A nyakamat nyújtogatva álldogáltam a Királyi Operaház lépcsője előtt. A telefonom a kezemben volt, ha esetleg anyáék hívnának, de Rosie pontosan tudja, hová kell jönniük. A tütüm már elkezdte szúrni a combomat, ez a tünet általában csak az előadás után szokott jelentkezni, de minden erőmmel azon voltam, hogy figyelmen kívül hagyjam. Azt hiszem, a stresszhelyzet okozta. Soha nem volt még ennyire fontos fellépésem. A Végzősök Gálája a Nemzeti Sportakadémia leglényegesebb gócpontja, minden karrier itt indul el, vagy bukik meg. Hetek óta alig aludtam emiatt, folyton attól rettegek, hogy elrontok valamit, vagy a szakértők nemes egyszerűséggel közlik, hogy az alsó középosztályba tartozom, és inkább keressek valami élhetőbb szakmát, mondjuk, legyek orvos, vagy ügyvéd. De nem akarok élhetőbb szakmát. Ezt akarom. Ezért dolgozok, amióta csak az eszemet tudom. Azért, hogy egyszer a Királyi Operaház színpadán táncolhassak olyan emberek előtt, akik valóban képesek értékelni mindezt. 

Esős volt az idő Londonban. Reméltem, hogy hamar ideér a családom, mert semmi kedvem nem volt megázni, és aztán Celine-nel összeveszni, hogy csinálja újra a sminkemet, mert az eső lemosta rólam. Türelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra, miközben sasszemmel pásztáztam az épület előtti teret. Amikor megláttam Josh-t, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Ha anyáék nem érnének ide fél órával a kezdés előtt, én bemegyek, Josh pedig majd bekalauzolja őket. 

- Hahó, szupersztár. - lépdelt oda hozzám. Nyomott egy puszit a homlokomra, majd rögtön elfintorodott. - Te jó ég, mivel van bekenve a fejed? - beletörölte a száját a kézfejébe. Minden bizonnyal a szájába juthatott egy kis csillámpor, amit Celine azért rakott rám, hogy biztosan jól látszódjak a hátsó sorokból is. 

- Csillámpor. - feleltem. - Nem láttad anyáékat? - fordultam körbe, hátha épp akkor bukkannak fel a téren. Josh a fejét rázta.

- Nem, de Sebastian nemsoká itt lesz. - azonnal gombóc keletkezett a torkomban, és fel-le kezdett ugrálni. Olyan érzés volt, mintha csak másodpercek választanának el a színpadra lépéstől. - Este a bulira mész, vagy Sebastian-nal leszel? - érdeklődött Josh. Elhúztam a számat. Legszívesebben Sebastian-t választottam volna, hiszen hetek óta alig találkoztunk, de Celine addig könyörgött, hogy végül beleegyeztem a bulin való részvételbe is. Ezt az egyik tornászlány szervezi, és az egész évfolyamunk, vízilabdástól az úszón keresztül a táncosokig mindenki ott lesz, az egyik külvárosi, zárt parkban. Maggie elment tegnap segíteni előkészíteni a terepet, a fákra világító lampionokat aggattak, és egy hangulatos sátort is felállítottak. A barátnőm szerint lélegzetelállítóan fest. Megkérdeztem Sebastian-t, hogy nem lenne-e kedve eljönni velem, de csak a száját húzta. Persze, van igazság abban, hogy kerülni próbálja a kontaktust az akadémiával, de ezen a bulin csak minimális számú tanár lesz ott, akiket könnyedén el tudna kerülni. Ráadásul a szülei még mindig hű adakozói a sulinak, így bőven lenne joga ott lenni. 

- Még nem tudom. - válaszoltam végül. - Te jössz? - kérdeztem, hiszen Josh is ugyanúgy az évfolyamunk része, mint én, vagy Celine. Lehet, hogy most csak magántanuló, de a végzettségében ugyanúgy a Nemzeti Sportakadémia fog szerepelni, mint bármelyikünknek. 

- Talán benézek. - vont vállat. - Beszélni akarok Celine-nel, és tartok tőle, hogy ez csak ott lehetséges. - lesütöttem a szememet. Nos, igen, a szobatársam két nap múlva elrepül Olaszországba, legközelebb pedig talán csak a nyár elején találkozok vele. Josh-hoz hasonlóan ő is az akadémia diákja marad, és haza kell jönnie levizsgázni, de biztos helye van az olasz társulatban. Nem marad Angliában. A tudat, hogy tönkretettem a legjobb barátom szerelmi életét, kezdett túlnőni rajtam. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy mindez nem az én hibám, elvégre, nem is tudtam Josh Celine iránti érzéseiről, de egyszer igazán megtanulhatnám befogni a számat. 

- Sajnálom. - böktem ki. Josh a fejét csóválta.

- Nem a te hibád. 

- De, nagyon is az enyém. - vágtam rá, mielőtt átgondolhattam volna. Josh értetlenül fordult felém.

- Hogy érted ezt? Celine-t felkérték az olasz társulatba. Hogy lenne már ebben benne a te kezed? - ahogy a szemébe néztem, a szívembe markolt valami. Tudtam, hogy ha most nem leszek vele őszinte, abba beleőrülök. Beleőrülök már ebbe a sok titkolózásba. Kifújtam egy nagy adag levegőt.

- Én intéztem el, hogy Celine-t felvegyék az olasz társulatba. - nyögtem ki. Josh szeme elkerekedett. Magyarázatra várt. - Megtudtam, hogy Schwartz meghamisította a jelentéseket a táncosokról, mert a Reynolds szülők fizettek neki. Ezért került el Kat Olaszországba, és nem Celine. Megegyeztem Schwartz-cal, hogy beismeri a tévedését az olaszoknak, és Celine megkapja a helyet az ottani társulatban...- Josh tátott szájjal meredt rám. Pár percig levegő után kapkodott, aztán próbált szóhoz jutni. Nem ment neki. Csak dadogott össze-vissza. 

- Mármint, hogy Celine...Hogy ő... hogy Olaszországba megy... Miattad? - ráncolta a homlokát. Szólásra nyitottam a számat, de mielőtt egy hang is kijöhetett volna rajta, valaki a nevemet kiabálta a háttérből. Claire és Rosie szaladtak felém, anya és apa pedig egymásra karolva követték őket. Anya magassarkút viselt, apa meg öltönyben volt, így ők nem voltak olyan fürgék, mint a tesóim. 

- Milli! - ugrott a nyakamba Claire. Rosie-val majdnem minden héten találkoztam, mióta Londonba jött, Claire-nek azonban még hátravan egy éve a gimiből. És persze ki tudja, hol leszek én egy év múlva... Talán addig a sírba kergetem saját magamat. - Jesszus, annyira gyönyörű vagy! - kapta a szája elé a kezét a húgom, ahogy jobban végigmért, majd újból magához ölelt. Rosie közben köszönt Josh-nak, de a fiú továbbra is lefagyva állt a lépcsőn. Szerettem volna tisztázni vele a helyzetet, de esélyem sem volt rá, ugyanis anyáék is ideértek. 

- Édesem! - lépdelt fel hozzám anya. - Meseszép vagy! - húzott magához. Apát is üdvözöltem, és miközben hallgattam, ahogy az útviszonyokról beszélgetnek a tesóimmal, a szemem sarkából Josh-t figyeltem. Még mindig nem tért észhez. Muszáj volt beszélnem vele. 

- Üljetek be, nemsoká kezdünk. - adtam egy gyors puszit mindannyiuknak. - Nekem mennem kell. - csuklón ragadtam Josh-t, és behúztam magam után az épületbe. Ahelyett, hogy az öltözőkhöz mentünk volna, egy eldugott, használaton kívüli folyosóra rángattam. Megálltam vele szemben, és összefontam magam előtt a karjaimat. - Na jó, figyelj. - kezdtem idegesen. - Gyűlölöm az igazságtalanságot. Tennem kellett valamit. Tudom, hogy most nem érted, de majd rájössz, hogy mennyivel jobb így neki. Olaszországban annyi lehetősége van, mint amennyi itt soha nem lesz. Még csak 18 éves, és ismered őt. A balett mindennél fontosabb neki. - Josh vett egy mély levegőt, ami megnyugtatott, tekintve, hogy az elmúlt öt percben szerintem a szíve is leállt, annyira meglepődött. 

- Én akartam lenni az, aki fontosabb lehet neki, mint a balett. - felelte halkan. A tenyerembe temettem az arcomat. 

- Sosem mondtad, hogy így érzel iránta. - motyogtam. - Az utóbbi időben is csak azt hajtogattad, hogy milyen jó lenne megdugni. - tártam szét a karjaimat. Josh a szemét forgatta.

- Attól még nem kellett volna elküldened őt egy másik országba! 

- Megérdemli, értsd már meg! - kiáltottam el magam. - Bedolgozta magát oda! 

- Francokat! - üvöltött vissza Josh. - Ha nem jártatod a nagy szádat, sehová sem menne! 

- És mi lenne, ha itt maradna? - kérdeztem dühösen. Felidegesített, hogy Josh úgy kezelte a helyzetet, mintha Celine-re valami kimondhatatlanul negatív élmény várna. - Néznéd őt, amikor kijön a fürdőből, de nem tennél semmit! Négy éve csak ülsz a seggeden, és nem teszel érte semmit! Akkor minek maradjon itt?

- Szánalmas vagy, Milena. - vetette oda nekem. - Te akarsz nekem szerelmi tanácsokat adni, miközben eddig egyetlen egészséges kapcsolatod sem volt? Ez hol normális, Milli, hm? - annyira mérges volt, hogy egy ér kidagadt a homlokán. Remek, erre volt szükségem életem legfontosabb fellépése előtt. 

- Attól, mert te puhapöcs vagy, és képtelen voltál élni az arcodba tolt lehetőségekkel, még nem engem kell hibáztatnod! - védekeztem azonnal. - Ez Celine érdeke, egyszer az életben fogadd már el, hogy nem minden rólad szól! - kiabáltam teli torokból. Josh ellökte magát a faltól, és dühösen nézett a szemembe.

- Miért, az elmúlt évben ugyan mi szólt rólam, Milli? - tárta szét a karjait tehetetlenül. - Az, hogy velem táncoltál? Hogy engem hibáztattál a tavalyi Évnyitó miatt? 

- Ó, emlékeztetnem kell téged, pontosan hogyan árultál el engem? - vágtam csípőre a kezeimet. - Ha akkor nem Kat-tel táncolsz, sem ő, sem Celine nem került volna Olaszországba! 

- Szóval eljutottunk odáig, hogy ezért is én vagyok a hibás. - nevetett fel erőltetetten. - Remek. - csettintett egyet. - Hát tudod mit? - összerezzentem a hangjára. - Kár, hogy akkor nem veled táncoltam. Mert akkor te mentél volna el. És mindenkinek sokkal nyugodtabb élete lett volna. - ahogy kimondta mindezt, olyan érzés kerített hatalmába, mintha gyomorszájon rúgott volna. Könnyek marták a szememet, és ezúttal nem tudtam gátat szabni nekik. Ahogy legördült az első, Josh kikerült, és ott hagyott. Egyedül maradtam a sötét folyosón, minden nyomasztó érzésemmel együtt. Leguggoltam, és a tenyerembe temetett arccal sírtam. Annyira fájt, amit Josh mondott, hogy legszívesebben ordítottam volna. A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy nem tudtam eldönteni, a düh mondatta-e mindezt vele, vagy komolyan gondolta. 

- Milli? - egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, de semmi kedvem nem volt beszélgetni vele. - Mi a baj? - Sebastian leült mellém a hideg kőre, és magához vont. - Találkoztam az előbb Josh-sal, és úgy menetelt előre, mint valami felszarvazott férj, úgyhogy sejtettem, hogy itt talállak. Csak akkor viselkedik így, amikor Celine-nel van, de ő a húgommal beszélget odakint, szóval csak te maradtál. - óvatosan elnevette magát, nem tudta, meddig mehet el. - Megtudta, hogy te intézted Celine olaszországi helyét, ugye? - kérdezte. Mivel tisztában volt azzal, hogy az ő egyetemi felvételében is benne volt a kezem, nem lehetett nehéz összerakni azt sem, hogy Celine-nek is én segítettem. Bólintottam egyet, bár nem tudtam, ez mennyire volt egyértelmű, a fejemet ugyanis Sebastian mellkasába fúrtam. -Igazából megértem Josh-t. - folytatta. Felemeltem a fejemet. Hitetlenül pillantottam rá. Azért jött ide, hogy közölje, mennyire szar alak vagyok? - Azt hiszem, hasonlóképpen reagálnék, ha te mennél el. 

- Ez most nem rólam szól. - szipogtam. - Hanem Celine-ről. Az ő esélyéről. 

- Amikor tavaly elmentem... - köszörülte meg a torkát Sebastian. - Mit éreztél? - beharaptam az alsó ajkamat. Egyszerre minden visszatért a fejembe, a szívembe, a gyomromba. Az, amit akkor éreztem, amikor az Évnyitón Josh átvert. Amit akkor, amikor Sebastian se szó, se beszéd, lelépett, csak mert ő ezt így látta jónak. Az, amikor szakítottam Benett-tel. Minden. Csak sírtam és sírtam, de a világért sem bújtam volna vissza Sebastian-hoz.

- Utáltalak. - töröltem le egy adag könnyet. A kézfejemen csak úgy világított a fekete szemfesték. Nagyszerű. - Haragudtam rád. 

- Miért? - hajolt előre. 

- Mert egyedül hagytál. - böktem ki, mielőtt átgondolhattam volna. Csak a szokásos. Sebastian lesütötte a szemét, és megfogta a kezemet. 

- Kellett egy év, mire rájöttem, mit akarok mondani. Pedig olyan egyszerű... - ne ne ne ne ne... csak ne most. Ne itt. Ne így. Nem hagyhattam, hogy megtegye, ezért az elejébe mentem a dolgoknak. Feltérdeltem, és mielőtt bármit is mondhatott volna, megragadtam a nyakkendőjét, magamhoz húztam, és megcsókoltam.