A halvány nap sugarai a régi ablaküvegen keresztül beszűrődve világítják meg az egy ágyon osztozókat. A szobát kellemes hangulat lengi be, nyugodtság...az ember szinte nem is hinné el, hogy egy ilyen helyen létezik a béke érzése...A fény megcsillan a szőke lány haján, ami ettől szinte úgy világít, akár a legfényesebb csillag a legsötétebb éjjelen. Azonban a fiatal tünemény nincs egyedül...ha jobban megnézzük, a szőkeség mögött, az árnyékban megbújva egy fiú fekszik. Izmos karjaival vádelmezően öleli át a törékeny testet. Kézfeje éppen a lány paplannal borított derekán pihen. Még álmában is védi, akárcsak egy ragadozó a prédáját. Mindkettejük szeme csukva van, arcuk teljesen kisimult. Talán nem is tudatosodott bennük, hogy egymás mellett fekszenek. De a másik közelségéből jövő melegséget bizonyára érzik. 

A ház szinte teljesen csendes...nyoma sincsen az éjszakai élet maradványainak a kertben...olyan, akár egy makulátlan palota. Csak egyetlen dolog hibádzik a dologban.

..az egyetlen ember a birtokon lassan ébredezni kezd...

A mogyoróbarna szemek nyugodt lassúsággal nyílnak föl, gazdájuk pedig mit sem sejtve fordul meg az ágyon. Lucy eleinte boldogan fedezi fel az ölelő karokat, azonban véleménye pillanatokon belül megváltozik. Jeges döbbenet lesz úrrá a kényelmes álmosságon és a lány tágranyílt szemekkel mered a mellette szunyókálóra. Szívverése az egekbe szökik és arca is azonnal tüzelni kezd a látványtól. A vámpírfiú puha, hófehér bőrének látványa néma ámulatba ejti Lucyt. Csillogó, rózsaszín tincsei lazán hullanak a homlokára, lágy keretet adva arcának. 

Hogyan lehet ennyire gyönyörű? 

Lucy elméjébe azonban egy másik gondolat is befészkeli magát. Mi lesz, hogyha a Dragneel fiú felébred?! Megpróbáljon kiosonni a karjai közül, vagy várja tétlenül a sors akaratát? 

Azonban a sors angyalai nem hagynak időt a szőkeségnek...a zöld szempár felnyílik...

- Natsu... - suttogja Lucy megkövülten, ahogy az álmos, oliva szempár az övére téved. 

A lány legnagyobb meglepetésére azonban a vámpírfiú nem reagál különösebben. Komótosan a hátára fordul, kezeit a feje alá rakva és nagyot ásít. Lucynak azonban többedszerre is szemet szúr valami. Natsu hófehér fogsorának két, hegyes metszőfoga. 

A szőkeség észre sem veszi, hogy szinte percek óta figyeli a szemfogakat. Arra lesz csupán figyelmes, hogy a fogak gazdája elmosolyodik és megszólítja őt. 

- Megmutassam mire valók? - kérdezi pimaszul a Dragneel fiú - Hogy is hívnak? 

- Lucy...Lucy Heartfilia...

- Luce... - ízlelgeti Natsu a női nevet. 

Az említett megborzong, ahogy a fiú kiejti a nevét. Azt hitte, hogy a vámpír tudja ki is ő, így kissé elkeserítően érinti a lányt az iménti kérdés. 

- Tetszik a neved! - jelenti ki Natsu egy önfeledt vigyor kíséretében. 

A következő pillanatban a fiú egyik kezét kiemeli a feje alól és megragadja az időközben felült lány karját, csakhogy leránthassa magához. Lucy aprót nyög meglepetésében, amikor feje a vámpír pólóval fedett mellkasán landol. Orcája fülig vöröses színt vesz fel és szaporán veszi a levegőt. Natsu elégedetten, egy morgás kíséretében veszi tudomásul, hogy sikerült ismét zavarba hoznia a lánykát. 

- Félsz tőlem? - teszi fel a fiú a szokatlan kérdést. 

Lucy egy pillanatig értetlenül pislog, de nem sokkal később értelmezni is tudja a kérdést. Most fogalmazódik meg benne, hogy...igazából nem érez félelmet...Az egész teste tudja, hogy rettegnie kellene a vámpír közelségétől, viszont a szívében mégis nyugodtság honol... érthetetlen... 

- É-én... - kezd bele dadogva a szőkeség, azonban megakad. 

Mit is kellene pontosan mondania...illetve mit is szeretne hallani a Dragneel fiú. Melyik helyes? Azt mondja, amit valójában gondol vagy inkább azt, amelyikről úgy véli, hogy a vámpír szeretné hallani? Hmm...még bennünk is sokszor felmerül ez a kérdés, nem? 

- Folytasd...Te? - töri meg a csendet Natsu, a hajadont sürgetve. 

Lucy kicsit megrázza a fejét, majd rászánja magát a mondat befejezésére. A lány fejben arra jutott, hogy az a legjobb, hogyha őszinte lesz...Ki tudja, lehet, hogy a vámpírok még gondolatot is tudnak olvasni...

- Nem tudom miért...de most valahogy nem félek tőled...- emeli fel a fejét Lucy Natsu mellkasáról és néz a fiú zöld szemeibe -...Persze tudom, hogy rettegnem kellene, de mégsem megy valamiért...

A lány érdeklődve várja a vámpírfiú reakcióját. Feszült csönd ereszkedik a szobára, ahogy a szótlan némaság óceánja belengi a teret kettejük körül. Natsu óvatosan felhúzza a szemöldökét, ajkaira pedig halvány mosoly kúszik. Lucy egy pillanatra megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, azonban öröme nem tart soká. A lány derekára ujjak fonódnak és erősen tartják azt. 

- Igazad van... - suttogja a fiú neki és Lucy érzi maga alatt, ahogy a vámpír izmai megfeszülnek. 

Egy pillanat alatt történik minden. A szőkeségnek ideje sem jut észbe kapni, máris fordul a helyzet. Két erős kéz szorítja apró kacsóit a puha, fehér lepedőnek. Riadtan kapja föl a tekintetét és mogyoróbarna íriszei összekapcsolódnak a hideg, zöld szemekkel. 

- Tényleg félned kellene... - hajol egyre lejjebb Natsu, egyre közeledve a lány arcához. 

Lucy ösztönösen próbálja lerúgni magáról a vámpírt, azonban lábai közé egy térd fúródik, megbénítva azok megmozdulását. A fiú ravasz mosoly kíséretében megingatja a fejét jelezve neki, hogy ez így bizony nem fog összejönni. 

- Á-á...ennél azért többre lenne szükséged - forgatja meg Natsu kényelmesen a szemeit. 

Pár pillanat múlva a  vámpír keze megmozdul és Lucy két tenyérbe bilincselt kezét közelíteni próbálja egymáshoz, ami könnyűszerrel sikerül is neki. Centiről centire haladva, a két csukló végül összeér a lány feje fölött, amit Natsu kapva az alkalmon, egyetlen kezével tart ott. 

- Most kezdődik csak az igazi móka - lóbálja meg szabad kezét Lucy orra előtt. 

A lány tetőtől talpig remeg, akár a nyárfalevél. Az imént még olyan kedves volt, akkor most meg miért viselkedik így? 

Időközben a fiú ujjai a takaró széléhez vándorolnak és sunyi vigyorral az arcán kezdi el lejjebb húzni a hófehér paplant a puha bőrfelületről. Lucy szemei könnybelábadva, némán kiáltanak segítségért, habár ez most lehetetlennek tűnik ebben a helyzetben. 

- K-kérlek ne csináld! - könyörög reménytvesztett hangon. 

- Ugyan miért ne tenném? - szakítja meg Natsu a mozdulatot. 

A szoba csöndjét csupán a lány hüppögése szakítja meg időnként. A Dragneel fiú elhúzott szájjal sóhajt egyet, majd lassú mozdulatokkal lemászik a szőkeségről. Lucy amint szabadulnak a kezei, felhúzza magán a takarót és összegömbölyödve, a paplanba bugyolálva figyeli a vámpírt. Natsu morcos arckifejezéssel áll föl az ágyról. Egy gondterhelt kézmozdulattal túr bele rózsaszín tincsei közé és fésüli azokat hátra. 

- Chh...Hagyd abba a sírást! - szól rá Lucyra, aki azonnal igyekszik visszatartani feltörő könnyeit - Nem szeretem a sírós nőket...így el is ment tőled az étvágyam! 

Lucy amennyire csak lehetséges, tágranyílt vörös szemekkel mered a fiúra. Elment az étvágya? Vagyis tényleg meg akarta harapni... 

Már csak annyit vesz észre, hogy Natsu az ajtó felé veszi az irányt. 

- Várj...hová-? - szólna utána, azonban az ajtó már be is csapódik a fiú mögött -...mész...

Lucy fölött átveszi az uralmat az elkeseredettség. Halk, elfolytott zokogásban tör ki, miközben takaróját ölelve próbál elbújni a külvilág rémségei elől. 

Percek telnek el és a lány töretlenül csak sír, könnyei már teljesen átnedvesítették a lepedőt. 

Hirtelen azonban halk nyávogás hangja üti meg Lucy fülét. Felpuffadt arccal, kipirosodott szemekkel néz a hang forrásának irányába és szomorú íriszei megpillantják az ablakpárkányon üldögélő, szürkés cirmost. 

Sziasztok! 

Ahh...még ma befejeztem :D Igen!!! 

Nos, nagyon belehúztam, úgyhogy remélem nem lett összecsapva ez a rész sem. Hogyha tetszett, akkor kérlek bátorkodj csillagozni és kommentben oszd meg velem személyes véleményedet a részről. Előre is köszönöm szépen. A következő írásom(fejezetem) a Sárkány szíve c. könyvembe érkezik. Legnagyobb valószínűséggel csütörtökön :D 

Szép álmokat,

Shiro~chan