- Itt szállj le!- mutatott rá a fiú egy kis erdőre.
Lassan leereszkedtem a földre, és óvatosan letettem a kisfiút a hátamról. Könnyebb volt mint hittem. Az üres szemeivel tekintett rám a kisfiú, a fekete haja néhol bele is lógott a szemébe. A ruhái piszkos és néhol szakadt volt. Biztos árva lehet.

- Köszönöm hogy segítettél nekem. Az én nevem Richard. A tiéd?

- Lily.

- Remek. Kérdeznék tőled valamit. Milyen gyorsan tudsz repülni?-komoly szemekkel nézett rám Richard.

- Kb. 80 km/h-val de nem túl sokáig. De ahhoz szükségem van a szemüvegemre.
- Rendben. Lily elvinnél engem a távoli tengerhez? Tudom hogy ez most hirtelen jött, és már lebuktattalak, veszélybe leszel, de szükségem van a...

- Rendben!

Közbe vágtam Richard mondandójába, aki teljesen értetlenül nézett mosolygó arcomra.

- Mi? Nem is érdekel hogy miért kell oda mennem? Vagy hogy ránk fognak vadászni, és lehet hogy sokszor éhezni is fogunk?

- Nem.

- Miért? Nem értelek. Megbuggyantál vagy mi?

- Nem, teljesen jól vagyok. Mindig is elakartam menni a tengerhez, de eddig soha sem volt rá alkalmam. Minden nap csak unatkozok, legalább lesz egy kis izgalom az életemben. Plusz előbb vagy utóbb elfogod majd mondani az okot, hogy miért mész oda.

- Igaz. Akkor...mit kérsz cserébe?

- Semmit.

- Na ne szórakozz velem! Csak van valami amire vágysz.

- Nincs. Tényleg.

Richard elejtett néhány sóhajt, majd rám tekintett.

- Figyelj, amikor megérkezünk az uticélomhoz, megígérem teljesítem az egyik kívánságodat.

- Mint egy dzsinn?! - felragyogott szemmel kiáltottam fel, amit Richard azonnal lecsillapított.

- Nem, dehogy is! Nem vagy én dzsinn! Mi vagy te nyolc éves?

- Nem, csak 16.- a válaszomat hallva, Richard a homlokára ütött.

- Mindegy. Akkor megegyeztünk?- nyújtotta felém a kezét, amit boldogan el is fogadtam.

Már csak egy dolog maradt hátra. Összecsomagolni. Megbeszéltük, hogy az éjszaka közepén felrepülök a város felett, és berepülünk a szobám ablakán, amit mindig ezekre az esetekre hagyok tárva nyitva. Éjfél környékén be is repültünk a szobámba, és nekikezdtünk a pakolásnak. Richard ámultan nézett körül a lakásomban. Egy hatalmas felhőkarcoló legtetején lakunk, mivel az egész épület az anyukámé.

- Nem is mondtad, hogy ilyen gazdagok vagytok. Csodálatos ez a ház.

- Nem vagyunk annyira gazdagok.

- Persze...sok ideig egy dobozban sínylődtem. Ez szinte már egy hotel. De ha ennyire jól éltek miért nem mész el a tengerhez? Simán megtelhetnéd.

Hirtelen lefagytam. Az emlékeimet próbáltam taszítani, ezért témát váltottam.

- Éhes vagy? Ha szeretnéd csinálhatok neked valami kaját. Ráérünk, van még két-három óránk mielőtt elindulunk.

- Oké, de nem fognak haragudni a szüleid.

Elkezdtem készíteni a spagettit a tűzhelynél, és próbáltam csendben lenni.

- Hahó! Hallasz?

- Igen. Hallak. Anya sokáig dolgozik. Ilyenkor nem is jön haza. Apa pedig már rég elköltözött innen.- válaszoltam neki teljes nyugodsággal.

- Értem....

A csend átvette az uralmat a hangulatunk fölött. Gyűlölöm az ilyen csendet.

- Kész a spagetti! Tessék. – vidáman raktam elé az ételt, amit meg is köszönt és azonnal be is falta.

Átöltöztem megfelelő ruhába, egy kistáskába elraktam csak a legszükségesebb dolgokat: gyufa, pulcsi, takaró, étel ami tartós, zseblámpa, és egy kis kulacs víz.

Sajnos csak kis táskába pakolhattam, Richardnak kell felvennie hátára, mivel ő a hátamon lesz. Richardnak adtam ruhákat, és az ablak felé tartottunk amikor eszembe jutott valami. Besiettem a szobámba a borítékolt levélért, ami letettem anyukám ágyára. Richard az ajtófélfából nézett, folyamatosan minden mozdulatomat figyelte. Gondolom nem bízik még bennem.

- Mehetünk?- bólintottam Richard kérdésére.

Felkaptam őt a hátamra, hátra se nézve kirepültem a kiscsöpséggel a hátamon. Felvettem a síszemüvegemet, felálltam az ablakpárkányomra. A hideg levegő csípte az arcomat, az utcákon síri csend uralkodott. Legalább nem lát meg minket senki. Hátra se nézve, ugortam ki az ablakon az új életem felé.

Mert nem fogok visszatérni...