4.

Sven egyenesen állt a tetőn. A fenébe, erre nem gondolt, hogy hiába él egyedül, feltűnést kelt, ha zajt csap. Ez falura is igaz, nem csupán a lakótelepekre. Máris felhívta magára a szomszéd nő figyelmét.

Ránézett a tető ormán trónoló cirmos macskára.

– Szünet? – kérdezte. – Reggeli?

Óvatosan leereszkedett a csatorna szintjéig, átlépett a falnak támasztott, rozoga létrára, és lemászott a fűbe. A ház mögötti gazban eldőlve találta a létrát, egykor jóféle faanyagból készült, de a szabadban töltött évtizedek megviselték. Az előző tulajdonos, anya, helyesbítette magát Sven fintorogva, nem vitte be tető alá. Pedig egy ilyen szépen megmunkált, régi létra megérdemelte volna a figyelmet. Most komolyan, a létrán agyalok, húzta el a száját, míg az ajtó előtt leporolta a nadrágjáról a koszt. Az anyja a gyerekeivel sem törődött, nemhogy a tárgyakkal, amik körülvették.

Vezetékes víz sincs a házban, noha a konyhai falicsap bizonyítja, legalább az épületbe bevezették hajdan. Már ez se működött, mert az önkormányzat elzáratta. Le is plombálták a vízórát, ezt is el kellene intézni, hogy ne a kerti kúttal vacakoljon. Nem nagy dolog persze feltörni a plombát az aknában, és eltekerni a csapot, de abból vita származna, meg ügy, ő pedig szívesebben lapul egyelőre. Kár is volt a nőt felhúzni az öcsivel, de olyan jól esett látni a méregtől lebiggyedő száját. Szánalmas szórakozás, de tegnap bosszantotta, hogy rászólt a gyerekre, ne beszéljen hozzá. Most biztosan magában füstölög, és megjegyezte a képét. Pedig nem fiús a nő, hiába a rövid haj és az apró cici. Direkt jött az öcsivel. Olyan pökhendin kérte rajta számon az engedélyt, mintha joga lenne ellenőrizni bárkit. Az ilyenektől herótja van, akik mindenbe beleütik az orrukat, folyton zsizsegnek. De legalább most elhallgatott, és visszaoldalgott a házába.

Sven kezet mosott, törölköző híján lerázta a kezéről a vizet, kivett az asztalon álló zacskóból egy szelet kenyeret és a kolbászt, majd leült a konyhaasztalhoz. A kenyeret még a boltban felszeletelte, de a kolbászt harapta hozzá. Ült a kopott viaszosvászonnal letakart asztalnál, étvágytalanul rágta a kolbászt, és immár sokadjára, szemügyre vette maga körül a helyiséget. Mintha megállt volna itt az idő. Nem akkor, amikor az anyja két éve meghalt, hanem jóval korábban. Amikor Sven egy hete beköltözött, mintha időhurokba került vonna, vissza hullott, a nyolcvanas évekbe, amikor néhány hónapig itt élt. Vajon miért élt úgy az anyja, mintha átmeneti szállásként szolgálna ez a ház, amiben legalább harminc évig lakott? Amikor hat hónappal ezelőtt az ügyvéd felhívta, hogy tájékoztassa, ő és a húga megörökölte ezt a házat, nem árult el részleteket. Csak a közös tulajdonról hablatyolt. Sven akkor beszélt felnőtt korában először Dórával, a húgával, amikor tisztázták, Dórának nem kell a ház, de ha Sven kivásárolja, legyen az övé. Dóra, hiába ígérte, nem hívta többször, Sven telefonját se vette fel napokig. De Sven nem tágított. Vanessza és a váratlanul felbukkant húga, a magyar szálak meglepő erővel kavarták fel benne a rég elfeledni hitt emlékeket, a vágyat, hogy visszatérjen. Ráadásul Dórának van egy tizenhat éves fia. Az unokaöccse. Képtelenség, hogy ne ismerje meg. Svennek nyilván nem lesz gyereke, ha eddig nem született, a sérülése után, ha fizikailag képes is lenne gyereket nemzeni, nem akar, és nem is lenne kinek. Botond viszont megvan, az ő vére, még ha kis százalékban is. A másik családja, a vér szerinti családja. A beköltözése után buzgó lelkesedéssel látott neki a családi relikviák keresésének, de az anyja házában alig maradt valami, se fényképek, se személyes tárgyak. A padláson néhány papírdobozban gondosan elrakott áruházi katalógusokra bukkant, és egy másik dobozban utazási irodák színes prospektusai sorakoztak. Erre vágyott az anyja, míg a lepusztult konyhában a falicsapnál mosogatott? Kis luxusra és egzotikus utazásra? Sven tudtával a környező országokon kívül nem járt külföldön. Az önkormányzattól megkapta az iratait, és útlevél nem volt köztük. Valószínűleg az anyjuk mégse élt ebben a házban a halála előtt, hiába állította ezt Dóra.

Vizet töltött a mosdótálba, belenézett a fölé akasztott homályos tükörbe. Ideje levágni a szakállát, megszabadulni a hosszú hajától. Úgy fest, mint egy csavargó, a szomszéd nő is olyan megvetéssel méregette, mintha kutyaszar lenne a cipőjén.

A szobából kihozta a mindenes táskájából az ollót és az egyszer használatos borotva csomagot, amit jó két éve, a katasztrófába torkolló rajtaütés előtt vett az útra, és ami azóta is kibontatlan maradt.

A szakállával kezdte. Amennyire tudta, rövidre nyiszálta az ollóval, hogy végül simára húzza a borotvával. A haja már keményebb diónak ígérkezett. Tükörben, fél kézzel.

Mire végzett, begörcsölt az ollót tartó karja, de legalább a képe sima lett, a haja pedig rövid. Igaz, nem egyformán rövid, de ha nedvesen hátrasimítja, talán kevésbé feltűnő, hogy enyhén összevissza, gondolta. A hálószobába tartott tiszta ruháért, amikor zörgettek az ajtón.