és támasz, bármivel próbálkozzék is a világ ennek szétszedésére.

Talán ezért is tartott évekig eddig eljutni ebben a történetben. Mert annyi boldog, és felemelő dolgot akartam megírni az életünkről. Talán vannak, amiket sikerült is. Hogy hogyan lett egy önző, lázadó, kis picsából olyan felnőtt nő, aki a szerelméért a saját érdekeit is képes háttérbe tenni. Hogy hogyan lett egy kis faluból származó, aranyos, introvertált, de végtelenül homofób lányból a legcsodálatosabb pár, akit csak lány kívánhat magának. Hogy az odaadás, és szeretet hogyan képes néha még a legnagyobbnak tűnő akadályokat is legyőzni, vagy jelentéktelenné tenni. És persze vannak, amiket nem írtam meg. Ezek egy részét említettem az imént, de olyan is akad, amiről úgy döntöttem, mégis inkább jobb, ha jótékony homály fedi továbbra is.

Talán sikerült bemutatnom mindenkinek, hogy egy leszbikus is csak ugyanolyan ember, mint bárki más. Nem jobb, nem rosszabb, nem szebb, nem csúnyább, nem okosabb, nem butább. Mi is követünk el hibákat, mi is megbánjuk őket, mi is okozunk fájdalmat, úgyis, hogy nem akarunk, és nekünk is okoznak fájdalmat - sokat - mások.

Hogy tudom-e, mit tartogat az élet a számunkra? Nem. De ha azt kérdezed, hogy vajon megkapjuk-e a happy endet? Akkor csak azt tudom mondani, hogy azt éljük minden egyes nap. És igazából nem is tudom mi mással zárhatnám a soraimat, kedves olvasóm, ki nyilván okkal jutottál el eddig a pontig: csupán annyit kívánok neked, hogy nemtől függetlenül te is találd meg az Adrid az életedben!