Ha még mindig ugyanabba a gimibe járnék, ahová két éve, biztosan titkoltam volna, hogy ennyire várom a szeptembert. 

A nyár borzasztó gyorsan elszaladt, és kicsit - na jó, igazából homlokegyenest- másképp alakult, mint ahogy elképzeltem. Volt benne jó is, rossz is, de, azt hiszem, a mérleg nyelve inkább a rossz felé billent.

Az első hét, amit otthon töltöttem, fantasztikus volt. Kicsit szégyelltem magam, hogy tizenhét évre volt szükségem ahhoz, hogy jobban megismerjem a testvéreimet, illetve, hogy egyáltalán motivációm legyen erre. Kiderült, hogy sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltuk, és hirtelenjében két legjobb barátnővel gazdagabb lettem. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy van egy nővérem, akire számíthatok, aki idősebbként bármiben tud tanácsot adni, és egyengetni próbálja magánéletem rögös útjait, és egy húgom, aki felnéz rám, és kikéri a véleményemet, nagyjából mindenről. Egyszer beszaladt a szobámba két pólóval, és megkérdezte, melyiket vegye fel, pedig csak a városba készültünk fagyizni. Ez azonban többet jelentett nekem bárminél. Természetesen a szüleink is nagyon örültek neki, hogy a kis kakukkfióka végre megtalálta a helyét a családban. Szükségem volt erre az évre Londonban ahhoz, hogy rájöjjek, ki is vagyok valójában, és mit is akarok pontosan. Voltak persze elképzeléseim, és harcoltam értük, de a kis csatáim közel sem voltak olyan sikeresek, mint azok, amiket tavaly szeptember óta vívok folyamatosan. Mert már konkrétumok lebegnek a szemem előtt. Bekerülni egy társulatba, és addig táncolni, amíg lábra tudok állni.

A július csodálatosnak ígérkezett. Egy teljes hónap, körbeutazva a világot Benett Carson-nal? Még szép, hogy igen! Nagyon meglepett anya és apa engedékenysége, amikor beleegyeztek, hogy a barátommal tartsak a meccseire, de inkább nem tudakoltam meg a döntésük okát, egyszerűen csak élveztem. 

Eleinte tényleg klappolt minden, aztán egyre kevesebb időnk jutott egymásra, és Benett egyre fáradtabb volt a mérkőzések között. Napi egy-két edzésük volt, komolyabb tétmeccsek előtt még négyre is felugrott ez a szám. A köztes időket előszeretettel töltötte a csapattársaival, amiért egyáltalán nem hibáztattam, elvégre, ők a barátai, és fontos a csapatszellem, vagy mi. 

Kanadában végül nem jött össze a szülőkkel való találkozás, mert a két napot, amit mi ott töltöttünk, Benett szülei valahol vidéken. Bár azt mondta, hogy jól van, és nem érdekli a dolog, meg hogy már megszokta, láttam rajta, hogy megviseli a szülei viselkedése. Szerettem volna segíteni rajta, és jól leüvölteni az anyukáját meg az apukáját, amiért ennyire magasról tojnak az egyetlen fiuk fejére, tudtam, hogy ehhez nincs jogom. Nem szabad beleszólnom az életükbe, de a véleményem azért megvan. 

Szóval, épp Franciaországban állomásoztunk, néhány kilométerre Marseille-től, amikor elegem lett. Hetek teltek el az utolsó közös esténk óta, legtöbbször késő este esett be a hotelszobákba, általában némi alkoholos befolyásoltság alatt, mindig túl fáradt volt a közös programokhoz, vagy akár egy beszélgetéshez is, és igazából csak az éjszakákat töltöttük együtt. Mármint, egymás mellett alva. 

Szexről nem volt szó.

Ja, szó nem volt róla, ment az magától is. Nos, igen, utólag visszagondolva borzasztó elhamarkodottan döntöttem. Ha volt valami jó júliusban, akkor az az volt, hogy bebizonyosodott, Benett Carson tényleg szeret engem. Talán kissé háttérbe szorított a szezon miatt, de amikor olyan helyzetbe kerültünk, legalább hetvenszer megkérdezte, hogy biztosan akarom-e, és ha szólok neki, leáll. Nem szóltam. Nem is akartam. És most sem bánom. Egyszerűen csak az jár a fejemben, hogy mennyire spontán történt az egész, és ha kicsit jobban átgondolok néhány dolgot, talán több érvet tudtam volna felsorakoztatni a "pro" oszlopba. De nem csinálnám vissza, semmi esetre sem. Az az este volt a legjobb az egész nyár alatt.

A marseille-i meccs napján aztán végleg betelt a pohár. Előző este is későn ért vissza a szobába, és elég csapzottnak tűnt. Nem kérdeztem tőle semmit, mert szinte a feje sem ért le a párnára, és máris elaludt. Még akkor összecsomagoltam, és lefoglaltam egy repülőjegyet a következő Londonba induló járatra. 

A döntésemet nem szakításnak szántam, és reméltem, hogy Benett sem veszi annak, de egyszerűen muszáj volt kiszakadnom ebből az egészből. Nem akartam tudni, milyen élete van Londonon kívül, nem akartam látni minden este későn hazaérni, legtöbbször mámoros hangulatban, és nem akartam végignézni, ahogy napról napra egyre többet edzenek némi eredmény elérése érdekében. Próbáltam a vízilabdát a tánchoz hasonlítani, ahhoz, amit én érzek egy-egy fontosabb bemutató vagy vizsga előtt, de egyszerűen nem ment. A vízilabda-válogatott nem az akadémiai táncszak, és kész. 

Benett egyből kétségbeesetten hívott fel, ahogy eltűntem, és a cuccaimat sem találta. Nem terveztem hagyni neki, hogy "szenvedjen", és nem akartam, hogy szakításnak vegye a húzásomat, ezért felvettem a telefont, és elmondtam neki, hogy most fontosabb a karrierje, koncentráljon arra, és erre az időszakra jegeljük kicsit a kapcsolatunkat. Én is szerettem volna a barátaimmal és a testvéreimmel törődni, neki is jelentős meccsek következtek, így nem ellenkezett. Minden nap beszéltünk, leírtuk, hogy minden rendben van, és alig várjuk, hogy találkozzunk, de nem telefonáltunk, nem beszéltünk rendesen. Az egész olyan... szokatlan volt. A legjobban mégis az ijesztett meg, hogy bár volt egy-két mélypontom, tökéletesen boldogultam Benett nélkül is. Persze hiányzott, és néha elszontyolodtam, amikor kéz a kézben sétáló párokat láttam, mégis éltem tovább az életemet. Meggyőződésem volt, hogy remek döntést hoztam, amikor hazautaztam Franciaországból, és a barátaim mélyen egyetértettek velem.

A spanyolországi nyaralásunk is nagyon jól sikerült, Claire, Rosie és én kerültünk egy szállodai szobába, anya és apa a mellettünk lévőbe. Éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, anya milliószor megkérdezte, hogy mégis honnan van ennyi témánk, elvégre a nyár elejét is ugyanezzel töltöttük. Minden nap a tengerparton süttettük a hasunkat, és egyetlen napot voltunk hajlandóak feláldozni a művelődésért. Anyáék aztán váratlanul megleptek: mivel augusztus végén van a születésnapom, az utolsó előtti estén egy köteg jeggyel állítottak be a szobánkba, és megkértek minket, hogy öltözzünk fel, mert a Barcelonai Kortárs Balett előadása egy óra múlva kezdődik. Majd' kiugrottam a bőrömből, és határozottan kijelenthettem, hogy ez volt életem eddigi legcsodálatosabb születésnapi ajándéka. Maggie, Celine és Josh a szünet utolsó hetében utazott el hozzánk, és három napig voltak nálunk. Természetesen velük is kellőképpen megünnepeltük a születésnapomat, Maggie-től és Celine-től egy méregdrága balettcipőt kaptam, amit közösen vettek nekem, és amit én sosem engedhetnék meg magamnak. Josh egy könyvvel lepett meg, ami a balett történetét írja le az ókortól kezdve egészen a huszonegyedik századi művészekig. Nagyon-nagyon tetszett, és borzasztó hálás voltam nekik, amiért egyáltalán eszükbe jutott, hogy születésnapom volt.

Merthogy igen, ez a tizennyolcadik volt.

Benett aznap hívott fel először a felszívódásom óta. Éreztem a hangján, hogy ideges, de nem tudtam eldönteni, hogy ezt én váltom-e a ki belőle, vagy a meccsek miatt stresszes. Lényegében megköszöntött, elmondta, hogy nagyon hiányzom neki, és alig várja, hogy újra találkozzunk. Ezzel én is így voltam, úgyhogy tűkön ülve vártam végre augusztus utolsó napját, hogy anyáék visszaköltöztethessenek a fővárosba.

A húgom megígértette velem, hogy havonta legalább egyszer hazajárunk majd Rosie-val. Ó, igen. A nővérem végre elhagyhatja hőn szeretett szülővárosát, és ő is a londoni lakosság számát gyarapítja majd. Kiderült ugyanis, hogy a londoni egyetemre vették fel, ahol pedagógiát fog tanulni. Korábban bőszen kinevettem volna, ha közli, hogy gyerekekkel akar foglalkozni, de ahogy egyre jobban megismertem, rájöttem, hogy jobb nevelőt nem is kívánhatna az ember Rosie-nál. Rajz-matek szakos tanár lesz belőle, én speciel azt sem tudtam, hogy szeret rajzolni. Na, ez az, ami vérciki. Természetesen megegyeztünk, hogy folyamatos kapcsolatban leszünk, és amikor csak tudunk, találkozunk. A hazautazásokat pedig egyértelműen közösen tervezzük. Amikor beszálltunk a kocsiba, és London felé vettük az irányt, két lány csomagjaival felpakolva, Claire elpityeredett. Tavaly csak engem kellett elengednie, amikor igazából még nem is volt szoros a kapcsolatunk, most azonban mindkét nővérét elkapta a mókuskerék, és ki tudja, mikor lesz lehetősége csatlakozni hozzánk.

Amikor beléptem a Nemzeti Sportakadémia hatalmas aulájába, olyan nyüzsgés fogadott, ami régi, szép emlékeket idézett fel bennem. 

A recepciós pultnál legalább egy évfolyamnyi sportoló tolongott, bőröndökkel és táskákkal felrakodva. Meg sem próbáltam odanyomulni, egyértelmű volt, hogy esélyem sincs.

- Milli! - ismerős hangot hallottam a hátam mögül, és amikor megfordultam, Josh-t láttam közeledni. Vagy egy tucat elsős hátára sózott rá, jelezve, hogy utat kér, egy másik tucat másodikost meg átugrott, amikor elérte a tömegnyomor epicentrumát. 

- Szia. - ejtettem le a vállamról a kisebbik táskámat. - Te hogy kerülsz ide? - meredtem rá értetlenül. Josh elröhögte magát.

- Bejöttem, hogy üdvözöljelek titeket. Plusz, az én lakásom pár utcányira van. - intett az utca felé. 

- Nana! - emeltem fel a mutatóujjamat. - Az még mindig a Royal Balett lakása, amit kiadtak neked. 

- Egyedül lakom benne, és külön helyiségben van a WC meg a konyha. Szerintem az egy saját lakás. - javított ki morfondírozó arccal Josh. - Találkoztál már a hercegeddel? - süllyesztette a zsebébe a kezeit. 

- Benett csak pár nap múlva jön vissza Londonba. - legyintettem.

- Az, hogy ezt ilyen könnyedén veszed, csak megerősít abban, hogy a herceged tényleg az a fazon, akire most gondoltam. - veregette meg a vállamat Josh. Összeráncolt homlokkal meredtem rá. - Ugyan, Milli. - nevette el magát. - Az akadémián a falnak is van füle. - rám kacsintott. Hogy mi? Ezzel most arra célzott, hogy hallották az évzáró utáni kis csevejünket? Összerezzentem az emlék hatására, de sikerült annyi lélekjelenlétet összekaparnom, hogy válaszoljak neki.

- Sebastian már nem ide jár. - szűrtem a fogaim között.

- De a húga igen. És a másik is ide fog, amint megtudja, hogy felmondtak neki Olaszországban. - vigyorodott el. 

- Rossz ember vagyok, amiért nincs lelkiismeret-furdalásom Kat miatt? - húztam el a számat.

- Édesem, Kat éppen elég embert csinált ki ahhoz, hogy senkinek ne legyen lelkiismeret-furdalása, miután keresztbe tesz neki. - nyugtatott meg Josh.

- Ez a hely katasztrófa. - hajította le a lábunk mellé a csomagjait Celine. Félresöpörte a szeméből a haját, és megköszörülte a torkát. - Sziasztok.

- Szia. - mosolyogtam rá a szobatársamra, és a bőröndök hada felett odahajoltam hozzá, hogy megöleljem. 

- Halihó. - Josh idegtépő vigyort öltött magára. 

- Na, ez az, ami kicsit sem hiányzott. - bökött felé Celine. - Maggie hol marad már? - forgott körbe Celine.

- Szerintem itt van valahol. - mutattam körbe. Celine egy vállrándítással elintézte Maggie ügyét. 

- Na és, készen állsz a végzős évünkre? - lökte meg egy kicsit a vállamat.

- Engem miért nem kérdezel? - vágta csípőre a kezét tetetett sértettséggel Josh.

- Mert már nem vagy az akadémia tanulója. - vetette oda neki Celine.

- Igenis az vagyok! Be kell jönnöm vizsgázni, és érettségizni is! - ellenkezett.

- Te szegény. - biggyesztette le az ajkát Celine. 

- Látom, a hisztis picsaságodat nem hagytad el a nyáron. - vitázott Josh.

- Te meg csak kilókat szedtél fel, jó modort nem. - vetette ellen Celine. A zsigereimben érzem, hogy ez még az előzőnél is fantasztikusabb év lesz.