Az üvegajtón kilépve megtorpant. A reggel még kéklő égen tépett drapériaként függtek a sötét viharfelhők, szemerkélt az eső, Emma a vastag, kötött pulóver dacára fázott.

Valóban elhagyatott szovjet lakótelepen van, állapította meg körbepillantva. A lepusztult teret, aminek a szélén állt, négyemeletes, fantáziaszegény panelépületek vették körbe, a távolban repülőgép hangár magasodott, aminek beomlott ugyan a teteje, de még felismerhető volt a kupola hajdani íve. A tér negyedik oldalát földszintes épület határolta, a széles, beton előtetővel úgy festett, mintha baseball sapkát húzott volna a fejére. Fekete személyautó parkolt előtte. Talán épp az, amit a borzavári ház udvarán is látott.

Az ajtó fölött kétnyelvű felirat hirdette hajdani funkcióját, cirill betűvel és magyarul is ki volt írva, hogy Művelődési ház.

Vajon hol tartják fogságban Svent? Egy lakásban, ahogy őt? Mennyi a valószínűsége, hogy rátalál ezekben az egy kaptafára szabott épületekben, nézett végig kétségbeesetten a sok egyforma, szürkére koszolódott üvegablakon. Nagyon kevés, szinte semmi, gondolta, és igyekezett elnyomni magában a pánikot. Nem omolhat össze és nem menekülhet el. Sven nélkül nem megy sehová. Ez itt nem a vadnyugat, nem is Chicago, hanem Veszprém megye, a királynék városa bla. bla. bla. Képtelenség, hogy rettegnie kell, hogy veszélyben érzi az életét, képtelenség, hogy sorsára hagyja a férfit, akit szeret. Vagy szerethetne, mindegy is, ezen ráér akkor gondolkodni, ha felmerül az obligát kérdés, adjon-e Svennek lakáskulcsot.

Kihúzta magát, és jobb ötlet híján elindult a földszintes épület irányába. Alig tett néhány lépést, amikor meghallotta a kiáltást. Férfi hang volt, tele kínnal, fájdalommal, kétségbeeséssel. Emma lába egy pillanatra földbe gyökerezett, majd azonnal menekült volna, el innen, el a hangtól és a fájdalomtól. Nem ismerte fel ugyan Svent hangját, a szíve mélyén tudta, hogy ő az. Mert ugyan ki más lehetne?

A következő kiáltás feloldotta bénultságát. olyan harag öntötte el, ami magát is meglepte. Rohadékok, rohadt állatok! A kikérdezés, amit Márk emlegetett kínzást jelent, ahogy tartott is tőle. Mit csinálnak vele? És hogy merészelik? Ha lett volna nála fegyver, talán ugyanolyan mészárlást rendez köztük, amilyet Sven Borzaváron. Mi jogon hiszik ezek az emberek, hogy azt tehetnek velük, amit akarnak? Mi jogon hiszik, hogy hatalmuk van fölöttük? Vagy bárki más ember fölött, akinek nem lóg az oldalán fegyver, és nem lövi magát szteroiddal? Hát nincs hatalmuk fölötte, és meg fogják keserülni, hogy felbukkantak az életében!

Elindult újra, megkerülte a lapos épületet, ahonnan a kiálltást hallotta, összegörnyedve a legközelebbi, osztott üvegablakhoz futott, majd óvatosan felegyenesedve belesett az ablakon.

Üres terembe látott, a szabadban uralkodó félhomály dacára nehezen vette ki a benn lévő embereket. Eleinte a tárgyakat se látta, majd, amikor a szeme alkalmazkodott a benti sötétséghez kishíján összecsuklott a lába az elé táruló látványtól. Tőle néhány méterre, szemben az ajtóval, egy széken Sven ült. Meztelenül, kiszolgáltatottan, gúzsba kötve Három férfi vette körbe. Emma első reakcióként gyorsan leguggolt, majd rémülten fülelt, nem hall-e ajtónyitódást, vagy kiáltást, ami elárulná, hogy észrevették, de semmi nem változott. A távolból forgalom zaja hallatszott, az idegesítően nyikorgó sarokvas még mindig jajgatott, valahol Pápa fölött megdördült az ég. Közeledett a vihar.

Sven is csendben volt, és Emma rettegett a gondolattól, hogy talán megölték, a halálkiáltását hallotta az imént. Elkésett? Úgy érezte, ezt nem bírná ki. Hülyén beleszeretett ebbe az emberbe, és bár menteni kéne az irháját, hiszen a lányok várják, feladata van, fel kell őket nevelnie, de minden ellenkező, józan ítélőképessége dacára képtelen most elfutni. Mehetne persze Pápán a rendőrségre, de meddig tartana, mire elmagyarázná, mi történt, mire rávenné a rendőröket, hogy felemeljék a seggüket, és kijöjjenek ide, a város szélére? Valószínűleg a közrendőrök nem is vállalnák a feladatot, ami talán jobb is, ezek az emberek nem velük egy fajsúlyúak. Ráadásul, mire riasztanák a TEK-et vagy minek nevezik a magyar SEAL egységet, Sven számára rég késő lenne.

Óvatosan ismét felemelkedett, és oldalról nézett be az ablakon, hogy ne vegyék észre. Így nem mind a három ukránt látta, csak egyet, aki neki háttal állt.

Szédülten a megkönnyebbüléstől látta, hogy Sven nem halt meg, él, lélegzik, meg-megrándul a teste, csak nincs magánál. Összerogyva, félig ült, félig feküdt a széken, feje a mellkasára hanyatlott, az egész testét vér és kosz borította, víz csorgott a hajáról az arcára, le a mellkasára, majd tovább, a meztelen testére. Mit művelnek vele ezek a rohadékok, szűkölt Emmában a pánikkal kevert harag? Óvatosan oldalra mozdult, hogy szélesebb látótere legyen.

A másik két férfi közül az egyik cigizett, a másik fényképeket készített a telefonjával. Szemmel láthatóan jól szórakoztak. Torokhangú, idegen nyelven beszéltek, és nagyokat röhögtek. Így rájuk nézve egyik se látszott olyannak, mint akivel Emma képes lenne elbánni. Amelyik cigizett, alacsony volt, de széles, a tarkóján mély ránc húzódott keresztben. Rövidre vágott haja őszült, Emma középkorúnak saccolta a testtartása alapján. Kifejezett bölénypúp domborodott a nyaka alján, és az izmai se tűntek olyan duzzadónak a rövidujjú, világoskék pólóban, mint a másik kettőn. Ezek fiatalabbnak látszottak, magasabbak és vékonyabbak voltak, de mindkettő jól kilökte magát, alig fért el a karjuk a testük mellett. Emma eddig jutott a szemlélődésben, amikor a legtávolabbi férfi megragadta a lába mellett várakozó pléh vödröt, a falicsaphoz sétált vele, teletöltötte, komótosan visszasétált Sven mellé, és egy mozdulattal Sven fejére zúdította a vizet.

Emma a váratlan mozdulattól megriadva ismét leguggolt, majd lehajolva a következő ablakhoz futott. Tartott tőle, az ukránok többen is vannak, csúnya meglepetésként érné, ha bemegy oda és nem is hármat, hanem ötöt, vagy még többet talál belőlük a teremben. Itt az osztott üvegablakok közül kitört a jobb alsó, Emma ezen lesett be. Váratlanul érte a teremből áradó hideg levegő és a szagok. Az égett szőrszag izzadtság, égő hús, és emberi váladékok átható szagával keveredett.

Elfutotta szemét a könny. Ó, Sven! Mit tettek veled? Összeszorította a száját, visszapislogta a könnyeit, és körbenézett a teremben. Tágas terem volt, valaha előadásokat tarthattak benne, de a széken kívül, amin Sven ült, csak egy másikat látott, a jobboldali sarokba tolt asztal mellett. Ember nem tartózkodott több a helyiségben, ami az elhagyott épületek szokásos képét mutatta. A parkettát felszaggatták, a szabaddá vált durva betonaljzatot szemét, kiürült műanyag flakonok, kartonpapírok, műanyag zacskók borították.

Sven megmozdult, felemelte, majd kábán forgatta a fejét. Baloldalról a nagydarab, idősebb férfi lépett Emma látóterébe. Sietős szippantásokkal felizzította a cigarettát, majd a vörösen izzó parazsat rászorította Sven hasára. Bele a szeméremszőrzetébe, ami füstölögve pörkölődött hamuvá. Sven hátravetette a fejét, nyakán, vállán kidagadtak az izmok, megfeszült a combja, a szék ülőlapjáról felemelkedett a csípője. Mint valami iszonyatos glória, vöröslő húscafatok övezték sápadt, lankadt péniszét

Emma a szájára szorította a kezét, mert kishíján felsikoltott. Ismét leguggolt, képtelen volt ezt tovább nézni. Egész testét rázta a zokogás. Nem, ez nem lehet igaz! Ez egy lidérces álom, mindjárt felébred. Léptek nesze térítette vissza józan eszéhez. Résen kell lennie, luxus most a sírás! Beszélgetést, ajtócsapódást hallott. Négykézláb az épület sarkához kúszott és kilesett. A két fiatalabb férfi éppen elhúzta a belét, félúton jártak a parkoló autójuk felé.

Ez az, gondolta Emma ujjongva. Már csak egy rohadék maradt. Itt a kedvező lehetőség. Megvárta, amíg az autó eltűnik az épületek mögött, felállt, megigazította magán a ruhát, kisöpörte könnyes arcából a ráragadt hajszálakat és besétált az épületbe. Be Svenhez, az ukránhoz, be a bizonyosságba, hogy innen vagy Svennel távozik, vagy sehogy.