Édesanyámék vádló tekintettel bámultak rám. Életem legnehezebb pillanatát éltem meg és épp ők okozták nekem ezt, akikre az ilyen helyzetekben támaszkodnom kellene.

- Hogy mit mondtál?! - üvöltötte anya.

Éreztem, ahogy a hatalmas konyha lüktet körülöttem, és lassan szűkülni kezd a látóterem, mintha a világ is megszűnne létezni a megaláztatásom aprócska körén kívül. Minden erőmmel azon küzdöttem, hogy ne törjek ki zokogásban, de ha nem meríthetek bátorságot Sanyi kezének szorongatásából, még ez is kevés lett volna.

- Én... - nyeltem nagyot - én... leszbikus vagyok.

Sanyi a karomat simogatta, hogy erőt öntsön belém. Bolond voltam, mikor azt hittem, hogy anyánk képes lesz legalább fele olyan jól fogadni ezt a hírt, mint ő. Apánk? Ő csak ült sztoikusan a konyhaasztalnál, kivonva magát a beszélgetésből. De legalább róla már nem sugárzott undor, vagy elutasítás.

- Mi az, hogy leszbikus vagy?! - rikoltotta anyám. Olyan izzó haraggal a szemében kapkodott levegő után, amilyet még a legvadabb anya-lánya vitáinkban sem kaptam tőle soha. - Az én lányomból nem lesz buzi!

- Anya - próbálta nyugtatni Sanyi.

- Fiam, te ebbe ne szólj bele! Veled majd később számolok amiért eddig hallgattál erről!

- Nem, anya! - erősködött a bátyám. - A lányod, a lányod! Ugyanaz, akinek életet adtál húsz éve.

- Nem. Aki itt ül velem szemben csak egy megtévedt tini. Az én lányom nem lehet buzi, megértettétek!?

Kétségbeesetten kapkodtam a fejem, mert képtelen voltam megszólalni. Ez nem én voltam. Nagyon nem én. Harc nélkül megadni magam anyám haragjának? Idejét se tudtam, hogy mikor tettem olyat utoljára. Nem hogy harc nélkül, sehogyan sem. De ez most egészen más helyzet volt. Különbözhet a véleményed anyádétól, de ha a vita tárgya te magad vagy, a lényed, amit neki kötelező lenne feltétel nélkül elfogadnia, az megöl legbelül. Kiszipolyozza az életerőd, és ott hagy kővé dermedve, miközben életed legmeghatározóbb emberei miattad ordítják le egymás fejét.

- A lányod nem buzi! A lányod egy fiatal nő, aki a nőket szereti. Tedd magad túl rajta! - gesztikulált vadul a bátyám.

- Ne merd nekem védeni ezt az undorító aberrációt!

Apára pillantottam, talán segítséget várva tőle, de nem is értem miben reménykedtem. Hogy életem húsz éve során először szembe mer szállni anyámmal?

Egyre erősebben szorongattam Sanyi kezét, de már ez sem segített, mert lassan könnyek szöktek a szemembe.

- Anya kérlek ne csináld ezt - könyörögtem.

- Ne szólj hozzám! Ne merj addig hozzám szólni, amíg ki nem vered a fejedből ezt az őrültséget! Mit tettem veled, amitől ilyen gusztustalanná váltál?

- Én nem vagyok gusztustalan anya. Én leszbikus vagyok.

Odalépett hozzám és felpofozott. Még soha nem tett ilyet. Sanyi azonnal odaugrott közénk.

- Anya, most túl messzire mentél!

- Én mentem túl messzire?! Ezt a leszbi cafka húgodnak mondd!

Keservesen potyogni kezdtek a könnyeim. A bátyám átkarolt és az ajtó felé kísért.

- Meg fogod még bánni ezeket a szavaidat, anya! - nézett vissza, mielőtt elhagytuk a helyiséget. - Meg fogod bánni és lehet, hogy akkor már késő lesz.

Mintha katapult lőtt volna ki magából, úgy pattantam fel az ágyamban. A hajam, a párnám, a takaróm, mind tocsogott a verejtéktől és úgy ziháltam, mintha kilométerek óta futnék. Ez a nyomorult emlék megint! Idejét sem tudom, mikor álmodtam utoljára a coming out-om napjával, de mikor előfordult, mindig ezt a hatást váltotta ki. Persze értettem én, hogy mi az oka annak, hogy életem egyik legfájóbb emléke most ismét a felszínre küzdötte magát. Akkor két számomra nagyon fontos személynek kellett bevallanom az igazságot és most is valami hasonlóra készültem. Édesanyám a lehető legrosszabbul fogadta a szavaimat, de ő egy rémesen maradi idős asszony volt akkor. Most egy huszonnyolc éves lánynak akartam bevallani, hogy leszbikus vagyok, ezért mindenképp jobb fogadtatásban reménykedtem. Adrinak, ennek a csodálatos, álomszerű huszonnyolc éves lánynak, akibe fülig bele voltam esve. Igen. Életem legnagyobb szerelmének, aki anyámhoz hasonlóan viszolygott a leszbikusoktól. Talán mégsem volt csoda, hogy felsejlettek előttem annak a két évvel korábbi rémálmomszerű napnak a képei.

Végigjárattam a tekintetem a holdfényáztatta félhomályos szobán. A társaim szerencsére nem riadtak föl, így megúsztam, hogy magyarázkodnom kelljen, miért festek úgy, mint aki szellemet látott. Kikászálódtam az ágyból és beleléptem a papucsomba, hogy kicsoszoghassak a mosdóba.

A szobát elhagyva azonnal megütött a folyosó hidegsége. Átkozott Honvédség, meg a rosszul fűtött épületei! A naptár ugyan azon a véleményen volt, hogy 2006 őszét írjuk, de a folyosó állapota alapján senki nem tippelt volna 1976-nál későbbi időpontot. Itt a bázison mintha megállt volna az idő valamikor 30 évvel korábban, ugyanis fikarcnyit sem különbözött attól, ahogy édesapám a sorkatonai idejéből lefestette. Szocreál burkolat a padlón, az a gusztusos kórházfesték jelleg a falakon, a korhadó ablakok, meg a már emlegetett fűtés, vagyis inkább annak hiánya.

Amíg a félhomályban végigbotorkáltam a mosdóhoz, elgondolkodtam a helyzetem abszurditásán. Én, az örök lázadó, fegyelmezetlen csitri a hadseregben! Rosszabb viccek kezdődnek így, bár néha nem is éreztem másnak az életemet, mint furcsa fricskának a sorstól.

Nem is tudom, hogy mit gondolhatott Örs, az expasim, mikor beinvitált a seregbe. És én mit gondolhattam, mikor elfogadtam az ajánlatot? Oké, ez utóbbi azért nem akkora rejtély. Kellett a munka, és nem kifejezetten fulladoztam az állásajánlatokban. Valami érthetetlen okokból a cégek nem hajigálnak jólfizető állásokat 22 éves lányoknak pocsék gimis érettségivel, és rémes eladói referenciákkal.

Ekkortájt a bátyám garázsában laktam, és bármennyire kedves volt velem ő, és a felesége Marcsi, azért az ő vendégszeretetük is véges volt. Meg hát talán azzal sem árulok el akkora titkot, ha azt mondom, a furnérral leválasztott ötnégyzetméteres sarok ahol az elmúlt két évet töltöttem, nem sokban hasonlított az álmaim tetőteraszos penthouse lakásához. Persze vagy ez, vagy visszaköltözöm a szüleimhez, amihez "csupán" be kellett volna látnom, hogy ez a "leszbiség" (sic) csupán egy múló tinédzser hóbort volt részemről. Hát, ha úgy lett volna SE fordul meg a fejemben az ajánlat elfogadása.

Egy másik ajánlatot persze elfogadtam, máskülönben ugyebár nem lettem volna most itt. Pedig mennyire hülyének néztem szegény exem, mikor hosszú idő után újra találkoztunk a körzeti orvos várójában.

- Tudod Fanny, van ám munkalehetőség, ha igazán szeretnél dolgozni - magyarázta.

- Mire gondolsz? - kérdeztem tőle egy hatalmas tüsszentést követően.

- Az én melóhelyemen most van felvétel.

- A katonaságnál? Bocs, ennyire tipikus leszbinek tűnök?

- Ne mondd már, hogy ezen komolyan képes voltál megbántódni!

- Mi? Dehogy. Kicsit tipikus sztereotip gondolat, hogy egy leszbikus az biztos odavan minden pasis dologért, de mindegy.

- Egy leszbikus talán nem, de az a lány, aki csak azért volt hajlandó felvenni a szerinte "túl lányos" szalagavató dresszt, mert megfenyegették, hogy máskülönben megbukik, szerintem lehet - vigyorgott.

Nagyon csúnyán nézhettem rá, mert inkább úgy döntött, hogy ejti a témát.

- Egy csomó csaj dolgozik nálunk, és egyik sem leszbikus... Na jó, az egyikük talán, de ő meg nem is katona. Hidd el nekem, ebben már nincs semmi extra manapság. Egy csomó nő megy katonának nemi identitástól teljesen függetlenül. Ez is csak egy szakma, mint bármely más.

Miért is hittem volna el akár csak egy szavát is? Ő volt az utolsó pasi, akivel próbálkoztam és joggal vehettem biztosra, hogy még mindig ott bujkál benne az a tüske a szakításunk miatt. A szakításunk ami persze nem kellett volna hogy meglepje, hisz eleve úgy mentem bele a kapcsolatba, hogy tudattam vele, részemről ez a kísérletezés.

A viszontlátás estéjén sokat gondolkodtam, de a fejvadász cégek milliós állásajánlatai továbbra is elkerültek, így másnap erőt vettem magamon és felhívtam. Tényleg nagyon kellett a munka, és ha már egyenruhában kellett lennem hozzá, hát a tereptarka még mindig jobban hangzott, mint a ribancos diáklányé. Amennyire jól az elmúlt hónapok alakultak, időnként már ez utóbbi is komolyan kezdett hívogató alternatívának tűnni, szóval ezek után a katonaság még kifejezetten üdítően is hangzott.

Voltam én annyira fiús világ életemben, hogy ne féljek az ilyen jellegű kihívásoktól sem, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könnyebbültem meg, mikor a toborzóban, a kis baráti hátszélnek köszönhetően egy személyügyes beosztást ajánlottak nekem. Ez egy iroda kényelmét jelentette a papírmunka nyűgjével, de egy fuldokló lány ne finnyáskodjon a neki dobott mentőöv színe miatt, nem igaz? Persze ott volt még ez az apróság, hogy gyűlöltem a tekintélyelvűséget, és akkor is járattam a számat, mikor bármely épelméjű ember már rég befogta volna, dehát az ilyesmik csak nem jelenthetnek gondot a hadseregben, ugye?

Tehát egy röpke tíz hónappal azt követően, hogy aláírtam a jelentkezést a toborzóban, itt csoszoghattam a szentendrei kiképzőbázis kihalt folyosóján azon tűnődve, hogy talán jobb lett volna, ha azon a bizonyos éjjelen a büszkeségem győz az olyan hülye késztetések helyett, mint étkezés, és saját fedél alatt alvás. Mindenki azt mondja, hogy jobb a szerelmi bánat, mint a bánat szerelem nélkül, de semmiféle bánatot nem éreztem volna, ha meg sem ismerem azt a lányt, aki immár öt hete minden szabad gondolatomat kitöltötte.

Miután végeztem a WC-n, és kezet mostam, a helyiségből kifelé támolyogva odapillantottam a tükörre. Hiba volt.

- Burka Fanny, egy zombi is szebb nálad - morogtam oda a rám visszabámuló, emberinek perpillanat csak erős jóindulattal nevezhető tükörképnek, majd kicsoszogtam a mosdóból.

A fal hathatós támogatásának köszönhetően sikeresen visszavánszorogtam a körletünkbe. A távozásomra sem riadt föl senki, és nem volt ez másképp a visszatérésemmel sem. Nem is csodálkoztam rajta. Nagyon kimerítő volt ez a nap még nekem is, holott én még két éve is aktívan kosárlabdáztam, a többség pedig még az Olimpiát sem nézte a tévében. Az ágyam felé sétálva megtorpantam egy pillanatra, és az édesdeden alvó Adrira néztem. Vörösesbarna tincsei angyali arcába omlottak, miközben végtelen békével szuszogta az igazak álmát. Nehéz lett volna megmondanom, hogy azért éreztem iránta ezt az olthatatlan szerelmet, mert valóban nem találkoztam még nála csodálatosabb nővel az életemben, vagy azért, mert egyszerűen ő volt az a tiltott gyümölcs, aki emelett még nagyon tetszik is. Fájdalmasan felsóhajtottam, aztán odabotorkáltam az ágyamoz, hogy aztán lefeküdve azonnal álomba is zuhanjak. Álmomban Adri a nyakamba ugrott, mikor bevallottam neki, hogy leszbikus vagyok és elárulta, hogy azóta szerelmes belém, mióta találkoztunk. Milyen szép és naiv álom volt...