Kezében a kávékiöntővel Emma megmerevedett. Ó, ne, hasított belé a rémület. Öt perccel múlt hat, épp csak lefőtt a kávé, erre a madárdaltól hangos csöndet valami iszonyatos zaj töri miszlikbe. Mintha omlana össze a szomszéd háza. Felébrednek a lányok, ugrott a szabad reggele. Vasárnap nyolcig lustálkodnak, ő békében áztathatná magát a kádban, vagy legyantázhatná a lábát, vagy csinálhatna bármit, amihez kedve szottyan. Erre valami miniföldrengés épp végez a szomszéd házzal. A sors üldözi az egyedülálló anyákat, a természet gonosz erői.

Furcsa egy természet, ami szabályos ritmust ver, támadt fel benne a gyanú. Ez a természet agyatlan része lesz, valami bolondok házából szalajtott emberszabású. Az ajtóhoz sietett, belebújt a papucsába, közben a bokáját lelkesen püfölte a farkával Kiwi, kinyitotta az ajtót, előre engedte a kutyát, majd a nyomában ő is kivágtatott az udvarra. Kiwi mutatta az utat, végigrohant a házuk előtt húzódó járdán, megkerülte a sarkot, majd megcélozta a hátsó drótkerítést. A kerítés tövében lehuppant, és apró termetéhez képest meglepően hangosan csaholni kezdett. Emma követte, no nem a csaholásban, hanem az útján a fűben. A harmattól didergett meztelen bokája.

A kerítéshez érve csípőre tette a kezét, és szétnézett a szomszéd udvaron. Minden ugyanolyan, mint tegnap volt, sehol senki, csak a málló vakolatú ház, az udvaron a méteres gaz, csalán és itt-ott parlagfű. Vagy mégse. A pajta mellett egy hulladék gyűjtő konténer áll, amit valószínűleg nem vett tegnap észre, amikor az udvari kötélre a száradó ruhát kiteregette. Mindig a szabadban szárított, mert gépre akkor se költött volna, ha telik. A mi klímánkon ökológiai merénylet a szárító, főleg nyáron, magyarázta a kollégáinak. Rendben, valamikor behoztak az udvarra egy konténert, de az egymaga nem csap zajt, ember viszont nincs körülötte.

A szeme sarkából látta meg a mozgást. Nem az udvar szintjében, hanem fenn, a pajta tetején dolgozott valaki.

Úgy volt, ahogy sejtette, valami eszement elkezdte bontani a tetőt. Évek óta függöny se lebbent a szomszédban, de vasárnap hajnalban valakinek halaszthatatlanul felújíthatnékja támadt. A ház két éve állt üresen, mióta Piroska néni meghalt, és örökösök híján az önkormányzatra szállt az ingatlan. Eddig nem törődött vele senki, a gyerekek fantáziáját foglalkoztatta csak az elhagyott porta, a furcsa tárgyakkal telezsúfolt padlás, tavasszal az alom kismacska, de úgy tűnik, végre eladták a házat. Az új tulajdonos meg bontja. Most. A féleszű.

Emma ernyőt formált kezével, hogy a felkelő nap ne tüzzön a szemébe, és úgy vette szemügyre a tettest. Tőle vagy tíz méterre, a kamratető cseréplécein egyensúlyozott egy férfi, bal kézzel kapaszkodott, jobbal pedig a sorban következő betoncserepet a földön veszteglő acél konténerbe dobta. A cserepek legalább három métert zuhanás után fülrepesztő zajjal érkeztek a félig üres tartályba.

Ezt az embert ismeri, hökkent meg Emma. Látta tegnap a buszon, mellettük állt, de majd összeesett a gyöngeségtől, ezért rászólt, üljön le mellé. De elutasította az udvariasságát. A hatvan alatti férfiak szégyellnek ülni a buszon. Persze nem százszázalék, hogy ő volt, de az ápolatlan haj és torzomborz szakáll nagyon arra a férfira hajaz. Az arcát nem figyelte meg, mert ritkán bámul idegenekre, csak a szemét. Világos kék, és hideg. Még egy kósza mosolyt se eresztett meg, amikor az általa felajánlott ülőhelyre kurtán nemet mondott. Meglepő, hogy itt látja a szomszédban, a elhagyatott házban. Megvette volna?

Kiwi a gazdával megtámogatva felfüggesztette a csaholást, okos kutyaként vágta, hogy immár nincs mit jelezni, a betolakodó észre lett véve. A kora reggeli csöndben csak az ütemesen érkező cserepek szolgáltatták az ütemes ricsajt. Rövid ideig.

– Mit csinál, jóember? – süvöltött Emma a harmatos napfelkeltébe.

A férfi kiegyenesedett a tetőn. Bakancsot, katonai gyakorlónadrágot viselt, felül semmit. Meztelen felsőteste olyan sovány volt, mint tatáé az elfekvőben, mielőtt meghalt. Az idegen körbenézett, de látnivaló híján hajolt is vissza a következő cserépért.

– Hé, maga! – kiáltott Emma. – Mit csinál? Hajnali hat van. Hogy jut eszébe ilyen éktelen zajt csapni?

A férfi ismét kiegyenesedett, és most megtalálta Emmát a tekintetével. Igen, a tegnapi férfi lesz, ismerte fel Emma. A jégkék tekintet, a magas homlok, kiálló arccsont ugyanaz.

– Mi? – vakkantott a férfi

Nem mi, hanem tessék, támadt fel Emmában a tanárnő, de visszanyelte a rendreigazítást. Elvégre egy felnőtt emberrel áll szemben, valószínűleg annyira se tűri a nevelést, mint a kamaszok.

– Iszonyú zajt csap – mondta csöndesebben.

A férfi erre nem felelt, elnézett Emma fölött, mintha kételkedne benne, hogy ő szólt, majd a kémény irányába bámult, végül le a saját kezére, amiben a következő cserepet szorongatta.

Nehéz felfogású, talán értelmileg korlátozott, támadt fel Emmában a gyanú, a férfi tétova viselkedését látva. Tegnap is kicsit furcsa volt. Lucának is feltűnt. Vajon ma mit mondana a lánya a festékfoltos bakancsra és a térdnél lyukas nadrágra? Megint elküldené fürödni? Hajat mosni se lenne elvetélt ötlet. Ez a gumival összefogott, hosszú haj rég láthatott vizet.

– Magához beszélek jóember. Azt kérdeztem – mondta Emma lassan, szinte szótagolva –, hogy mit csinál hajnali hatkor, amikor még mindenki alszik.

A férfi ismét lenézett rá.

– Maga se alszik – mordult fel zárt szájjal, összemosva a szavakat.

– Ez igaz. Mert maga felébresztett. Hat óra van.

A férfi csak állt báván a tetőn kezében a cseréppel, és úgy tekingetett körbe, mintha nem tudná, hol van, hosszú alakját sárgás fénybe vonta az augusztusi nap. Ez egy hajléktalan, önkéntes lakásfoglaló, nem tulajdonos, szökött szárba Emmában a meggyőződés, ahogy figyelte. Talán a buszon is bliccelt.

– Kapott a bontásra engedélyt az önkormányzattól? – kérdezte összehúzott szemmel. Az ilyen parasztházakra, amik meghatározzák az utcaképet, sokszor nem is adnak ki bontási, csak felújítási engedélyt. Talán ez a ház is műemlékvédelem alatt áll. A cserép, amit a konténerbe dobál, nem a ma használatos hosszúkás betoncserép, hanem szürke, négyzet alakú, amilyeneket a bakonyi, öreg házakon is látni.

– Nyugi, öcsi, van engedélyem – mondta a férfi, és elengedte a kezében tartott cserepet. Ezt direkt csinálta, támadt fel Emmában a harag, amikor a miszlikbe zúzódó beton visszhangot vert a fejében. De nem ettől rázkódott össze, hanem a szótól. Öcsi? Most komolyan, fiúnak nézték? Rendben, nem az a termékenység istennő, magas, vékony, kicsi a melle és rövid, mondhatni, fiús a haja, de sose hitték férfinak. Sudár és kecses, mondta róla az anyja, vagy sovány, de atletikus írta a kartonjára az iskolaorvos. De hogy öcsi?

– Bunkó, de megbánja, hogy velem kezdett – mormolta maga elé. Soha nem futamodott meg a kíhívások elől, ez az ember se fogj elriasztani. Tegnap az édesanyja hozott töltött káposztát, olyan sokat, hogy Napóleon serege ehetné az egész orosz hadjárat alatt, úgyhogy jószomszédhoz illően hoz majd belőle a mufurcnak. Nem akar barátkozni? Az ő baja. – Menjünk be, Kiwi! – nézett le a kutyára, aki barátságosan csóválta kurta farkát, és rászegeződő gombszeméből sütött a rajongás.

A járdán szembe találkozott a két kislánnyal, akik mezítláb, egy szál hálóingben jöttek elébe.

– Mi történt, anyu? – kérdezte Sári álmosan. Luca szájában a felháborodástól szaporán billegett a cumi.

– Bontják a szomszéd házat – mondta Emma, és kezével visszafelé terelgette a lányokat.

– Most? – kérdezte Sári.

Luca, nyálcsíkot húzva az állán, kivette a szájából a cumit.

– Megnézhetem?

– Reggeli után – felelte Emma rezignáltan, és besereglettek a házba, hogy kezdetét vegye a vasárnap reggelivel, tévézéssel, mosogatással, nyafogással és unalommal.