- Ne felejtsék, ez az év már nem kizárólag a táncolásról szól! Le kell érettségizniük, könyörgöm, tanuljanak egy kicsit! - szegény matektanárnő tehetetlenül temette a tenyerébe az arcát, amikor kicsöngőkor mindenki kivonult a teremből, se szó, se beszéd. Celine és én maradtunk utoljára, mert én kicsit lemaradtam óra közben, és gyorsan befejeztem a feladat másolását a tábláról.

- Őrület. - forgatta a szemét a barátnőm, amíg rám várt. - 3 évig egyáltalán nem érdekelték a tanárainkat, hogy mi a francot csinálunk, most meg hirtelen elvárják tőlünk, hogy függvényeket meg logaritmusokat elemezzünk.

- A logaritmust nem kell elemezni. - böktem a tollammal az ominózus feladat felé. Celine rám öltötte a nyelvét, és sarkon fordult, jelezve, hogy magamra hagy, amennyiben nem iparkodom. Gyorsan összecsuktam a füzetemet, és a táskámba hajítottam, majd követtem a szobatársamat a folyosóra. Még a táskám cipzárjával bajlódtam, így nem nagyon figyeltem előre. A következő emlékképem az, hogy erősen nekicsapódok Celine hátának, és az orrom belenyomódik a gerincébe. Felszisszentem, és pont levegőt vettem, hogy számon kérjem őt a hirtelen fékezése miatt, amikor léptem egyet oldalra, és megláttam, ami miatt satut nyomott. A folyosó túlsó oldalán ott támasztotta a falat Benett Carson. Az akadémia pólóját viselte egy egyszerű, fekete melegítőnadrággal. 

- Szerintem hozzád jött. - súgta oda nekem Celine.

- Tényleg? - tekintetem találkozott Benett-ével. A barátom óvatosan elmosolyodott, és ellökte magát a faltól. - Ugyan miből gondolod? - mielőtt Celine reagálhatott volna kissé szarkasztikus megnyilvánulásomra, kikerültem őt, és odaléptem Benett elé. - Szia. - magamra varázsoltam a leghihetőbb mosolyomat.

- Szia.

- Hogyhogy itt vagy? - fordultam körbe. - Azt hittem, csak jövő héten jössz vissza Londonba. - értetlenkedtem. Elvileg a világkupa sorozat idei meccsei csak hat nap múlva érnek véget, így nem volt logikus, hogy Benett itt van, Londonban.

- Kikaptunk Magyarországtól, kiestünk. - vont vállat. Mintha a legkevésbé sem rázta volna meg, hogy gyakorlatilag veszítettek.

- Sajnálom. - mondtam őszintén. 

- Megesik. - legyintett. - Ellenük ráadásul maximum gólt lehet szerezni, nyerni nem nagyon. - nevette el magát. Hát jó. - Mit tervezel délutánra? - tért gyorsan a lényegre.

- Szabad vagyok. - feleltem.

- Már nem. - vigyorodott el. Oké, hát ezt megbeszéltük. - Két londoni csapatnak lesz mérkőzése, és tiszteletjegyet kaptam. Kettőt. Szeretném, ha eljönnél velem. - pillanat. Csak egyetlen pillanat. Benett azt akarja, hogy vízilabda-meccsre menjek vele? Azok után, ami a nyáron történt? Nem volt neki elég világos, hogy többek között az volt az egyik problémám, hogy belerángatott a saját világába, ahol nem éreztem jól magam? Ami közel sem olyan, mint az enyém? Észrevehette, hogy kissé lesápadtam, mert a kezem után nyúlt. - Mondd csak, ha nincs kedved. Megértem, tényleg. Kitalálunk valamit. - közelebb lépett hozzám, és magához ölelt. A magasságkülönbség elég aggasztó volt, én ugyanis nagyjából a válla alsó vonaláig értem, így amikor magához húzott, leginkább a szegycsontját leshettem meg közelebbről. Átkaroltam a derekát, és beszívtam az illatát. Szerettem Benett-et. Tényleg. Nem mentem volna bele a kapcsolatba, nem mutattam volna be a szüleinknek, nem töltöttem volna vele a karácsonyt, és legfőképpen, nem feküdtem volna le vele, ha nem így lenne. De mindig eljön egy bizonyos pont. Egy olyan gát, amit ketten építettek meg, és amibe mindketten belehalhatnak. Nem akartam szakítani vele, nem akartam kevesebb időt vele tölteni, mégis megrémisztett, hogy az időszak, amikor nem volt velem, nem a kínzó fájdalomról és hiányról szólt. Nélküle is boldogultam, és éltem az életemet. Persze, az a normális, ha a párod csak egy része az életednek, nem pedig az egész, de valamelyest nagyobb darabkát szeretnék szánni a pasimnak az életemből, még akkor is, ha csak egy szánalmas kis katyvasz az egész. Felemeltem a fejem, és megcsókoltam Benett-et, teljesen megfeledkezve arról, hogy hol vagyunk. Az akadémia folyosója nem az a hely, ahol a titkok titkok is maradnak. 

- Ha elfogadsz egy tanácsot - hallottam meg magam mellől Celine hangját. Ránéztem. - fuss. - biccentett a folyosó vége felé. Úgy táncoltam ki Benett karjaiból, hogy egy vizsgadarabnak is beillett volna, amikor megláttam a dühös arccal közeledő Miss Schwartz-ot. 

- Délután találkozunk. - kiáltottam oda Benett-nek, mielőtt maximális tempóra kapcsoltam volna, és teljesen eltűnök az osztályfőnököm látóhatárából.

- Ez nevetséges, Milena. - sóhajtotta Celine. - Azért vagy vele, mert neki adtad az ártatlanságodat, és cikinek tartod elhagyni őt. 

- Te lefeküdtél vele? - kapta a szája elé a kezeit Maggie.

- Te dugtál Benett-tel? - kerekedtek el Josh szemei is. A szobánkban ültünk, egy kis kört alkotva a szőnyegen. Josh hozott a városból dobozos jégkrémet és pizzát, így a mai koleszos vacsorát inkább passzoltuk. 

- Köszi, Celine. - sziszegtem a szobatársam felé, aki vállat vont, és belekanalazott az epres fagyiba. 

- Már bocs, de ha neki elmondtad, nekem miért nem? - biggyesztette le a száját Maggie, a háta mögött a könyökével megtámaszkodva. 

- Dehogy mondtam el neki! - védekeztem azonnal. - Azt hiszed, titokban lehet tartani előtte bármit is? - biccentettem Celine felé. Josh a szemét forgatva szólalt meg.

- Azért volt már példa, hogy elég nyilvánvaló dolgokat nem vett észre. 

- Azt már évek óta tudom, hogy egy seggfej vagy. - vetette oda neki Celine.

- Istenem, miért vagytok ti ennyire idegesítőek? - hajtotta hátra a fejét Maggie. Tökéletesen egyet értettem vele. - Térjünk vissza a lényegi problémára. Milli és Benett. 

- Azt mondod, unalmas volt a mai randitok. - ismételte Josh, amit egy órával ezelőtt elmeséltem. 

- Az égvilágon semmi nem történt. - húztam fel a térdeimet. - Elvitt a meccsre, végignéztük, aztán hazahozott, adott egy puszit, és mondta, hogy hívni fog.

- Csók? - ráncolta a homlokát Josh. A fejemet ráztam. - Egy nyamvadt puszi? - ezúttal bólintanom kellett. - Ez a srác vagy full homokos, vagy, ami talán rosszabb, már nem érzi ugyanazt, amit régen. - bánatos arccal simított végig Josh a térdemen.

- Kétlem. - csóválta a fejét Celine. - Akkor már szakított volna vele. Miről beszélgetettetek ma? - kérdezte. Elpirultam, de sajnos nem amiatt, amit a többiek hittek.

- Ó, szóval pikáns dolgokról. - képzelődött Celine.

- Amennyiben a rohadt időjárás annak számít, akkor határozottan. - biccentettem. A három barátom szája szabályos O-alakúra formálódott. 

- Az időjárásról? - ismételte Maggie hitetlenül. 

- A nagyanyámmal beszélgetek az időjárásról.- állapította meg Josh. Ezek szerint Benett a nagyanyjaként tekint rám. Megtisztelő.

- Fogd már be. - vágott hozzá egy párnát Celine. Josh elhajolt a támadás elől, és nem intézett visszavágást. - Mikor találkoztok legközelebb? - vállat vontam, jelezve, hogy nem tudom. 

- Ma is csak úgy a semmiből bukkant fel. Csak a jövő héten kellene hazajönnie, mert akkor lesz vége a világkupa sorozatnak. - magyaráztam. - Igazából már nem is tudom, mi történik vele. - temettem a tenyerembe az arcomat. 

- Nézd, ez nem a világ. - fogta meg a kezemet Maggie. - Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, lehet, hogy jövő héten már megint hemperegtek. - legyintett. A szörnyű kedvem ellenére is elröhögtem magam. 

- Ha már itt tartunk. - köszörülte meg a torkát Josh. - Pontosan hányszor... - nem mondta végig. 

- Hányszor mi? - ráncolta a homlokát Celine.

- Tudod, Milli, hányszor... - mutogatott is közben, de ezzel nem segített. - Ajh, hányszor csináltátok?

- Ó. - elképzelésem sem volt, miért érdekelheti ez. - Csak egyszer. - Josh gyorsan elkapta a tekintetét, és idegesen motyogni kezdett magában. Rájött volna valamire? - Josh? - szólítottam, de ő felöltötte magára angyali mosolyát. - Josh Bart! - csaptam a szőnyegre. Josh összerezzent, de továbbra sem mondott semmit. - A kapcsolatomról van szó. - emlékeztettem. Josh nagy levegőt vett.

- Oké, ez csak egy lehetséges forgatókönyv, de mi van, ha azért nem... Tudod, szóval azért romlik köztetek a viszony, mert Benett-nek nem volt olyan jó... - teljesen összezavarodtam. Mi nem volt jó? A kapcsolatunk? De hát akkor csak szólt volna, nem? Vagy legalábbis nem szédít majdnem egy éven keresztül. Amikor segítségkérően pillantottam a lányokra, ők csak csendben nézegették a pizzás dobozt. 

- Mondjatok már valamit. - emeltem a plafon felé a tekintetem. Maggie lesütötte a szemét, Celine pedig idegesen köszörülte a torkát.

- A szex. - bökte ki Josh. - Lehet, hogy a szex nem tetszett neki veled. - jóságos ég. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! A gyomrom felfordult, és a fejem is lüktetni kezdett. Nem voltam elég jó a többi (gondolom, nem kevés) lányhoz képest, akikkel Benett-nek már dolga akadt? De...de közben nem mondott semmit, ami erre utalt volna, sőt, épp ellenkezőleg. Atyaég. Csapnivaló szerető vagyok. 

Farkasszemet néztem Brandon White-tal. Percek óta játszottam a megsértődött kislányt, de valahogy még Miss Schwartz szigorú hangja sem hatott meg. Brandon csak állt velem szemben, csípőre tett kezekkel, és várta, hogy megtörjön bennem a jég. Hah, addig álljon fél lábon! Nem fogok olyasvalakivel táncolni, aki kihasználta, majd átverte a kishúgomat! Magam előtt összefont karokkal meredtem csillogó, csokoládészínű szemeibe. Nem fog megtörni. Kizárt. Ha már egyszer rossz vagyok az ágyban, legalább abban legyek elég jó, hogy kiállok a testvéremért. Hirtelen abbamaradt Beethoven kilencedik szimfóniája, és Miss Schwartz ideges hangja váltotta fel. 

- Amennyiben Miss Larson nem hajlandó hozzálátni a próbáláshoz, haladéktalanul hagyja el a termet! - Brandon ajkaira "úgyse mered megtenni" típusú vigyor költözött, és már le is engedte a karjait, várva arra, hogy át kell fognia engem a koreográfia miatt, én azonban vetettem rá egy utolsó, gyilkost mosolyt, mielőtt sarkon fordultam volna, és kivonultam a táncóráról. Döbbent csendet hagytam magam mögött, se a tanárnő, se az osztálytársaim nem szólaltak meg. Jobb is így. Miután becsukódott mögöttem az ajtó, lerogytam a földre. A tütü szétterült körülöttem, és a hideg kő kegyetlenül csípte meztelen lábszáramat. Nem Brandon miatt voltam dühös, bár határozottan közrejátszott az előző kis jelenetben, hogy kihasználta a húgomat, és most meg idejött jópofizni, a kiakadásom oka leginkább az a rohadt szerelmi életem volt, ami elméletben intenzíven létezett, gyakorlatban azonban kimerült egy elcseszett kis homlokpusziban. Ha nem vagyok elég jó Benett-nek, miért nem mondja meg? Értem én, hogy jó érzés neki, hogy van egy biztos pont az életében, de ez sokkal inkább tűnik barátságnak és ragaszkodásnak, mint szenvedélyes első szerelemnek, amilyenre az esetemben igény lenne. A legrosszabb pedig az az egészben, hogy mindeközben annyiszor gondolok Sebastian Reynolds-ra, ami már tényleg egészségtelen. Azóta nem láttam, hogy az első napon idejött volna, és Maggie-től sem mertem megkérdezni, mi van vele. Olyan volt ő, mint egy drog. Attól voltam erős, hogy távol tartottam magam tőle, de az olyan holtpontjaimon, amilyen a mostani is, minden porcikám kiáltott érte. Azért, hogy zsírtól csicsogó hamburgert együnk, aztán másszunk fel illegálisan egy torony tetejére, és vessük bele magunkat a jéghideg és borzalmasan veszélyes Temzébe, hogy végül menekülhessünk a biztonsági őr elől. Igen. Titokban talán ilyen életre vágytam. De közben ott csillogott előttem a tánc is, a lehetőség, ami kiskorom óta vonz. Hogy táncos legyek. Olyan, aki szerepel az előadások prospektusában, aki bejárja a világot, és a társulatok kapkodnak érte. A baj már csak az, hogy a kettő nagyon nem összeegyeztethető. Kinyílt a terem ajtaja, és Brandon lépett ki rajta. Kihallatszott a zene ritmusa, meg persze Miss Schwartz kiabálása is. Brandon letelepedett mellém, és épp leüvöltöttem volna a fejét, hogy vonszolja el a hátsóját innen, amikor megszólalt.

- Szerettem a húgodat. - sóhajtotta. Felé kaptam a fejem. Elmosolyodott, de továbbra is a szemben lévő öltözőszekrényeket bámulta. - Mi van, mit hittél? Hogy beveszem azt a baromságot Jennifer Lawrence-ről? 

- Legalább megpróbálhattad volna elhinni. - motyogtam.

- Amikor megtudtam a vezetéknevedet, ami, lássuk be, egy osztályon belül nem nehéz, azonnal összeállt a kép. Tudod, hogy miért voltál annyira ismerős. Nagyon hasonlítasz Claire-re. 

- Egy seggfej vagy.- jelentettem ki mindenféle kertelés nélkül. Brandon a fejét a falnak döntötte.

- Fogalmad sincs, miért szakítottam vele. - jegyezte meg.

- Nem is érdekel. - szúrtam közbe. - Átverted őt. Még csak tizenöt éves. - tettem hozzá. Brandon bólintott.

- Tudom. Hidd el, az utolsó dolog, amit valaha akartam, hogy megbántsam őt. Fontos nekem, hallod? Nagyon fontos. - rám nézett, szinte teljesen elvesztem a szemeiben. Egek, Brandon White valamiféle gyógyír lehet az összetört szívű lányoknak. 

- Akkor miért nem vagy vele? - kérdeztem, ügyelve, hogy ne remegjen a hangom.

- Nehézkesen lenne kivitelezhető egy 200 km-ről működő távkapcsolat, nem gondolod? - hunyta le a szemét.

- A nővérem szerint júniusban dobtad ki. Egy csodás nyarat tölthettetek volna együtt. - emlékeztettem. Brandon a fejét rázta.

- Egyszer úgyis megértesz majd. 

- Ne reménykedj benne, seggfej. - biccentettem.

- Figyelj. - vett egy mély levegőt. - Elfogadom, hogy dühös vagy rám. Megérteni nem tudom, mert, egyrészt, nem tudod, miért szakítottunk, másrészt, nincs közöd a kapcsolatunkhoz. De nem akarom, hogy ez a közös munkánk rovására menjen. 

- Nem akarok veled dolgozni. - fontam össze magam előtt a karjaimat, folytatva a megsértődött kislány szerepét. Brandon kifújt egy adag levegőt, és beletúrt a hajába.

- Jesszusom, te pont olyan vagy, mint Claire! - motyogta. - Oké, tudod mit? Kössünk egyességet. - javasolta. Összeráncolt homlokkal néztem rá. - Te normálisan állsz a Pas De Deux-höz, én pedig megteszek neked bármit, amit csak szeretnél. - átváltoznál, mondjuk, Benett Carson-ná, hogy megkérdezhessem tőled, mennyire vagyok rossz szerető? Na várjunk csak. 

- Már van is egy ötletem. 

- A tekintetedből ítélve félnem kellene. - húzta el a száját Brandon. 

- Az ötlet beteges, de ez az ára a Pas De Deux-odnak.  - ördögi kacajt akartam hallatni, de az mégiscsak túl sablonos lett volna.