1
Körülbelül már egy éve tudok repülni. Kitapasztaltam hogy mennyi a max sebesség amit kitudok hozni magamból. Ha síszemüvegben vagyok és valami melegebb ruhába, akkor sokkal gyorsabb lehetek. Hiszen gondolnom kell a nagy erejű szélre. Maximum 80km/h-val tudok száguldani, de nem túl sokáig. A bőrömnek olyan a nagy sebességű szél mintha kés hatolna át a bőrömön. Mégis a magasban kapok bőven levegőt, de nem tudom mennyi a határ, nem is akarom kipróbálni. Sajnos csak ennyit tudok. De több mint a semmi.
Az első gimis évem után végre elkezdődött a nyári szünet. Tökéletes jegyekkel zártam le az évet. A suliban egy nagy bulit akart csapni az egyik osztálytársam, amire persze engem is meghívtak. Elkezdtem készülődni otthon, és egy aranyos nyári ruhát vettem fel. A narancs göndör hajamat kifésültem, egy pillanatra leállta és feltekintettem a tükörbe.
- Csak nem árt meg egy kis repülés? Van még 2 órám a buli elött.
Elindultam a földem felé ahol kreatívan búza terem. Repkedek néhányat, és vissza megyek mielőtt elkezdődhetne a parti.
A repülés számomra az élet. A madarak akik mellettem repülnek, láthatom a gyönyörű szárnyaikat, és a hajamba kapó szél megnyugtat. Sajnos ritkán tudok száguldani a maximum sebességemen, amit annyira szeretlek. Kitárom a karjaimat hogy átvágjam a szelet, vagyis inkább kergetem minden erőmmel. A hajam csiklandozza az a nyakam. A szél is már feltámadt. Elfelejtettem hozni hajgumit mint mindig. A búza tábla közepén, végigsimítottam a kezem az arany színű nővényeken, és a mámorító illatokat a szél is tovább vitte. A lábam fokozatosan elhagyta a talajt, a kezeimet az égfelé emeltem. Felfele szálltam a felhőkig, bár most vizes most nem akarok lenni, ezért most nem értem hozzájuk. Átfordultam a hátamra élvezni kicsit a levegőben a pihenést. A lemenő nap át színezte a felhőket narancssárgára, mintha a hosszú hajamat láttam volna a tágas égen. Az órám hirtelen jelzet néhány pityegéssel. Sajnos mennem kellett. A legfájdalmasabb érzés számomra, hogy újra érezhetem a talajt a lábam alatt.
Sajnos itt kell hagynom egy időre ezt a gyönyörű helyet. De remélem még a nyáron visszatérthetek ide. Egy utolsó mély levegőt vettem, ám egy hatalmas ütést éreztem a hátamon. Valami a hátamra csimpaszkodott. Hátra néztem és egy kisfiú volt. Az arcát ellepte a kosz, mégis olyan komolyan nézett rám.
- Lefognak lőni!
Kikerekedett a szemem azt se tudtam mit válaszolhatnék.
- Süket vagy?! Lefognak engem lőni a hatóságok, ha nem veszel erőt magadon!
- De...mit csinálhatnék?
Nem akartam felfedni magam senki elött. De asszem már az elején elbaltáztam, hogy idejöttem.
- Repülj! Sorstársak vagyunk! Mindent elmagyarázok csak repülj olyan gyorsan amennyire csak tudsz!
- Amennyire csak tudok?
Az ajkaim akaratlanul elmosolyodott. Urrá lett rajtam az a régi érzés ami már régóta hiányzott. Az adrenalin.
Hátra néztem a távolba, ahol minimum 10 fegyver katonát láttam. A fegyvereiket még nem kapták elő a lövéshez, úgyhogy van egy kis időnk elszökni. A hátamon csimpaszkodó kisfiú lábat megfogtam, és futni kezdtem.
Egy hírtelen elrugaszkodással, felrepültünk a felhőkig. Találtam gyorsan a felhőtengerben egy kis lyukat ahol feljebb tudtunk repülni úgy hogy ne kelljen átmenni egy felhőn sem. Így a felhőtenger eltakart minket a fegyveresek elől, de gondolom már nem térhetek vissza ugyanúgy mint eddig. Tudják már hogy selejt vagyok.
De most hogyan tovább?
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top