- Ha így forogsz, az életben nem tudlak elkapni. - motyogta Brandon. Alig értettem, mivel a zene kábé tizennyolc hangfalból szólt egyszerre. 

- Így tanultuk, nem tehetek róla, hogy balfasz vagy. - válaszoltam neki halkan. Brandon megeresztett egy grimaszt, majd eleresztette a derekamat, hogy megcsinálhassam a közös sautté-t a többi lánnyal. A körből kipiruettezve érkeztem vissza a kiindulási helyemre, ahol Brandon-nak azonnal meg kellett volna tartania a következő lépés miatt. De elkésett. Nem tartott meg. Kibicsaklott a bokám, és a fekete padlóra zuhantam. 

- Zene leáll! - kiáltotta el magát Miss Schwartz. A táncosok azonnal körém álltak, Celine le is guggolt mellém.

- Te idióta! - üvöltött rá Brandon-ra, miközben megfogta a kezemet, és felhúzott. - Fáj? Nagyon megütötted? - érdeklődött Celine, jóval nyugodtabb hangszínen. Miss Schwartz ekkorra ért fel a színpadra, így nem volt időm megnyugtatni a barátnőmet, hogy minden rendben. 

- Larson, tud spiccelni? - vágta csípőre a kezeit a tanárnő. Eleresztettem Celine kezét, és spiccbe álltam. A szokásos kellemetlenségen kívül, amit már megszoktam, tompa fájdalom hasított a bokámba, de nem volt olyan mértékű, hogy ne tudtam volna folytatni a próbát. Miss Schwartz biccentett egyet, majd Brandon felé fordult, és dühösen kiabált rá. - White, maga nem gyakorolta eleget a koreográfiát? Ez nem közmunkaprogram, az isten szerelmére! - háborgott a tanárnő, majd levonult a színpadról. - Kezdő pozíció! - rikkantotta, mire mindenki elfoglalta a helyét. 

- Sajnálom. - suttogta Brandon, amikor odaálltam elé. Nem válaszoltam semmit, mert a zene elindult. Soha nem bántam meg még ennyire a korábbi tetteimet, mint most. Ha tavaly nem pattogok annyit, még mindig Josh lenne a partnerem, és attól sem kellene tartanom, hogy elveszítem Celine-t. Néha nem ártana végiggondolni a következményeket, mielőtt cselekszünk. 

- Hallom, eltaknyoltál. - nyitott be Josh jókedvűen a szobánkba, kopogás nélkül. Bár tudtam, hogy hamarosan érkezik, írt egy sms-t, amikor belépett az épületbe. Celine épp a zuhany alatt áztatta magát, már vagy egy órája. A legjobb barátom levágta magát Celine ágyára, és az ölébe vette a szobatársam kispárnáját. Ha erről Celine tudna, Josh elbúcsúzhatna a férfiasságától. 

- Az az idióta nem tartott meg. - forgattam a szememet. Becsuktam a törikönyvemet, és félredobtam. Amúgy sem kötött le túlságosan a gazdasági világválság. Josh elképedve meredt rám.

- Brandon miatt estél el? - bólintottam, mire Josh arca dühössé vált. - Hogy lehet ekkora balfasz? Nagyon megütötted magad? - kérdezte. 

- Dehogy. - ráztam a fejem. - Nem volt kellemes, de túlélem. - legyintettem. - Nem értem, miért nem tudja megjegyezni, hogy pontosan akkor kell nyúlnia értem, amikor elindulok kifelé a körből. - ráztam a fejemet. Hirtelen elállt a fürdőben a vízcsobogás, úgyhogy Josh elhajította Celine kispárnáját, és átvágódott az én ágyamra. Pechemre épp úgy sikerült becsapódnia, hogy gyomorszájon könyökölt, amitől felnyögtem. Josh kuncogni kezdett. 

- Bocsi. - suttogta. Celine egy szál törölközőben rontott ki a mosdóból, fején egy turbánnal, szintén törölközőből, amibe a vizes haját csavarta. Az elé táruló látványtól lefékezett. Én félig-meddig hanyatt, félig-meddig ülő pozícióban feküdtem az ágyamon, Josh pedig rajtam hasalt, méghozzá úgy, hogy a könyöke a gyomromnál volt. 

- Te már megint itt vagy? - fintorgott Celine. Josh hátrafordult, és angyalian elmosolyodott. 

- Nem kell már sokáig elviselned. - Celine kinyitotta a szekrényét, és kikapott belőle egy pólót, meg egy jóganadrágot. - Bár, azon gondolkodtam, hogy a nyáron ellátogatok egy hónapra Olaszországba... - vigyorgott Josh. Celine a ruháit magához szorítva sietett vissza a fürdőbe, miközben válaszolt.

- Csak nyugodtan! Akkor legalább biztosan nem találkozunk. A nyarat Angliában töltöm. - még kacsintott is egyet, mielőtt becsukta volna az ajtót. Josh lemászott rólam, és az ágyam szélére ült.

- Miért ilyen kicseszett dögös? - motyogta magában. A jobb lábammal megrúgtam a hátát, mire kíváncsian hátrafordult. 

- Neked még mindig bejön? - vontam fel a szemöldököm. Josh zavartan ráncolta a homlokát, mintha elgondolkodna valamin. 

- Nem tudom. Talán. Jó lenne megdugni. - morfondírozott hangosan. Akkorát rúgtam bele, hogy fájdalmasan felnyögött, és a hátához kapott. - Baszki Milli, az a vesém volt! Szükségem lett volna még rá! - nyöszörgött.

- Van kettő, ne hisztizz. - feltápászkodtam, és kihúzódtam az ágy szélére, Josh mellé. - El fog menni. - emlékeztettem. Josh beharapta az ajkait. 

- Nem tudok neki mit csinálni. - mondta. Ezúttal a vállát löktem meg. - Hé, a testemből élek, kelleni fog még. - tiltakozott, mire mindkettőnkből egyszerre buggyant ki a nevetés. 

- Legyél vele őszinte. - tanácsoltam, pár perc után megkomolyodva. 

- És mit érek el vele? Megpaskolja a vállamat, de ugyanúgy elmegy. - csóválta a fejét. - Nem kellett volna elsőben elengednem. - sóhajtott egy hatalmasat. Magamhoz öleltem őt, és nyomtam egy puszit az arcára. 

- Én a helyedben azért átgondolnám. 

- Te, Milli... - Josh elhúzódott tőlem, és mélyen a szemembe nézett. - Miért van az, hogy mások magánéletében tökéletesen kiigazodsz, a sajátodat meg minden egyes döntéseddel csak még jobban összekuszálod? - akkorát nyeltem, hogy még hallatszott is. Josh-nak tökéletesen igaza volt. - Egyébként- köszörülte meg a torkát Josh. A pólója szegélyével kezdett babrálni. - tegnap összefutottam Sebastian-nal. - éreztem, hogy egyből kiver a víz.

- És? - grimaszoltam. 

- Rólad kérdezett. - felelte Josh. - Szeretne beszélni veled. 

- Remek. Én nem szeretnék beszélni vele. - fontam össze magam előtt a karjaimat. 

- Milli, amióta csak Londonban vagy, ő a legnagyobb kérdőjel az életedben. Ne mondd, hogy nem így van! - emelte fel a mutatóujját, mielőtt megszólalhattam volna. Túl jól ismer. - Még Benett sem váltott ki belőled ennyire ellentétes érzelmeket. Szerinted egészséges, hogy egyik pillanatban mindenkinél jobban utálod, a másikban meg hagyod neki, hogy ledugja a nyelvét a torkodon? - tárta szét a karjait Josh. 

- Nem hagytam! - ellenkeztem. - Úgy alakult. 

- Egy magyarázatot mindenképpen megérdemel. - húzta el a száját Josh. Gyanakodva méregettem őt. 

- Josh... - nyújtottam el a nevét. Pontosan ebben a másodpercben kopogtattak. Josh láthatóan behúzta a nyakát, amikor az ajtóhoz mentem, kinyitni azt. Hátrahőköltem a meglepettségtől. Sebastian Reynolds toporgott a küszöbön. 

- Szia. - mosolyodott el halványan. Egy sötétkék ing volt rajta a kigombolt szövetkabát alatt, meg egy farmer. A haja tökéletesen állt, és ő maga is valahogy... másmilyen volt. Talán felnőttesebb. Érettebb. 

- Szia. - első reakciónak nem is rossz, hogy nem akarom rávágni az ajtót. Vagy öt percig folyamatosan bámultuk egymást, Celine ekkor jött ki a mosdóból. 

- Ez meg mi a szart keres itt? - hökkent meg Sebastian láttán. A fiú az ajkait harapdálva válaszolt.

- Milli-hez jöttem. 

- Akkor meg húzzál már innen. - hessegetett kifelé ENGEM az állítólagos legjobb barátnőm. A saját szobánkból! 

- Csak egy pillanat. - mondtam Sebastian-nak, mielőtt visszaszaladtam a telefonomért. - Gyűlöllek. - suttogtam Josh-nak. Tudom, hogy a keze nagyban benne van ebben. Kislisszoltam a folyosóra, és gondosan becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Mi lenne, ha elmennénk a toronyhoz? - javasolta Sebastian. - Jobban szeretek semleges körülmények között beszélgetni. - nem tudtam mit mondani. Nem tudtam eldönteni, el akarok-e menni vele bárhová is. Nem tudtam eldönteni, miért állok most itt vele szemben. Óvatosan bólintottam, és elindultam a lépcső felé. - Milli... - szólt utánam Sebastian zavartan. Most mi a fene van? Meggondolta magát? Minden bizonnyal dühös volt a tekintetem, mert a fiú kissé megrémült, mikor visszafordultam felé. - Odakint úgy négy fok van. Nem kéne kabát? - mutatott a szobánk felé. Mérlegeltem. Visszamegyek a kabátomért, és biztosítom az egészségemet, vagy kockáztatok egy betegséget, és halálra fagyok odakint? Sajnos egyetlen ésszerű döntés létezett. Visszacsörtettem a szobához, de csak benyúltam az ajtón, és az a mögé felszerelt fogasról lekaptam a dzsekimet. Már ott sem voltam, nehogy Josh vagy Celine bármiféle megjegyzéssel illethessen. Miközben belebújtam, elindultunk kifelé. Sebastian mellém szegődött, és felvette a tempómat. Az ajtóknál előreengedett, a buszmegállóban úgy állt, hogy engem véletlenül se csapjanak le az autók, amik felverik a tegnapi esővizet az útról. Nem szólt egy szót sem. 

- Sebastian... - kezdtem, amikor már vagy tíz perce töltöttük az időnket némán. A fiú mélyen a szemembe nézett, és megrázta a fejét. Épp ekkor érkezett meg a busz. A kábé tízperces utat is csendben tettük meg. Egyre zavaróbb volt mindez, és egyre inkább kezdtem kételkedni a saját döntésemben. Francba már! Mindig ez van! Döntök, kételkedek, menekülök. Néha talán felcserélem a sorrendet, de mindig ez van. Ez volt Benett-nél, Sebastian-nál, sőt, még Brandon-nál is. Így képzelem el az életemet? Így akarok táncos lenni? Ilyen bizonytalan, ilyen tengődő módon? Lehetetlen. Leverekedtem magam a buszról, amikor a toronynál lévő megállóhoz értünk. Úgy loholtam fel a tetejére, hogy meg sem néztem, Sebastian követ-e. Hallottam a lépteit, sőt, néha a lihegését is, de nem néztem hátra. Kilöktem a nehéz vasajtót a legfelső emeleten, és kiléptem a londoni estébe. A levegő nedves volt, szinte illatozott a közeledő esőtől. Kitártam a karjaimat, hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba. Élveztem. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy máshol vagyok. Egy olyan helyen, ahol nincsenek csalódások, kétségek, menekülés. Egy olyan helyen, ahol még csak gondolnom sem kell a fájdalomra, amit minden döntésemmel magamnak, és a számomra fontos embereknek okozok. Szerettem volna ott lenni. 

Amikor kinyitottam a szemem, Sebastian az ajtó mellett ült, a földön. Térdeit felhúzta, könyökével azokon támaszkodott meg. Mosolyogva figyelt engem. 

Odasétáltam mellé, és leültem. 

- Ne mondj semmit. - kértem csendesen. Sebastian értetlenül pillantott rám. Lesütöttem a szemem. - Csak elmenekülnék. Jobb, ha nem tudom, amit mondani szeretnél. 

- A némasággal magam mellett tarthatlak? - kérdezte. 

- Egy darabig. - bólintottam. Sebastian váratlanul összekulcsolta az ujjainkat. - A szavak csak elrontanak mindent. - mondtam, a kezeinket bámulva.

- Igazából magam sem tudom, mit akarok mondani neked. Már egy éve gondolkozok rajta, de nem jutok előrébb. - csóválta a fejét. Felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem.

- Annyi haladékot kapsz még, amennyit csak akarsz. - mondtam őszintén. Végül is, mindegy, mikor törik össze az ember szívét. Minél később, annál jobban fel tudunk rá készülni.