Idegesen ücsörögtem abban a kávézóban, ahol a legelső, igencsak félresikeredett randinkat eltöltöttük.

Na jó, abban az időszakban mindennél jobban utáltam Benett Carson-t, és csak azért mentem el a randira, mert Celine megfenyegetett.

Hiába, egy táncos haragjánál nem sok rosszabb dolog létezik.

Nem tudom, miért ezt a helyet választotta. Tegnap este írt egy sms-t, hogy elindult Kanadából, és ma délután kettőre jöjjek ide. Emlékezett rá, hogy ilyenkor csak fél egyig van órám. 

Bizonytalanul pillantottam körbe. Két óra egy perc. 

Az ajtó fölé szerelt kis csengő megszólalt, jelezve, hogy újabb vendég érkezett. Még csak oda sem nézek, mert az elmúlt hét percben folyton a bejáratot lestem, remélve, hogy Benett hamarabb érkezik néhány perccel. Szokásához híven azonban, inkább késett egy percet, mintsem, hogy korábban jött volna. Merthogy ezúttal az ő felbukkanását jelezte az a nyavalyás csengő.

Odajött az asztalhoz, amit kiválasztottam, és leült velem szembe. Némán megdicsértem magamat, amiért egy ablak melletti, eldugott kis helyre ültem. Kicipzárazta a dzsekijét, és rám emelte sötét szemeit. Nagy levegőt vettem, és én is rá pillantottam. Megpróbáltam belesűríteni mindent. Azt, hogy mennyire megbántott a nyáron. Hogy mennyire összezavart az utóbbi időben. Hogy mennyire fájt, hogy egy szót sem szólt a kanadai kiruccanásáról. Hogy mennyire nem tudom, mi a fene van most. 

- Sajnálom. - bökte ki pár perc elteltével. Elszakította tekintetét az enyémtől, és zavartan kezdte piszkálgatni a kabátja ujját. Úgy döntöttem, elég volt. Ne velem szórakozzon! Dühösen csaptam az asztalra. 

- Mit sajnálsz, Benett? - csattantam fel. - Hogy a nyarat, aminek a legjobbnak kellett volna lennie, elrontottad a tesztoszterontúltengésed helytelen kezelésével? Hogy kétségek között hagytál engem minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk? Esetleg azt, hogy hetek óta idegenként bánsz velem, amikor a közeledben vagyok? Netalántán azt sajnálod, hogy leléptél egy másik kontinensre anélkül, hogy egy árva szót is szóltál volna róla? Pontosan melyiket is sajnálod ezek közül, Benett? - szinte éreztem, hogy vérben forognak a szemeim. Benett lesütötte a szemét, és egy darabig nem reagált. Kezdett elég kínos lenni a helyzet, mert hát én magyarázatra várva meredtem rá, míg ő lehajtott fejjel bámulta a cipőjét az asztal alatt, ezért megragadtam a szék támlájára akasztott kabátomat, és mérgelődve álltam fel. - Nem is értem, minek jöttem ide. - motyogtam, és az ajtó felé indultam. Csak pár lépést tettem meg, mielőtt Benett utánam szólt volna.

- Az apám meghalt. - úgy torpantam meg, mint amikor kimerevítik a képet a tévén. Lassú, megfontolt mozdulattal fordultam vissza Benett felé. - Azért léptem le köszönés nélkül, és azért nem is jelentkeztem, amíg Kanadában voltam. - folytatta, továbbra is lehajtott fejjel. - Szívroham. - válaszolta meg fel nem tett kérdésemet. A francba. Két dolgot tehetek. Vagy visszaülök, megalázva ezzel magamat, ugyanakkor támogatva őt, vagy elsétálok, és fontosabbnak ítélem a büszkeségemet, mint az ő lelkivilágát. Akármi is történt köztünk, jobban mondva, nem történt, nem tehetem meg vele, hogy ilyen helyzetben magára hagyom. Ennyit a büszkeségemről. Visszaültem a helyemre, és a keze után nyúltam, ami az asztal tetején hevert. 

- Nagyon sajnálom, Benett. - simogattam a kézfejét. A fejét rázta.

- Bement dolgozni, és egyszer csak... hopp. Vége. Összeesett a folyosón. Egy kibaszott folyosón halt meg! - felemelte a fejét, és egyik kezét kiszabadította az enyémből. Idegesen, könnyektől csillogó szemmel masszírozta a halántékát. - Anya nagyon ki volt borulva, és nem hagyhattam magára. Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem, Milli, annyira sajnálnom! - alig hittem a szememnek. A nagy Benett Carson, minden nő álma, a brit vízilabda-válogatott sztárjátékosa, a srác, aki az első szerelmem, egy kávézóban ült velem szemben, és sírt. Potyogtak a könnyei, mint egy kisgyereknek. Lehunytam a szemem, egyszerűen még nézni is rossz volt. Megszorítottam a kezét, jelezve, hogy én mellette állok. - Egy idióta voltam, tudom. - elvette tőlem a másik kezét is, és a tenyerébe temette az arcát. -És ha nem akarsz többet szóba állni velem, teljesen rendben van, megértem. - motyogta. Az arcához nyúltam, elhúztam a kezét a szeme elől, és a fejemet rázva válaszoltam. 

- Ne beszélj butaságokat! - kértem. 

- Azért jöttél el, mert szakítani akartál velem? - pillantott fel rám. Azt akarta, hogy őszinte legyek vele, ezt egyértelműen kiolvastam a tekintetéből. Újabb nehéz döntés. Valljam be neki, hogy tényleg véget akartam vetni a kapcsolatunknak, de most nincs szívem kidobni őt, vagy hazudjam neki azt, hogy minden rendben van köztünk? 

- Válaszokra vágytam. - mondtam végül. - Azért jöttem el, mert tudni akartam, miért nem szóltál, mielőtt elmentél volna. - ködösítettem.

- Meg arra is kíváncsi vagy, hogy miért viselkedtem veled úgy. A nyáron is, meg most is. - egészítette ki. Bár valóban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, nem tehettem meg vele, hogy a saját, elhanyagolható problémáimat helyezem előtérbe. Ő az apját veszítette el, én meg, lényegében semmit. Azt hiszem. 

- Az ráér. - legyintettem. - Te hogy vagy? - néztem mélyen a szemébe. Benett elkapta a tekintetét, de összekulcsolta az ujjainkat. 

- Azt mondtam neki utoljára, hogy sosem szeretnék olyan apja lenni a gyerekemnek, mint amilyen ő volt nekem. - annyira fájt ezt hallanom, hogy még nekem is könnyek gyűltek a szemembe, holott még csak fotót sem láttam soha az apjáról. - Nagyon szenvedélyes volt, és maximalista. Ezt pedig rám is kivetítette. Azt hittem, rosszat akar nekem. - lehunyta a szemét, és megrázta a fejét, mintha csak a mozdulat hatására kiűzhetne néhány rossz gondolatot onnan. - Haragudtam rá, amiért épp akkorra szervezett nyaralást, mikor a szünetben Kanadában voltunk, és be akartalak neki mutatni. Haragudtam rá, amiért egyáltalán elfogadta azt az állást Kanadában. Haragudtam rá, amiért szemrebbenés nélkül képes volt itt hagyni engem. És mérhetetlenül haragudtam rá, amiért mindenki hibátlannak tekintette ezt a döntését, rajtam kívül. Mindig az árnyékában kellett élnem, mindenki hozzá hasonlított. Azt mondták, sosem leszek olyan jó semmiben, mint apám a munkájában. Elvégre őt Kanadába is elhívták dolgozni! És én mit csinálok? Dobálgatok pár labdát a medencében úszkálva. Hogy a francba léphetnék én az ő nyomdokaiba? Mert ő egyszerűen tökéletes. Vagyis, csak volt. - zavartan elvette tőlem az egyik kezét, és a hajába túrt. 

- Sajnálom, hogy nem találkozhattam vele. - suttogtam. Benett rám emelte szomorú tekintetét. Bár a szavai súlyosak és szarkasztikusak voltak, kiéreztem a belőlük áradó csodálatot. Benett imádta az apját, de a büszkesége nem hagyta, hogy mindez a felszínre kerüljön. Mert az olyan lett volna, mintha behódolna neki. 

- Én is. 

- Aj, fejezd már be! - ripakodott rá Celine Maggie-re. - Mégis hányszor találkoztál vele? Háromszor? - Maggie kisírt szemekkel pillantott a barátnőnkre.

- Apukám legjobb barátja volt! Amíg Európában laktak, majdnem minden hétvégét együtt töltöttünk! - szipogott Maggie indulatosan. A mi szobánkban ücsörögtünk hárman, és épp befejeztem a regélést a délutáni randimról. Maggie-nek csak annyi ragadt meg, hogy Benett apukája meghalt, akit ugyebár ő is ismert. 

- De akkor nem szakítottál vele? - tért vissza hozzám Celine. - Azért mentél el, hogy kidobd a francba! - emlékeztetett. Igen, valóban ez  volt az eredeti célom, de egy haláleset azért elég sok minden felülír. Főleg egy szakítást. Arról meg már nem is beszélve, hogy előző este Sebastian Reynolds képes volt megcsókolni. Ez természetesen kizárólag kettőnk titka, nem hiányzik, hogy még több érv szóljon a szakítás mellett. Celine-t különben sem hatják meg az észérvek. 

- Meghalt az apukája. Nem tehettem meg vele, hogy még én is magára hagyom! - védekeztem azonnal. Celine előrehajolt, az ágyán ülve. 

- Amióta csak megy ez a huzavona kettőtök között, folyton kifogást keresel arra, hogy miért ne szakíts vele. - húzta össze résnyire a szemeit. - Jaj, most a karrierjére kell koncentrálnia, jaj, most elrepült Kanadába, jaj, most meghalt az apukája. - parodizált ki engem. Maggie elmosolyodott, úgyhogy végül is, nem bántam. - Az örökkévalóságig játszhatod ezt, Milli, de minden egyes ilyen alkalommal csak egy újabb lehetőséget teremtesz arra, hogy boldogtalan legyél. Tényleg ezt akarod? Várni, hogy mikor embereli már meg magát, és kezd el felnőtt emberként viselkedni, úgy, ahogy egy kapcsolatban az elvárható lenne? Ő nem a szőke herceg, mikor veszed már észre? - tárta szét a karjait ültő helyében Celine. 

- Csak mert neked nem ugyanazt jelenti a kapcsolat, mint nekem, lehetek boldog. - vetettem oda a szobatársamnak, holott tudtam, mennyire igaza van. - És eszem ágában sincs kidobni Benett-et akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rám. - jelentettem ki határozottan.

- Szüksége? - röhögte el magát Celine erőltetetten. - Tudod, hol van egy férfinak szüksége egy nőre? Az ágyban. De, mint tudjuk, Benett viszonylag kevés alkalommal jutott be a bugyidba. -aú, ez övön aluli volt. Már egy éve vagyunk szobatársak Celine-nel, de még sosem vesztünk össze igazán komolyan. Most azonban úgy éreztem, szándékosan bánt meg engem. Felálltam, és dühösen az ajtó felé indultam. Menet közben felkaptam az ágyam végéhez ledobott sporttáskát, és meg sem álltam a földszinti próbateremig. Egyszerűen túl sok volt ez az egész. A tesóim továbbra sem állnak szóba velem, Benett apukája meghalt, nem tisztáztuk a kapcsolatunkat, ráadásul még Sebastian is rendesen bekavart. Nem tudtam tovább a négy fal között tétlenül ücsörögni, muszáj volt lejönnöm kicsit kiereszteni a gőzt. Ahogy nagy lendülettel ráfordultam a próbateremhez vezető folyosóra, nekiütköztem valakinek. Az ilyen esetek általában azzal végződtek, hogy Sebastian-ba botolva rájöttem, menyire nem illek Benett-hez, és hogy egy utolsó senkiházi vagyok, amiért a barátomon kívül más srácok is az eszembe jutnak. És, lássuk be, a mostani helyzetet figyelembe véve a legkevésbé sem lenne kifizetődő beleszaladnom Sebastian Reynolds-ba. 

- Pont hozzád indultam. - mosolyodott el Brandon. Na, már csak ő hiányzott, de komolyan. 

- Hagyj békén. - épp kikerültem volna, hogy folytassam az utamat, csakhogy ő megragadta a csuklómat, és visszatartott. 

- Beszélnünk kell. - nézett mélyen a szemembe. Gyűlöltem, hogy ennyire jól nézett ki, de azt még jobban, hogy miatta utálnak a tesóim. 

- Beszélj a húgommal, ahhoz úgyis nagyon értesz. - rántottam ki a csuklómat az ujjai közül. 

- Ő kérdezte, hogy ismerlek-e. - mondta. - Hazudnom kellett volna neki? - ha lehet, még dühösebb lettem. Mit képzel magáról ez a majom?

- Miért, mit is csináltál pontosan? - ráncoltam a homlokomat, tettetve, hogy épp gondolkodom. - Ja, igen. - csettintettem egyet színpadiasan. - Azt mondtad neki, hogy lefeküdtünk. A te szótáradban mit is jelent a hazugság? Mert nálam ez a tökéletes példája. - fontam össze magam előtt a karjaimat. Brandon mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.

- Ő vette úgy le a dolgot, mintha lefeküdtünk volna. - hát, ezt igazán átgondolhatta volna még. 

- Két másodperc választ el attól, hogy akkorát behúzzak neked, hogy visszarepülj, egészen Miami-ig! - fenyegetőztem vonallá préselt ajkakkal. Brandon arcán meglepetés tükröződött. 

- Te honnan tudod...- sosem derült ki, hogy mit honnan tudok, mert mielőtt befejezhette volna, sarkon fordultam, és elrohantam, egyenesen Miss Schwartz irodájába. Remegett minden egyes izmom, de már nem az osztályfőnökömmel való találkozás hatására. Sosem éreztem még korábban, hogy ennél idegesebb lennék. Akkor sem, amikor felfüggesztettek, akkor sem, amikor a saját tánctanárom fenyegetett meg, és akkor sem, amikor a magánéletem állt a feje tetejére tavaly. Határozottan kopogtam be Schwartz ajtaján, és miután meghallottam, hogy "szabad", be is nyitottam. 

- Ó, Miss Larson. Foglaljon helyet! Már előmelegítettem önnek a széket. - mutatott az asztalával szembeni ülőhelyre.

- Igen, sejtettem, hogy ez benne van a bérleti díjban. - biccentettem. Bár majd' felrobbantam, halálosan élveztem, hogy szórakozhatok kicsit ezzel a banyával. 

- Mit tehetek önért, kapásból a második tanítási héten? - kulcsolta össze az ujjait az asztal tetején. 

- Szeretnék párcserét kérni. - böktem ki. Miss Schwartz a homlokát ráncolta. - Bonyolult családi szálak miatt nem igazán jövök ki Brandon White-tal. - magyaráztam. A "családi" szál azért kicsit túlzás, de a cél szentesíti az eszközt, vagy mi. Miss Schwartz zavartan köszörülte a torkát.

- Maga az eddigi legpofátlanabb tanítványom. - közölte rezzenéstelen arccal. 

- Köszönöm. - vigyorodtam el, mintha csak valami bókot hallottam volna. 

- És az egyetlen, aki ennyire nem tudja eldönteni, mit akar. - folytatta. - Tavaly is le kellett cserélnem a partnereit, kétszer is. Esedezett, hogy tegyem ki az akadémiáról Mr. Bart-ot, és most, hogy megkapta a harmadik párját, újabb cserét szeretne. Vagy komoly gond van magával, vagy ennyiszer ejtik pofára a férfiak. - csóválta a fejét. Akaratlanul is elröhögtem magam. 

- Nézze, Josh távozásához azért ragaszkodtam, mert jogtalanul esett el a lehetőségétől. - szúrós pillantást vetettem Miss Schwartz-ra, jelezve, hogy nem felejtettem el a tavalyi kis incidensünket. - Kyle pedig Celine partnere, aki egy hónap múlva megkapja a szerződését az olasz társulatba. Nem kaphatom vissza Kyle-t? - pillantottam reménykedve a tanárnőre. Miss Schwartz nagyot sóhajtva dőlt hátra. 

- Az akadémia elsődleges feladatai közé az is hozzátartozik, hogy alázatos, alkalmazkodni tudó diákokat neveljünk. Maga már egy éve akadémista, mégsem látom ezek közül egyiket sem magán. - dobolni kezdett az asztala tetején. 

- Arra nem gondolt, hogy maga végzi rosszul a munkáját? - pattantam fel. Miss Schwartz gúnyos mosollyal jutalmazta kirohanásomat. 

- A világ legkiválóbb társulatai kapkodnak a táncosaim után. Két kézzel, ahogy maga is láthatta. Gondolja, hogy velem van a baj? - vonta fel a fél szemöldökét. 

- Elgáncsolta volna ezeket a táncosokat, ha nem jövök rá, mit művelt. - válaszoltam, valamivel higgadtabban.

- Mert az élet nem kínál fel egyszerre több lehetőséget! - nevetett fel kényszeredetten. - Választanom kellett közülük.

- Nem közülük választott, hanem a pénz mellett döntött. - fontam össze magam előtt a karjaimat. 

- És mit szeretne most tenni? - állt fel már ő is. - Megint megzsarol? 

- Nem. - szögeztem le gyorsan. Így is elég nagy bűntudatom volt a tavalyi kis magánakcióm miatt. - Én csak egy új Pas De Deux-partnert szeretnék, akinek semmi köze hozzám, vagy a családomhoz. - sóhajtottam. Nem is értem, mit keresek itt. Miss Schwartz úgysem fog segíteni. Lételeme, hogy kicsesszen a diákjaival. - Tudja mit? - visszatoltam a széket a helyére. Mert hát úgy udvarias, nem? - Felejtse el. - megfordultam, és az ajtó felé indultam, mielőtt azonban kiléphettem volna, a tánctanárom utánam szólt. 

- Van egy jó kis módszer, ami hasznos tud lenni sokféle helyzetben. Őszinte beszélgetés a neve. 

- Mintha tudna maga bármit is róla. - válaszoltam elfojtott hangon, és már ott sem voltam.