- Te látod már? - nyújtogattam a nyakamat a Királyi Operaház lépcsőjén. Celine felsóhajtott, és felmutatta nekem a telefonját.
- Maggie megígérte, hogy ír, amikor ideérnek. 
- De már rég ide kellett volna érniük - ellenőriztem az időt, legalább ezredik alkalommal.
- Nem, Milli, nem kellett volna. Még csak húsz perce szállt le a gépe - a barátnőm sarkon fordult, és felbaktatott a bejárathoz. - Nem jössz? A bokád nem melegedik be magától az évzáróra, még akkor sem, ha Sebastian Nyálkirály Reynolds fél éve nem ontotta magából a fénysugarakat brit földön - a fejemet csóválva sétáltam oda Celine mellé.
- Azt hiszem, a végtelenül kedves modorod miatt lettem a legjobb barátnőd - jegyeztem meg. Celine átkarolta a vállamat, miközben beléptünk az Operaházba.
- Ó, nekem más tippjeim vannak.

Fél év. Ennyi idő telt el azóta, hogy akadémiai utolsó évem kellős közepén bejelentette a barátom, a srác, akire annyit vártam, és aki előtt annyi rossz döntést hoztam, hogy Bécsben abszolvál egy teljes szemesztert a gazdaságtudományi képzésén. Fél éve tört össze a szívem. Ez mégis más volt, mint addig korábban bármi. Ezúttal nem akartam hagyni, hogy az életem dominóként omoljon össze. Sőt. Azt sem akartam, hogy Sebastian olyan könnyedén kisétálhasson az életemből, ahogyan két évvel ezelőtt, azon a bulin beleszambázott. Igaz, hogy telefonszámla gyanánt egy közepes méretű Fekete-afrikai ország éves élelmiszer-fogyasztását kifizettem (mentségemre szóljon, hogy Rosie egyetemével többször részt vettem jótékonysági akción!), és Celine több alkalommal elküldött a francba, amiért "túl hangosan szkájpolok", de nem érdekelt. Tudtam, hogy Sebastian-ért, a kapcsolatunkért minden megéri, és végig ott lebegett előttem, hogy mindez átmeneti. Nem örökre ment oda. Haza fog jönni, itthon lediplomázni, és boldogan élünk együtt, amíg meg nem halunk. Ez egyszerűen nem történhet másképp. 

Az, hogy boldogan élek Sebastian-nal, tulajdonképpen csak egy embernek nem tetszett, mégpedig a potenciális sógornőmnek. És nem, nem a legjobb barátnőmre gondolok. Kat támadásba lendült, amint Celine visszatért, és elfoglalta az őt megillető helyet a kollégiumban. Először csak enyhe eszközökkel, mint Miss Schwartz, de később a koliigazgatóhoz ment könyörögni, hogy rakják ki a szobatársamat. A kis magánakciói sikertelenek voltak, Schwartz néha-néha megpróbálta megalázni Celine-t, csakhogy neki annyira kifejlett technikája és fizikuma volt, hogy abszolút immúnis volt az osztályfőnökünk mindenféle gyenge próbálkozásaira. Celine olyan gyakorlatokat is egyetlen apró izzadságcsepp nélkül csinált végig, amire a profi táncosok csak hosszú évek kemény munkájával, valamikor a karrierjük végén képesek. 
Azt nem tudom, hogy az én nevemet egyszerűen elfelejtette-e, vagy simán csak jobban bosszantotta, hogy Celine-en nem talált fogást, de az én cseszegetésemmel valahogy leállt. Pedig esküszöm, minden órája előtt beállítottam a telefonomon a hangrögzítőt, hogy végre legyen bizonyítékom ellene. De nem történt semmi. Nem szólt be, nem tett keresztbe, lényegében levegőnek nézett. Igaz, hogy ennek az volt a hátránya, hogy minden este, különösen a vizsgahéten Josh-sal, Celine-nel és Brandon-nal a termek valamelyikében kellett gyakorolnunk, és lényegében a barátaim tanítottak. Josh és Celine javítottak a technikámon, Brandon-nal pedig a közös koreográfiánkat táncoltuk el újra és újra, egészen addig, amíg már szinte szédültem a sok forgástól. És megérte: mindketten jeles minősítéssel végeztünk a Nemzeti Sportakadémia tánc szakján. Pontosan két nappal ezelőtt. 

Hogy a szerelmi szálak? Az egy egészen vicces történet.
Josh és Celine nem jöttek össze. Mármint, leszámítva azt az egy kósza alkalmat, mielőtt Celine elment Rómába. Josh randizgatni kezdett, élvezte az életet, de ezidág nem talált olyan komoly barátnőt, akit, mondjuk, nekem is bemutatott volna. 
Celine azonban megváltozott. Oké, nem gyökeresen, de azért már látom a szemében a szomorúságot, ha egy aranyos párt lát az utcán. Egyszer el is mondta, hogy már alig várja, hogy végre ő is beleszeressen valakibe. Úgy, ahogy az nekem megadatott Benett és Sebastian esetében is. Mert akármi is történt, igenis szerettem Benett-et. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, de az nem feltétlenül a mi hibánk volt. Utólag visszagondolva pedig nagyon is hálásnak kell lennem neki. Ő is egyike volt azoknak a nyomoknak, amik végül Sebastian-hoz vezettek. 
Brandon és Claire újra beszélgetni kezdtek. Sokat. Akárhányszor megálltunk próba közben, Brandon azonnal a telefonját nyomkodta, kábé ötezer hülyefejes fotót küldött rólunk a tesómnak, és amikor azt gondolta, nem figyelünk, felhúzta a pólóját, és a tükörben fotózgatta a kockás hasát. Nem tudom, pontosan hányadán állnak, mert Claire elpirulva kibekkelte a kérdést, de valamiért biztos vagyok benne, hogy Claire jövőre feltűnően sokszor látogat majd Londonba, anyáéknak természetesen velünk takarózva.
Rosie is összeszedett magának egy srácot az egyetemen (épp ideje volt a bunkó exe után), bár még csak képről láttam őt. Állítólag ma ő is eljön az évzáró nagy előadásunkra, ahol apával is először fog találkozni... Bízom benne, hogy apát a piruettjeim jobban lekötik majd, mint egy gyilkosság megtervezése. 
Maggie Celine-hez hasonló cipőben jár. Folyton azt mondogatja, hogy a vívók tíz per tízes testbe bújtatott mínusz ezer per tízes pasik, amit mindig igyekszek megcáfolni a bátyjára hivatkozva, de erre ő természetesen leint, és emlékeztet rá, hogy Sebastian már egy ideje nem vívó. Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni. Szóval, mi hárman lényegében ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Celine és Maggie azért kesereg, mert nincs senkijük, én pedig azért, mert az enyém ezerötszáz kilométerre van tőlem. 

- Oké, térj észhez, Milena! Ez a te estéd is. Úgy kell táncolnod, mintha ez az utolsó lehetőséged lenne rá - igazította meg a kontyomat Celine. Ő fehér ruhát viselt, és szólót táncolt, méghozzá a Hattyúk Tavából. Sokan ölni tudtak volna azért a szerepért, de én tökéletesen elégedett voltam a Dzsungel Könyvéből kapott karakteremmel, amit Brandon-nal kellett alakítanom. 
- Ez csak az én estém, Celine! - feleltem csillogó szemekkel.
- Ó, ugyan, azt hiszed, a bátyám komolyan gondolja veled? - buggyant ki a nevetés a mellettünk elhaladó Kat-ből.
- Lefogadom, hogy az elmúlt fél évben többet beszélt Milli-vel, mint veled - fonta össze maga előtt a karjait Celine.
- Nyilván, hogy a nyáron legyen valaki, akit gyorsan megdug, mielőtt visszarepül Bécsbe - Kat ördögi kacajt hallatott, majd sarkon fordult, és elsétált a sárga ruhájában. Úgy éreztem magam, mintha egy vödör vízzel leöntöttek volna. Celine szólásra nyitotta a száját, de a telefonom megelőzte. Annyi erőm sem volt, hogy megnézzem, ki keres. Celine kikapta a kezemből, és fogadta Maggie hívását. 
- Itt vagytok? - kérdezte Celine feszülten. Maggie válaszolt neki valamit, mire Celine így felelt: - Szuper. Üljetek be, mindjárt kezdünk - majd bontotta a vonalat, és a telefonomat az öltözőszekrényre rakta. - Hé - szorította meg a kezemet. Nem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogy Sebastian megint lelép. Megint elmegy. - Kat pszichiátriai eset. Csak azért mondta ezt, hogy felidegesítsen a fellépés előtt. 
- Milli, Brandon vár rád kint - kiáltott oda nekem az ajtóból Sophia, kezében egy szempillaspirállal. Celine intett neki helyettem is, majd megrázta a vállamat. 
- Össze kell szedned magad, hallod? Tényleg úgy akarsz emlékezni életed utolsó akadémista fellépésére, hogy a Nyálgép miatt idegeskedtél? 
- Nem - sóhajtottam. Igaza van. Kat csakis azért mondta ezt, hogy kizökkentsen. Magamra varázsoltam egy halvány mosolyt. - Megyek, beszélek Brandon-nal - indultam meg kifelé. Brandon az öltözővel szembeni falat támasztotta, már fellépőruhában. 
- Szia - köszönt mosolyogva. 
- Szia. Jól vagy? - dőltem neki én is a falnak. 
- Ugyanezt akartam kérdezni - nevette el magát. 
- Miért ne lennék jól? - kérdeztem, kissé hisztérikusan.
- Nem is tudom... Azt hiszem, csak érdekelt, hogy minden rendben van-e - vonogatta a vállát. A homlokomat ráncolva meredtem rá. - Ne már, nem érdeklődhetek csak úgy a lány hogyléte felől, aki életemben először megkért, hogy feküdjek le vele, és adjak szakvéleményt a szexuális képességeiről? - zavartan temettem a tenyerembe az arcomat. 
- Ezt tényleg sosem fogom lemosni magamról? - motyogtam. Brandon felröhögött. - Na jó, most komolyan - csóváltam a fejemet. - Mi van? - Brandon lesütötte a szemét, és tördelni kezdte az ujjait. 
- Azon gondolkodtam, hogy... Hogy ez az utolsó fellépésünk, mint akadémisták. Holnap kiköltözünk a kollégiumból, és... 
- És? - sürgettem.
- Csak reméltem, hogy barátok maradhatunk - akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. - Szépen vagyunk, én itt kitárulkozok neked, te meg kinevetsz. 
- Bocs, de annyira hiteltelen ez pont a te szádból. Sokan fizetnének azért, hogy barátkozhassanak veled. 
- Oké, hagyjuk - legyintett Brandon nevetve. 
- Figyelj - ragadtam meg a karját. - Claire és te jól kijöttök, nem? Nagyon úgy néz ki, hogy a húgom... Pasija vagy? - próbálkoztam óvatosan az információszerzéssel. Brandon kifújt egy nagy adag levegőt, de végül bólintott. - Látod? Esélytelen, hogy ne maradjunk kapcsolatban. 
- Celine Parks - kiáltotta el magát a folyosón egy fülessel és egy papírokkal felszerelt szervező. Celine kilépett az öltözőből, megigazította a szoknyáját, és kihúzta magát. 
- Hé! - szóltam utána, mielőtt elindult volna. Celine felém fordult. - Táncolj úgy, mintha ez az utolsó lehetőséged lenne rá! - kacsintottam. Celine megszorította a kezemet. Nem hazudok, ha azt mondom, egy könny csillant a szemében, amikor válaszolt. 
- Élmény volt ez a két év melletted, Milli - és kilépett a színpadra. Brandon megköszörülte a torkát. 
- Mi vagyunk a következők. 
- Tudom - bólogattam, gombóccal a torkomban. 
- Most sem kérdezhetem meg, hogy jól vagy-e? - nevette el magát újból, a szememből csorgó könnyekre célozva. Gyorsan letöröltem őket a kézfejemmel. 
- Azért sírsz, mert egyik Társulat sem keresett meg? - tűnt fel újból Kat mellettem. 
- Szerintem csak belegondolt, milyen élete lesz nélküled, és ezek örömkönnyek - közölte vele rezzenéstelen arccal Brandon, mire Kat kinyújtotta a nyelvét, és a színpad széléhez ment, hogy onnan figyelje Celine-t. - Tényleg - hajolt közelebb hozzám Brandon. - mi a terved ősztől? 
- Téged megkerestek? - kérdeztem döbbenten. Brandon bólintott. 
- A Royal Balett - azta. A Royal Balett. Az osztályunkból csak nagyon kevesen kaptak ott lehetőséget. Konkrétan csak Josh és Celine. Na meg, ezek szerint Brandon is. Egy küldöttjük ott volt a záróvizsgánkon, de állítólag nem volt elragadtatva. 
- Azt hiszem, én elkezdem az egyetemet, és mellette meghallgatásokra járok - vontam meg a vállam. 
- És Londonban maradsz? - kérdezte Brandon.
- Persze. Miért? 
- Hát, csak gondoltam talán te is elmész Sebastian után Bécsbe - ahogy ezt kimondta, újra görcs költözött a gyomromba. 
- Nem, ő most jött haza. Kint ül - böktem a közönség felé. Brandon bólintott. 
- Ja, bocs. Azt hittem, Bécsben marad. 
- Nem - jelentettem ki, olyan határozottan, hogy még én is elhittem. Időközben Celine zenéje lelassult és megállt. Újra megjelent a szervező. 
- Dzsungel Könyve, Milena Larson és Brandon White - olvasta fel a nevünket a kezében tartott papírról. Brandon-nal odaléptünk a függönyhöz, és megvártuk, hogy Miss Schwartz enyhe fintorral az arcán felkonferáljon minket. Mielőtt kiléptünk volna, Brandon a fülembe súgott. 
- Te voltál az eddigi legszörnyűbb Pas De Deux-párom - vigyorgott. Válaszként belefúrtam a mutatóujjamat az oldalába, aztán elindultunk. Annyit gyakoroltuk már ezt a koreográfiát, hogy egy sodró folyón libegő fatörzsön is képes lennék eltáncolni, csukott szemmel, alvás közben. Az első forgásomnál, szinte azonnal kiszúrtam a nézőtéren a családomat, Rosie barátját, mellettük pedig Maggie-t, Josh-t, és Sebastian-t. Ott ült, ugyanolyan lélegzetelállítóan festett, mint fél évvel ezelőtt, és mosolyogva nézte a színpadon táncoló barátnőjét. Csak egy másodpercnyi örömködést engedtem meg magamnak, a tánc hátralévő részében egy dologra koncentráltam. Hogy ez az utolsó fellépésem akadémistaként. Életem két legszebb, legmeghatározóbb évét töltöttem itt. És igenis méltóan fogok tőle elbúcsúzni. 
Tökéletes összhangban voltunk Brandon-nal, minden jól jött ki, még jobban is, mint a próbákon. Ráfeküdtem a zenére, nem volt rajtam semmiféle nyomás. Nem tartottam Schwartz megalázásától, nem érdekelt az osztálytársaim véleménye, nem kellett teljesítenem senkinek. Azon már túl voltam. Annak vége volt. Pont, mint a gimnazista (akadémista) éveimnek. Ez pedig egyszerre szomorított el, és szabadított fel soha nem látott mértékben. Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, amikor az utolsó lépéseknél nem sajgott a lábam vagy a hátam. Helyette sajgott a szívem. És arra nincs gyógyszer. 

- Milli! - szaladtak oda hozzám anyáék, amint kiléptem az Operaház halljába, immár átöltözve. Anya és apa öleltek át először, anya még sírt is. Rosie és Claire következtek, majd Maggie és Josh (aki a fülembe súgta, hogy még soha nem látott ilyen technikával táncolni). Két fiú ácsorgott mögöttük: Sebastian, és Zack, Rosie barátja. 
- Szia, Zack vagyok. Csodásak voltatok - nyújtott kezet a magas, barna hajú, világítóan kék szemű srác. Igaz, hogy csak Sebastian érdekelt ott, abban a pillanatban, de én is bemutatkoztam neki, és megköszöntem a dicséretet. És már Sebastian nyakában is voltam. Hála sportolói múltjának, könnyedén megtartott, és miközben hagyta, hogy kis híján megfojtsam, nevetve közölte, hogy én is hiányoztam neki. De ez több volt puszta hiánynál. Ez már majdnem felfalt engem. Amint eltávolodtunk egymástól, tüzetesebben is végigmértem, hogy biztosan minden testrésze a helyén van-e, és tényleg úgy néz-e ki, mint a webkamerán keresztül. Nem tudtam betelni vele, a szívem csordultig telt szeretettel, szerelemmel, hálával... De természetesen a fájdalom is mardosta. Ennyi volt. Többé nem vagyok a Nemzeti Sportakadémia tanulója. 
Beszélgetni kezdtünk, Brandon azonnal Claire mellé szegődött, anya a táncról kérdezett, Josh Rosie-hoz beszélt, Maggie hozzám, apa Josh-hoz, én pedig csak álltam köztük, néha fel-felnevettem, de valójában az járt a fejemben, hogy Sebastian nélkül nem volt teljes az életem. Mintha egy kis kirakós hiányzott volna belőle. De most már itt van. És nem megy sehová. 
- Sziasztok! - lépett oda hozzánk Celine. 
- Hol a tesód? - kérdezte tőle Maggie, a nyakát nyújtogatva. Celine nyelt egy nagyot, mielőtt válaszolt volna. 
- Dolga akadt. 
- És anyukád? - ráncolta a homlokát Josh. Celine lesütötte a szemét, erre már nem válaszolt. Maggie és én egyszerre öleltük át. Tudtuk, hogy a családja egyszerűen túl gazdag ahhoz, hogy foglalkozzanak a lányukkal, de egy évzáróra azért reméltük, hogy eljönnek. Főleg, hogy ez az utolsó volt Celine számára. 
- Celine, egy aranyos kis világítótorony melletti étteremben fogunk vacsorázni, mindannyian. Tarts velünk! - invitálta anya, apa pedig bőszen bólogatott. 
- Köszönöm, de nem szeretnék belerondítani a családi képbe - legyintett a barátnőm. 
- Abba mi már rég belerondítottunk - röhögte el magát Josh, és átkarolta Celine vállát. - Hé, gyere már! Lesz kaja, és én is ott leszek - mutatott végig magán. 
- Hát ez így egy-egy a pro-kontra listán - grimaszolt Maggie, mire Josh játékosan belebokszolt Maggie vállába. Sebastian ekkor súgott a fülembe. 
- Étterem egy világítótorony mellett? 
- Olcsóbb, mint a belváros - vontam meg a vállam ártatlanul. Sebastian nevetve puszilta meg a homlokomat. 
- Elnézést - köszörülte meg a torkát anya mellett egy csinos, kosztümös, szemüveges nő, mappával a kezében. - Maga Milena Larson, ugye? - nézett a szemembe. Zavartan bólintottam. - Üdvözlöm, Lucy O'Neil vagyok, fejvadász. A Royal Balett-nek épp olyan táncosokra lenne szüksége a következő évadtól, mint maga - hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Kinyitotta a mappáját, és elővett belőle egy névjegykártyát. - Hívja fel azt a számot! - ránk mosolygott, és magunkra hagyott. Maggie, Josh, Celine és Brandon reagált elsőként. 
- TE JÓ ÉG! - sikoltotta Celine, és a korábbi szomorúsága egyből elszállt, mert a nyakamba ugrott, és a lábait is átkulcsolta a térdemnél. Maggie, Brandon és Josh azt ismételgették, hogy "megvan, megvan, megvan", miközben ugráltak mellettünk. Én meg már annyira vigyorogtam, hogy megfájdult a szám, sőt, a könnyeim is kicsordultak. Amint a barátaim befejezték az örömködést, anya és apa öleltek át, és mivel anya úgy sírt, mintha legalábbis ráléptek volna a kislábujjára, én is rázendítettem. Mire Claire és Rosie kerültek sorra, már annyira bőgtem, hogy teljesen átáztattam a tesóim elegáns felsőit. Zack csak visszafogottan gratulált, tekintve, hogy alig tíz perce ismerkedtünk meg, Sebastian azonban széles mosollyal az arcán ölelt át, és pörgetett meg a levegőben. Láttam rajta, hogy boldog, és büszke rám, mégis azt éreztem, valami miatt feszült, és nem tud teljes szívéből örülni. Csak egy pillanat erejéig jutott ez eszembe, de az pont elég volt, hogy a kisördög beköltözzön a fejembe. 

- Állati sokat ettem - jelentettem be, amikor leültem a világítótorony tetejére. Sebastian is letelepedett mellém, és körbenézett a városon. Nem azonnal válaszolt, azt hiszem, igyekezett elraktározni a látványt. Rég nem találkozott vele. 
- Nagyon jó volt az étterem - helyeselt. - És imádom a családodat, oltáriak! - vigyorgott. 
- Tudod, Josh nyúlt bele véletlenül az akváriumba. Ő nem a vér szerinti rokonom. 
- A húgod szelfizett egy félig halott rákkal - emlékeztetett Sebastian. 
- Az igaz - húztam el a számat. Mindketten egyszerre nevettünk fel. - Szokatlanul csendes voltál ma. Lefárasztott az utazás? - kulcsoltam össze az ujjainkat. 
- Igen. De lenne itt még valami - köszörülte meg a torkát. 
- Baj van? - riadtam meg. 
- Állást ajánlottak Bécsben egy banknál. Kifizetnék a tandíjamat, ha ott diplomázok le - ahogy ezt kimondta, olyan érzésem támadt, mintha épp leszédültem volna a mélybe. 
- De ez neked nem gond, a szüleid ki tudják fizetni a sulidat Londonban, és itt is millió bank van, ahol dolgozhatsz - legyintettem. Ó, bár ennyi lett volna! 
- Milli, ez egy komoly fejlesztési bank. Nem hitelezéssel foglalkozik, annál sokkal összetettebb. Mire Londonban bekerülhetnék egy ilyenbe, legalább ötven éves lennék... - egyre nehezebben kaptam levegőt. Kat szavai ismétlődtek a fejemben. 
- Szóval gondolkozol az ajánlaton - eresztettem el a kezét. Sebastian nagyot sóhajtott. 
- Még nem döntöttem, nem akartam nélküled. Az előző alkalommal kész tények elé állítottalak, most nem teszlek ki ilyesminek. Csak azt akarom, hogy tudd, ez egy nagyon jó lehetőség, és tetszik nekem. 
- Sebastian, pár órával ezelőtt meghívást kaptam a Royal Balett-be - közöltem vele fojtott hangon. - Nem kérheted tőlem, hogy adjam azt fel azért, hogy Bécsbe mehessek veled. 
- Egyikünk sem kérheti a másiktól, hogy adja fel az álomlehetőségét, ami egyszerre pottyant az ölünkbe - válaszolt. 
- Tehát akkor most vagy enged valamelyikünk, vagy szakítunk, vagy újra a távkapcsolatok poklában találjuk magunkat? - összegeztem a lehetőségeinket. Sebastian lesütötte a szemét. - Oké, annyira már ismerem magunkat, hogy tudjam, mindketten el fogjuk fogadni az ajánlatokat - nevettem el magam keserűen. - A kérdés lényegében az, hogy együtt maradunk-e. 
- Milli, eddig is kibírtuk. Kéthavonta simán tudunk találkozni! - szorította meg a kezemet. Aha, kár, hogy egy egészséges kapcsolatban kéthavonta fordul elő, hogy pár napra nem látják egymást, nem pedig fordítva. 
- Oké - sóhajtottam. Sebastian megpuszilta a kézfejemet, átkarolta a vállamat, és megcsókolt. Megoldjuk, visszhangzott a fejemben. Megoldjuk. 

Sziasztok! :) 

Basszus, hogy én mennyire vártam már, hogy újra nekieshessek ennek a történetnek! Az elmúlt egy hétben négy vizsga kínzott halálra, és minden egyes tanulással töltött percben csakis az járt a fejemben, hogy mi legyen Milli-vel... 
A döntést pedig kicsit túlgondoltam. 
Merthogy, eszembe jutott egy esetleges folytatás... Szóval, ha igény lenne rá, jelezzétek valamilyen - bármilyen - formában, és nekiállok. Nem ígérem, hogy túl rendszeresen lennének részek (ezer bocsánat, főleg azoktól, akik azt hitték, vége a történetnek :(((( ), de egy gyenge három év alatt talán sikerülne befejezni, mint ezt :'D 
Remélem, mindenki összefutott a Jézuskával, sok bejglit evett, és még mindenkinek van fagyisdobozba bújtatott töltött káposzta a fagyóban :) 
Vigyázzatok magatokra, mindenkinek hiperboldog új évet! :) <3