Mi lesz a lányokkal? Dörömbölt Emma fejében. Egyedül. Eszébe jut vajon Sárinak átmenni az utcán a szemben álló házba segítséget kérni, ha nem találja az anyját? A gyerekeknek nincs telefonjuk, az övét meg, amikor kiment az udvarra, megszokott mozdulattal a hátsó zsebébe csúsztatta, és persze ezek a vadállatok még indulás előtt elvették tőle. Valószínűleg kidobták valahol a falu határában. A lányok hamarosan keresni fogják őt. Belefeledkeznek ugyan a rajzfilmbe, de a reklámblokk idején kimennek a konyhába egy kis nasiért ácsingózni, vagy a wc-be, és akkor észreveszik, hogy az anyjuk eltűnt. Sírni fognak? Biztosan. Keresik a házban, majd az udvaron. Ha nem találják, fázni kezdenek, visszamennek a házba, és várnak. Nem értik, mi történt, hisz sose szokta szó nélkül magukra hagyni őket, most is csak kiszaladt a komposzthoz, az egy perc sincs. Meddig fognak várni tétlenül? Azután Sárinak eszébe jut Klára néni szemben, és átmegy az úton, amit egyedül még soha nem próbált, és elüti egy autó.

Emma gyomrába mart az ijedtség. Próbált nagy levegővételekkel megnyugodni. Nem szabad erre gondolnia! Sokkal hasznosabb, ha a szabaduláson töri a fejét, nem azon, amire úgy sincs befolyással. Haza kell jutnia minél előbb. Ez a lényeg! Ez a legfontosabb. Bármi áron.

Nagyjából egy órát zötykölődtek a furgonban, Emma annyit kitalált, noha az utastér ablakait fekete festékkel átláthatatlanná mázolták, hogy Zirc felé indultak el. Ismerte a 82-es utat, kétszer haladtak át a síneken, vagyis elmentek egészen Zircig, ahol élesen balra fordultak, tehát a magas Bakony felé vették az irány, nem Győrbe. Maradnak az országban, nem viszik tovább nyugatra. Majdhogynem megkönnyebbül, amikor Zirc után nem sokkal, a magában számolt másodpercek alapján, ami csak hozzávetőleges idő persze, huszonkét perc múlva megálltak. Az elrablása nyilvánvaló tévedés, még akkor is, ha valamennyire ismerték ezek az emberek. Hamarosan elengedik, mert ők is rádöbbennek, semmit nem tud, ami őket érdekelhetné. Az viszont kizárt, hogy hazaszállítsák. Innen gyalog, vagy stoppal kell mennie. Reggelre jut haza. Mi lesz addig a lányokkal?

Érezte, letértek az aszfaltútról, hepehupás terepen haladnak, sokkal lassabban, mint eddig, majd váratlanul megálltak. Emma teste megfeszült. Megérkeztek valahová, csapódott a furgon vezetőülés felőli ajtaja, majd másodpercekkel később az ellenoldali is. Kintről vegyes zajok szűrődtek be a furgon belsejébe, talán egy kapu sarokvasai nyikorogtak, valaki kiáltott, majd a sofőr elhúzta a furgon ajtaját, és intett neki, hogy kifelé.

Emma nem vitázott, kilépett az autóból. Magas kerítéssel övezett, lebetonozott udvaron találta magát, amit két erős lámpa világított meg. Balra tőle régi parasztház, jobbra egy hatalmas kapu. Mint Mordor kapuja, majdnem akkora, nehéz vasalásokkal. Egy autó parkolt tőle néhány lépésre, jellegtelen ezüstszürke színű, oldalról a márkáját nem tudta megállapítani. A kaput már behajtották, Emma nem látott ki az utcára. Nagydarab, farmerbe és pólóba bujt, szőke hajú férfi épp lakatolta be a zárat. Pisztolyt hordott a derekába tűzve. Emma fegyvert eddig csak filmekben látott, és jéghegy nőtt a gyomrába tőle. Kik ezek az emberek, akik Magyarország közepén fegyverrel parádéznak? Ráadásul előtte. Eszükbe se jut eltakarni az arcukat. Honnan ez az arrogancia? Nyilvánvalóan nem tartanak tőle, pedig ő az utolsó pillanatig harcolni fog, és nem hagyja elhatalmasodni magán a rettegést! El kell szabadulnia! Akár úgy, hogy elengedik, akár a saját erejéből.

A sofőr nem hagyta sokáig bámészkodni, megragadta a jobb karját, és vonszolni kezdte a ház felé. Emma ösztönösen ellenállt, rángatta magát, mert hiába a nagy elhatározás, hogy higgadt marad, iszonyatosan félt. Szorította magához Kiwit, aki remegve bújt meg a karjában? Kiwit nem engedheti el, bármi is történjék. Amíg nála a kutya, él benne a remény, hogy rátalálnak.

A férfi, aki húzta jóval erősebbnek bizonyult nála, úgy szorította, hogy Emma tudta, az ujjai nyomán bekékűl majd a karja. Néhány lépés után fel is adta a küzdelmet.

A házban kisebb előszobaféleségbe jutottak, amiből három ajtó nyílt. Szemben, a konyhában négy férfi kártyázott. Egyszerű, szögletes asztalt ültek körbe, az asztallapon üres sörösüvegek hevertek. Ügyet se vetettek az érkezőkre. Mind hasonlítottak egymásra, meg Emma elrablóira. Nem úgy, mint a testvérek, hanem a rövidre nyírt hajuk, durva arcvonásaik, meg a fegyvereik.

Be voltak rúgva, hangosan kurjongattak ukránul. Zoltán, a másik matekszakos kolléga, a kétezres években jött át Ukrajnából, unalmasabb értekezleteken a hátsó sorban Emmát szórakoztatta a szláv nyelvek különbségeivel. A direktor ugyanis még tanult oroszul, és próbált menőzni a memóriájába ragadt orosz szavakkal. Zoltán pedig sutyorogva példákkal illusztrálva magyarázta Emmának, hogy az ukrán nem ugyanaz, mint az orosz. Úgyhogy felismert néhány egyszerű szót.

Az Emmát fogva tartó férfi, anélkül, hogy a karját elengedte volna, beszólt a konyhába a többieknek. A szemben ülő kurtán felelt, majd kérdezett valamit, amire megkapta a választ. Emma kísérője a baloldali, zárt ajtóhoz lépett, kitárta. Hátba taszította Emmát, hogy lépjen be a szobába, majd becsapta mögötte az ajtót.

Emma méretes parasztszobában találta magát, fagerendás mennyezettel, elfüggönyözött ablakkal, több, a falak mellé húzott ággyal. Egy férfi emelkedett fel a jobb sarokba állított kerek asztal mellől, és Emma elhűlve ismerte fel benne Márkot.

– Te? – kérdezte döbbenten.

Márk halvány mása volt csak önmagának. A mindig rendezett külsője, mint hátrafésült haj, ing és vasalt nadrág, fényesre bokszolt cipő helyett a haja szénakazal, az arca szürke és beesett, a szeme fényvesztett. Az ingén tenyérnyi izzadtságfoltok sötétlettek, noha a szobát nem fűtötték.

– Jól vagy, drágám? – motyogta Márk.

– Jól vagyok? Mégis, hogy lehetnék jól? – kérdezte Emma, de inkább suttogásnak tetszett a hangja, mint normál emberi beszédnek.

– Nem bántottak, ugye? Megígérték, hogy nem fognak bántani.

– Megígérték? Ez meg mit jelentsen? Mibe keveredtél bele? – kérdezett vissza bambán Emma. Elengedte Kiwit, aki boldogan Márkhoz inalt, és nagy farokcsóválás közepette a nadrágszárát karmolászta. Márk ügyet se vetett rá.

– Reméltem, megelégednek velem, téged nem bántanak – felelte Márk.

Emma levegő után kapkodott.

– Mit csináltál? – kiáltott fel szinte hisztérikusan.

– Én? Én nem csináltam semmit. Ugyanúgy áldozat vagyok, ahogy te – felelte Márk. Az arcáról csöpögött a ragacsos bűntudat.

Emma gyanakodva nézte. Márk soha nem hagyta magát áldozattá válni. Még a családjáért se szívesen hozott áldozatot. Mindig csak saját magára gondolt, ami neki fontos, neki jó, kényelmes, és élvezetes. Mikor a lányok egymás után megszülettek, és Emma kialvatlanul kóválygott hónapokon keresztül, Márk folyton kiküldetésre járt, Emma hiába könyörgött, hogy maradjon otthon, segítsen, mint egy angolna, siklott ki a kérések elől, majd félrekúrt, és eszébe se jutott tenni valamit a házasságukért, nagy mellénnyel lelépett. És most is ez van. Kevés a menő állás, meg a negyedik, nagycsöcsű barátnő, kellett még a pénz, bármi is az ára. Illegális dolgokba keveredett, nyilván pénzért, mi másért.

Márk két kézzel a hajába túrt, elfordult Emmától, mintha képtelen lenne elviselni vádló pillantását.

– Kurvára nem értem, mi ez az egész – magyarázta az ablak felé fordulva. – Hazafelé tartottam Bécsből, amikor megálltam egy stoppos lánynak nem sokkal Győr után. – Intett a kezével. – Jó, tudom, szakállas trükk, és én bevettem. Valami szart szúrtak a nyakamba, kirángattak a kocsiból, és ennyi. A többire nem emlékszem. Itt tértem magamhoz, ebben a szobában.

Emma nem hitt neki. Vagyis csak félig meddig. Azt nagyon is el tudta képzelni, hogy megáll egy stoppos csajnak, de ez a nyakba szúrt tű, ez túl regényes és bonyolultnak tűnt a konyhában sörözgető emberekhez képest. Valószínűleg csak pisztollyal megfenyegették, ő meg engedelmesen követte őket. Az elkábítás történet kizárólag arra szolgál, hogy a saját tehetetlenségét és gyávaságát kisebbítse.

– Te meg kifecsegted a címemet? Hogy legyen mivel zsarolni, ugye? – kérdezte gúnyosan Emma.

– Semmit nem fecsegtem ki. Biztosíthatlak! – pördült vissza Márk az ablaktól. A bűntudat kezdett felszívódni az arcáról. – Sokkal inkább úgy van, hogy miattad kerültem én is ebbe a szarba. Ezek azt hiszik, házasok vagyunk. Rólad kérdezgettek, de én nem árultam el semmit. Vagyis hát semmi terhelőt nem mondtam. Elvégre te egyszerű tanárnő vagy egy hatodrangú iskolában, mit tudhatnál bármiről is.

– Bármiről? Most miről beszélsz?

– A szomszéd pasiról. Honnan jött, mi a neve, ilyenek? Ez érdekelte őket. Úgyhogy ne engem vádolj azért, mert te nem bírtál parancsolni magadnak, és összefeküdtél a szomszéd fasszal.

– Hogy mi? – hökkent meg Emma.

– Hogy mi? – ismételte gúnyosan Márk. – Ezt akarták tudni. Hogy ki az a fasz, aki nálad csövezik. Aztán, amikor belátták, nem tudok semmit, gondolom, megkerestek téged.

– Semmi közöm Hasslerhez – jelentette ki Emma, de maga is megérezte hangjában a bizonytalanságot, hogy máris mentegetőzik. – Fél napig, ha nálunk volt. Rosszul érezte magát, ezért kapott egy kis vizet, meg kaját, aztán elment.

– Tényleg? – rántotta fel a szemöldökét Márk. – Ezek azt állítják, nálatok is aludt.

– Nem aludt nálunk. Mégis mit képzelsz? Nem fekszem össze minden jöttmenttel, mint egyesek.

Márk összehúzott szemmel, gyanakodva méregette. Emma érezte, Hassler emlegetésétől máris árulóan kipirult az arca. Az előbb még didergett a fűtetlen helyiségben, most meg kiverte a hideg verejték.

– Jobban meg kéne válogatnod, kinek teszed szét a lábad – mondta Márk.

– Nem tettem szét a lábam, és te vagy az utolsó, aki szemrehányást tehet nekem. Te keféltél félre.

– Á, értem. Ez az egész csak a bosszúról szól.

– Nem – felelte higgadtabban Emma. – Arról szól, hogy ne merészelj vádaskodni. Semmi közöm Hasslerhez. Nincs viszonyom vele, és semmit nem tudok róla. Ezek az emberek valamit nagyon félreértettek.

– Én nem vennék erre mérget – jelentette ki fintorogva Márk.

– Soha nem keverném bajba a lányokat – szögezte le határozottan Emma.

Szótlanul méregették egymást. Emma némi bűntudattal a szívében, Márk pedig, ahogy rendszerint szokta, éledő magabiztossággal.

– Azt mondták, a szomszédod gyilkos, többet kinyírt az övéik közül, és te biztosan tudsz valamit róla.

– És persze te hiszel nekik. Ezeknek az embereknek. Mert olyan joviálisan festenek a derékövükbe dugott pisztolyukkal.

Márk ezt elengedte a füle mellett.

– Azt állítják, többször is látták veled cseverészni.

– Az időjárásról – vágta rá Emma. – Semmi érdekesről, nem cseverésztünk, csak olyasmiről, ami a szomszédok között szokás. Hogy kezd bedőlni az egyik kerítésoszlop, újra kellene betonozni még a fagyok előtt, és hogy a körtefa egyik ága elszáradt, muszáj lenne levágni, és hasonló érdektelenségek – magyarázta Emma, majd Márk gyanakvó tekintetét látva rájött, túl sokat beszél, túl sokat magyaráz. Ahogy a tanítványai, amikor hazudnak. Sokkal részletesebben ecsetelik a tegnap rájuk tört heveny hasmenést, ami meggátolta a házifeladat megírását, mint indokolt lenne.

Legyintett, majd körbenézve a szobában, kiválasztotta a hozzá legközelebb eső ágyat, lerogyott a szélére. Elszállt belőle a harciasság, a dühe Márkra, fáradt volt, elkeseredett, aggódott.

– A lányok egyedül maradtak otthon – mondta panaszosan, és érezte, elönti a könny a szemét.

Márk befejezte a járkálást, teste megmerevedett.

– Ez meg hogy történt? Anyád minden vasárnap át szokott jönni.

– Ma nem, mert apa kicsit szédült, és nem akart vezetni. Anyu hívott, hogy otthon maradnak.

– És te egyedül hagytad a lányokat? – horkant fel Márk.

– Nem hagytam őket egyedül. Vagyis nem jószántanból. Kényszerítettek.

Márk csípőre tette a kezét, és kezdett vörösödni az arca. Aggódott. Emma látta. Talán a szülői szeretet nem ugyanazt jelentette neki, mint Emmának, de a maga módján törődött a lányokkal.

– Azt hittem, anyád ott van – monda Márk. – Mindig oda eszi a fene vasárnap. – Összekulcsolta a tarkóján a kezét. – Hogy a szarban van ez? Akkor egy alkalommal, amikor szükség lenne rá, akkor nincs sehol.

Emma felemelte könnyes arcát.

– Ne hibáztasd anyámat! Ő aztán tényleg nem tehet semmiről.

Márk tehetetlenül csikorgatta a fogát.

– Bassza meg, bassza meg – ismételgette dühösen. – Ez így nem lesz jó. Nagyon nem lesz jó.

Emma nem felelt semmit, csendesen sírt, nem magyarázkodott, és nem is mentegetőzött. A gyerekek az ő felelőssége, még akkor is, ha van apjuk. Vele élnek, neki kell vigyáznia rájuk.

– Félek – sírta, és arcát a kezébe temette. – Annyira félek.